Versek

VIP-tag Érdeklődési kör : Sokminden:D Hobbi : Fiaim:)

Egyedül vagyok a nagy éjszakában,
egyedül, nélküled az örök magányban.
Nincsenek vágyak, nincsenek álmok,
reménykedve már senkit se várok.
Csak az emlékek élnek még mindig bennem,
de jól tudom, hogy most mit kell tennem.
Eltaszítalak magamtól, messzire megyek,
hogy szívedtől nagyon-nagyon távol legyek.
Hinni benned már többé nem tudok,
és tudom, majd az emlékeken is túljutok.
Én már rád nem tudok várni,
az utca végén mindig magányosan állni.
Fájdalmamban a könnyeim az asztalra hullanak,
a szavak a levegőben sírásomba fúlanak.
Ne akarj itt tartani, mert minden hiába,
bár lehet, meg fog ölni csókjaid hiánya.
Nekem már nem kell a hamis ölelés,
az a sok könny, fájdalom és szenvedés.
Olyan sokszor hazudtál már nekem,
de nem értem, miért játszadoztál velem.
Pedig hidd el, én szeretlek és bármit megtennék érted,
lehoznám az égről a legfényesebb csillagot néked.
De már mindennek vége, én már megyek,
csak azért, hogy szívedtől olyan távol legyek.

VIP-tag Érdeklődési kör : Sokminden:D Hobbi : Fiaim:)

Leírom most néked az én történetem,
Nem mese, ez valóban megtörtént velem.
S, hogy mi történt? Megkérlek, olvasd figyelmesen ,
Képzeld el, milyen lett azóta életem.

Mert egyedül nem jó, ezt mindenki tudja,
Párosan boldogabb az életünk útja.
Gondoltam magamban: társat kell szerezni
El is indultam hát gyémántot keresni.

Alig, hogy elkezdtem, hát csodák csodája
Bele is akadtam rögtön egy gyémántba.
Szép volt. Talán legszebb ezen a világon,
Büszke is voltam, hogy ő az én gyémántom.

Csillogón ragyogott kívül s belül nekem,
Érte feláldoztam volna az életem.
Minden percben az ő kívánságát lestem,
Amikor megláttam vágyait kerestem.

De a gyémánt egyszer azt mondta, hogy vége.
Fényesebb ő nálam, más mellett kell éljen.
Tündöklő varázsát más kell, megcsodálja,
Így tett ő, s azt hiszem büszke volt magára.

Kérleltem sokáig, mondtam, hogy ne menjen,
Mellettem csillogna a legfényesebben,
Ennél jobban soha senki sem szeretné
A föld bármely pontján, akárhol keresné.

De a gyémánt elment. Elhagyott örökre,
Nagy bánatot hagyva egész életemre.
Lelkem eltaposta, szívem összetörte,
A boldogságtól is búcsúztam örökre.

Fájdalmam hatalmas és égbe kiáltó,
Ekkora nagy bánat nem embernek való.
Így kell élnem tovább, megtörten, csalódva,
Szívem lángolását örökre kioltva.

S, hogy mi lett a gyémántnak azóta a sorsa?
Nem tudom, de folyton várom a hírt róla.
Várom, hogy visszatér, s azt mondja: bocsánat
Megjöttem s örökre itt maradok nálad.

Tudom, ha eljönne, boldoggá tehetném,
Mindig őt kívánnám, csókolnám, ölelném.
Megtanítanám őt igazán szeretni
S, hogy akit imádunk, nem lehet feledni.

AlmosMaci írta:: Johann Wolfgang Goethe:
A Villikirály

Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
átadja teste melegét.

- Fiam, miért bújsz az ölembe, ki bánt?
- Apám, nem látod a villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
-A köd gomolyog, csak a köd fiam!

"Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
mutatok majd tarka virágokat,
anyám arany ruhákat ad."

- Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
mit igér suttogva a villikirály?
- Fiam, csak csitt, nem mozogj, ne beszélj:
a száraz avart zizzenti a szél.

"Most, szép fiu, jó fiu, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben a táncaikat,
s álomba táncolnak, dúdolnak."

- Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
a villi-királykisasszonyok!
- Látom, fiam, ott fehérlenek
a sűrű sötétben a vén füzek.

"Szeretlek, a szépséged ingerel;
eljössz, vagy erővel viszlek el."
- Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a villikirály!

Borzongva az apa üget tovább,
karolja nyöszörgő kisfiát,
a ház kapuján bajjal bedobog:
karjában a gyermek már halott.

/Vas István fordítása/

Ez egyszerűen csodálatos vers,az egyik kedvencem amióta ismerem,csak én ebben fordításban olvastam először és tanultam meg anno:

Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"
,Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng ...'
"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."
"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám."
,Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'
"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél."
"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon,-
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük."
"Hát nem látod ... ott - nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -'
"Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog."
"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"
,Édesapám, ne hagyj ... ne - megállj:
megragad - elvisz a Tündérkirály ...'
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.
De az a lényegen nem változtat.Szép és megható vers!

A legszebb Édesanyáknak szóló vers amit életemben olvastam:

Nagy Ferenc: Édesanyám
Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: Anyám, Édesanyám.

A minap eszembe jutott,hogy egyszer az egyik barátnőm által kiírt versenyre költöttem egy verset.Tulajdonképpen kerülhetne a misztikus-topicba is,mivel az egyszarvúakról szól:

Az Élet Egyszarvúja

Túl a vágyak tengerén,
Az ezer éves hegyeken
A remények erdejében
Egy árny suhan nesztelen.

Az örök talány:kit rejt az árny?
Gyarló halandó,hiába kutatsz!
Az ő sorsa talán az örök magány
Hisz csak a tiszta szív nyitja hozzá az utat.

Ő az,kiről legendák születtek,
Kié a teremtés örökös hatalma,
Védelmezője a tiszta lelkűeknek,
Míg ő él,halott a gonosz birodalma.

A Mennyekbe mutat szarv-koronája,
Sejtelmes teremtmény,misztikus csoda!
Két szeme a szeretet őshazája,
Harmatos tündérkert békés otthona.

Anyja a holdvilág,apja a déli szél,
Gyermeke a napfény,az éltető erő,
Csak az örömnek s boldogságnak él,
Sötét ábrándokat nem ismer ő.

Hófehér sörénye játszik a szélben,
Patadobbanása patak csobbanása,
A szivárvány száz színét festi az égre,
Ő maga az élet múló illanása.

Ha még nem ismered őt:űzd el bánatod!
Bíznod kell,hogy elhidd:megtalálhatod!
Járj az igazság ösvényén,sose térj le róla,
S előtted is felfedi arcát az Élet Egyszarvúja!

Mert hidd el:rejti őt a szíved legmélye,
Ne hagyd hát ,hogy életét magányosan élje!

A könny

"Ha a könny gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parány könnyek,mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybe fagyott bánata.
Élősködők,mint minden bánat
Amely az élet ütőerére támad..."

(sajnos nem tudom ki a szerző,de nagyon szeretem ezt a rövid kis verset)

A napokban találtam egy oldalt ahová látogatók küldhetnek be saját költésű szerelmes verseket.A címe: http://szerelmes-versek.parkapcsolatok.hu .

Onnan hoznék most pár verset,amelyek nekem nagyon megtetszettek:

Benned élek

Amikor árnyamat felissza a nap,
Keress meg engem a nagy fák alatt,
A hulló levelek mesélnek neked,
Amikor majd én már nem leszek.
Látni fogsz és hallod a hangomat,
Simogasd meg majd akkor az arcomat,
Mert általad, benned élek tovább,
Én sem élhetnék ha te nem volnál,
De amíg te élsz én is itt leszek,
Mindent itt hagyok, semmit nem viszek,
Tied marad az ölelés, tied a szívem,
Ezt nem veheti el tőled már senki sem,
És a szemedet majd bármikor behunyod,
Mint a mesében én azonnal itt vagyok,
És vigyázok rád amíg van benned élet,
Mert amióta nem vagyok, már benned élek.

Grigo Zoltán

Nem tudtál szívből...

"Nem tudtál szívből szeretni,
S most én megpróbállak feledni.
Szerettelek igazán, hogy mennyire, azt te nem tudhatod,
Elhoztad szívembe a felkelő napot, majd szerelmed alábbhagyott.
Még mindig szeretlek téged, de érzem
Soha nem fogsz úgy szeretni mint én téged.
Még fájnak az emlékek, és fáj a szív,
Üres a szó, mely téged hív.
Egy lány, egy érzés, lassan vége már,
Már nem várom hogy újra eljöjjön a nyár...
Meleg szellő cirógatja testem,
Hideg szél fúj a szívemben.
Együtt vagyunk, mégsem vagy velem,
Szerelmem irántad reménytelen.
Már nem várok és nem remélek semmit,
Nem futok olyan után ki mást hív.
Szeretném remélni hogy egyszer majd rámtalál
Kinél szerelmem ugyanolyan viszonzásra talál.
Veled vagyok, bár tudom reménytelen,
De nehezen tudom elképzelni nélküled az életem.
Szeretném hinni, hinni hogy változhatsz,
És szerelmünkre újból beköszönt a tavasz.
De most sem hívsz és nem nézel felém,
Számunkra már tényleg nincs több remény.
Most jöhetne hát a búcsú, nem lesz folytatás,
De naiv kis szívem még csodára vár.
Várom a hajnalt, és figyelem az eget,
Valahol lehet, hogy te is ugyanezt teszed..."

Ismeretlen szerző

Mit jelentesz nekem?

Ha majd egyszer megkérdezed, miért szeretlek,
én ezt fogom válaszolni Rólad, Neked:

Mert Te vagy a legszebb égitest, a Nap,
mely mindig világosságot és meleget ad.

Mert ott vagy mindenhol, Te vagy nekem a fény,
nélküled sötét van, s így megvakulok én.

Mert Te vagy nekem erdő mélyén a tűz,
amely óv a hidegtől, s minden vadat elűz.

Mert Te vagy nekem sivatagban a hűsítő víz,
mely a nagy hőségben a kiszáradástól őriz.

Mert a kedvenc színem is Te vagy, a zöld,
mi nélkül oly unalmas és sivár ez a Föld.

Mert fontos vagy nekem, akár az oxigén,
nélküled fuldoklom, s majd meghalok én.

Hogy miért szeretlek, és mit jelentesz nekem?
Egyszerű a válasz, mert Te vagy az Életem.

Ismeretlen szerző

Köszönöm

"Elbúcsúzom Tőled, köszönöm, hogy voltál,
Köszönöm, hogy védtél, köszönöm, hogy óvtál.
Köszönöm a féltést, köszönöm a sok jót,
Köszönöm a vigaszt, a sok kedves szép szót.

Perceid, melyeket feláldoztál értem,
Mindent, amit adtál, mit tán nem is kértem.
Lelkem bús poklából emeltél a fénybe,
Utadon haladtam, új álmot remélve...

Köszönök mindent, s bocsáss meg nekem,
Egyszer majd megérted, miért is teszem."

/Ismeretlen szerző/

Emlékszel még?

"Emlékszel még
arra a tavaszra?
Felhők közt bujdosó
kósza napsugárra?
Mikor még csendesen
össze tudtunk bújni
nem kellettek szavak,
csak mi voltunk...
csak mi...

Emlékszel még
arra a nyárra?
Mikor nevünket karcoltuk
az út menti fákra?
Mikor még hittük,
hogy örökké tart majd
s egymás karjaiban
értük a hajnalt...
a forró hajnalt...

Emlékszel még
az első csókra?
Mikor megszűnt a világ,
megállt az óra mutatója,
s szinte fájt a vágy,
úgy kívántuk egymást,
s úgy éreztük szerelmünkre
megkaptuk az áldást...
égi áldást...

S emlékszel-e drága
arra a napra?
Mikor könnyek szöktek szemembe,
egyetlen mondatodra.
Mikor neked adtam magam,
halálomig örökre,
Jóban, rosszban,
végleg egy életre...
örök életre...

S emlékszel-e arra
amikor elhagytál?
Mikor a nap sem kelt fel,
s búsan könnyezett a táj.
Mikor virágok borultak,
jéghideg sírodra,
s megindult a tömeg
kígyózó sorokba...
fekete sorokba...

Emlékszel-e
a könnyes magányra?
Álmatlan éjszakában
hideg falak közzé zárva.
Vártalak csendesen,
Kiszáradt szemekkel,
élve haldokolva,
lángoló szívemmel...
elhamvadt szívemmel..."

/Nyakó Zita/

Elmentél

Mikor itt voltál, minden szép volt s tiszta,
de most sivár az élet, mert soha nem jössz vissza.
Elmentél örökre, egy jobb világba,
s én keservesen sírok a nevedet kiáltva.
Hiányzol! Ennyi jön ki szomorkodó számon,
mindent, amivel megbántottalak mélységesen bánom.
A szívem szakad meg a sírod előtt állva,
könnyem hull, de te csak hallgatsz koporsódba zárva.

/Ismeretlen szerző/

Van egy szív

Van egy szív mi vérzik érted.
Van egy lány ki szeret téged.
Van egy szem mi csak érted sír.
Van egy toll mely csak a fájdalomról ír.

Van egy lélek mi érted meghasad.
Van egy papír mi gyorsan elszakad.
Van egy álom, mi marad mindig álom.
A holnapot mindig fájdalommal várom.

Az a szív mi vérzik érted.
Az a lány ki szeret téged.
Az a szem mely csak érted sír.
Az a toll mely csak a fájdalomról ír.

Az én vagyok mind-mind
Kinek a boldogság búcsút int.
Az én szívem érted ver.
Én szeretlek tudnod kell.

/Ismeretlen szerző/

Szekeres Adrienn : Engedd hát!

Hidd el, mit a szívünk csak remélt
Hidd el, s velem álmodni ne félj
Mondd el, mondd mit érzel,
S ha a szó majd elapad.
Úgyis minden rezdülésed
Mint a szél simogat.

Engedd hát közelebb a szíved,
Elviszlek oda ahol élni kell a csodát.
Hallgatni veled, ennyit kérek
És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!
Engedd hát közelebb a szíved,
Engedd, hogy halljak minden szív-dobbanást.
Csak néhány pillanat hát élvezd,
Hisz holnap rohan majd az életünk továáább

Így jó, értünk kelt fel ma a nap
Így szép, lelkünk rab s mégis szabad

Nem várt béke száll majd vállunkra tudom.
S hogy mire vágyom igazán most, csakis azt... akarom.

Engedd hát közelebb a szíved,
Elviszlek oda ahol élni kell a csodát.
Hallgatni veled, ennyit kérek
És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!

Engedd hát közelebb a szíved,
Engedd, hogy halljak minden szív-dobbanást.
Csak néhány pillanat hát élvezd,
Hisz holnap rohan majd az életünk tovább...

Engedd hát közelebb a szíved,
Elviszlek oda ahol élni kell a csodát.
Hallgatni veled, ennyit kérek
És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!
Engedd hát közelebb a szíved,
Engedd, hogy halljak minden szív-dobbanást.
Csak néhány pillanat hát élvezd,
Hisz holnap rohan majd az életünk továább

Engedd hát közelebb a szíved,
Elviszlek oda ahol élni kell a csodát.
Hallgatni veled, ennyit kérek
És még egy percet, amíg átölelsz ne várj!

Engedd hát közelebb a szíved,
Csak néhány pillanat hát élvezd,
Hisz holnap rohan majd az életünk tovább
Engedd hát közelebb a szíved

Ha van kedved hallgasd meg dalban is: http://video.xfree.hu/?n=taltos1|f0d44f8c60fe9ba54a3939a8460c2b8d

Luiz De Camoes: Remény, mit remélsz?
- Remény, mit remélsz?
- Semmit, soha többé.
- Miért?
- Valami megváltozott.
- Élet, mi vagy?
- Csak gyötrelem vagyok.
- Mit mondasz, szív?
- Szeretek, mindörökké.
- Lélek, mit érzel?
- Így kell tönkremenni.
- Hogy élsz?
- Nem várva semmi jót, szerencsét.
- Mégis, mi éltet?
- Csak a múlt, az emlék.
- Csak ennyi a fény életedben?
- Ennyi.
- Látsz végső célt?
- Csak egy gondolatot.
- Mire gondolsz?
- Hogy várom a halált.
- Jó lesz?
- Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
- Miért kényszerít?
- Mert tudom, ki vagyok.
- Ki vagy?
- Az, aki megadta magát.
- Kinek?
- A fájó, örök Szerelemnek.
/Szabó Lőrinc fordítása/

Weöres Sándor: Négy korálI

Megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

Cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az esztelen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

Megszólal a kimondhatatlan
de csak a te szívedben

II

Ha homlokban drágakő lakik
drágakő lánggá emelkedik

Ha drágakőben láng lakik
láng homlokká emelkedik

Ha lángban homlok lakik
homlok drágakővé emelkedik

Ha drágakőben homlok lakik
homlok lánggá emelkedik

Ha homlokban láng lakik
láng drágakővé emelkedik

Ha lángban drágakő lakik
drágakő homlokká emelkedik

III

Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy ?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember
aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra
s aki ítél: tán nem te vagy?

IV

Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,
tökéletesen értelek.
Míg éltem, nem érthettelek,
annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,
persze nekem is: két bolond.
De most ha kérdezel,
gömbölyű csöndem felel.
Segítőn átölel,
ne is hiányold a beszédet.
Ezernyi szóval mit adhatnék?
magamét, nem tiédet.

VIP-tag Érdeklődési kör : Hobbi :

Reményik Sándor: Szivárvány

I.

A párában, a vízesés felett,
halványan, mint egy álom,
és testetlenül, mint egy lehelet:
az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
a kő mállik, az erdők sírba térnek,
új medret tör a patak magának,
s a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
s színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
halványan, mint egy álom
és testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.

II.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
ennek a hídnak hídpillére nincsen,
ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

Gondoltam,megosztom veletek még egy versemet:

Indiánok földjén

"Színaranyban pompázik a Vadnyugat
A préri szele halkan hívogat,
Mint eltévedt vándornak,kit szíve hazahúz,
Súgja nekem halkan,merre visz az út...

Vakító fénnyel szikrázik a nap,
Kis patak csillogó tükrével játszogat
Mint anya gyermekét,melege simogat,
S szél kergeti az apró hullámfodrokat.

Körülöttem csak a végtelen rónaság
Barátjává fogad a drága szabadság
A horizonton keselyű hasítja az eget
Arany színű fű rejti el lassú lépteimet.

Nyugalom járja át a szívemet,lelkemet,
Majd egyszer csak hirtelen minden megremeg,
Mintha a prérin tűz táncolna át
Megpillantom egy ménes sörény-fátyolát.

Nemes szilajsággal,büszkén vágtatnak,
Hisz ez az Ő otthonuk,-de hová tarthatnak?
Vágy ébred bennem velük rohanni,
Hátha ők el tudnak HOZZÁJUK vezetni...

Nem tétovázok soká,indulok...
S hirtelen az egyikre felkapaszkodok
És már visz is magával,ki tudja hova...
Talán nem is találom meg ŐKET soha...

Így szárnyalt sok-sok gondolatom,
S velük együtt szárnyaltam én is a lovon
Ki tudja meddig,s ki tudja merre,
Mikor egyszerre a semmiből születve

A távolban elém került egy halvány kép-
Belül éreztem:erre vártam oly rég!
Ám mikor a pánsíp hangja a fülembe szállott,
Már biztosan tudtam:jó helyen járok!

Keselyű tollak a sátrak tetején,
Mintha egy képeskönyv került volna elém!
Alig hittem el amit látok,
Ők tényleg IGAZI INDIÁNOK!

Alkalmi paripám hátáról leszállva
Feltárul előttem a mesék világa,
A történeteké,mik Róluk pendültek,
Kik a határvidékről oly régen eltűntek.

S most itt voltak előttem,kis falujuk
Csupa élet,s szelíd mosolyuk
Amerre csak néztem,mindenütt felderült
Ha a dob,s a furulya hangja felzendült.

Harci díszben vadászok őrzik a lovakat,
a sátrak közt gyerekek íjakkal játszanak,
Tűz köré gyűlve ifjak figyelik
Bölénybőrbe bújt bölcsük szavait.

A folyóparton mosó nők haján csillan a fény
Egy sátorban békésen pipázgat tíz vén
Minden oly idilli,hisz Ők egymásért élnek,
Bár történelmük ne ért volna véget!

Ám sajnos időm véges,a lelkem harcot vív,
Maradnék,de az ébredés enyészete hív...
Nem tudom,valaha látom-e még őket,
Hiszen nem én választom az álommezőket...

Ám egy biztos:a szívem egy része ott maradt ÖRÖKRE
Az indiánok földjén,a szellemükhöz kötve!"/2006 január/

Álom

Némán ülök egy erdei tisztáson
Köröttem végtelen csöndesség honol
Csak néha hallani amint a vén fákon
Fülemüle vagy csalogány dalol.

Lélekben itt vagyok,ámde gondolatban
Messze bejárom a jövőnek egét
Széttekintek szerte az akkori világban
S fájó szívvel látom a természet hűlt helyét.

Egykor gyönyörű esőerdő lehetett ott,
Hol most mély sebként kopár folt tátong,
Az egykor kristálytiszta tavak helyett
Ma szennyezett mocsarak ezreit látom.

Keresem a türkiz Adriai-tengert
De helyén tonnányi olajat találok
Fekete tükrén fehér folt hever
A szennyezéstől elpusztult sirályok.

Vágyakozva hívom a madárdalt,
Ám mindenütt csönd van,gyászos némaság
Csoda ez?-hiszen nincsen már vadállat
Mely túlélte volna az EMBER korát!

Az utolsó tigris kétszáz éve eltűnt,
A szarvas,a medve mind régesrég kihalt,
Nincsen már élő fa,csak némi száraz fű,
S kopár sziklák öveznek minden hegyoldalt.

Fojtó füst gomolyog,savas eső ömlik
Sivatagi forróság tombol mindenhol
Szívem ezek láttán száz darabra törik
S zokogva ébredek szörnyű álmomból.

Felállván a fűből fogadalmat teszek,
Esküm tanúja az erdő maga,
Hogy amíg Földünk lakója leszek,
Megérttetem az emberekkel,mi a Föld Tana:

A természet törékeny egyensúlya
Aranyfonál,mely könnyen elszakad,
S összekötni többé nem tudja
Sem fohász,sem a puszta akarat!

Őrizni kell hát örökké e fonalat,
Ember,növény állat legyenek méltó társak!
Mert ha e vékony szál valaha elszakad,
Már hiábavaló a bűntudat,s a bánat!

Gyönyörű Földünket ajándékba kaptuk,
De érdemtelenek vagyunk rá ha pusztulni hagyjuk!

/Saját,2003 január/

"Fáj még a szó,fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
Tudom már elmúlt vége a szépnek,
Szépen lassan eltűnnek a képek,
Sebeim maradnak, nyitva a világnak,
Példát mutatva,gátat szabva a hibáknak

Kövesd mindig az egyenes utat
Mit tiszta, romlatlan szíved mutat,
S ha rózsák közt vezetnek el,
A rózsákhoz ne menj közel.
Ne menj közel, ha csábítanak is,
Könnyen megsebezhet egy rózsatövis.
Egy vércsepp fehér ruhádra hull
S ott marad kimoshatatlanul."

"Emlékül Neked
most egy verset írok
De tudd ,minden sornál tiszta szívből sírok!
Hittem egy szép, boldog szerelemben
Szerettem egy fiút, nagyon, önfeledten.
Remegett kezem mikor szemembe nézett
S lám mégis eltalált minket a keserű végzet.
Sok volt a vita, sok a félreértés
Valahogy hiányzott a kölcsönös megértés.
Volt sok öröm és szomorú bánat
Jó volt tudni, hogy van, aki haza várhat.
Kihez odabújtál, testére csókot adtál
Kitől reggelente egy vidám mosolyt kaptál.
Szeretlek én most is, jobban, mint valaha
De mégis elszakít tőlem az élet sorsa.
Meggondolatlanul dobálóztunk a szavakkal
S bántottuk egymást, néha akarattal.
S mi lett a vége? Lám, már te is tudod!
Hisz a sok vitát már te is unod…
Nem tudom én, leszek –e még boldog valaha
S a te szíved lesz –e más szívének otthona.
Lehet, elfelejtesz majd engem hamar, s könnyen
De nekem nem lesz oly nap, hogy ne hullna könnyem!
Síratom a szerelmet, melyet Tőled kaptam
S felfogom lassan, hogy egyedül maradtam.
Hisz másra én sose vágytam, te kellettél nekem
És most mégis nélküled kell tovább mennem.
Rengeteg emlék itt marad, arcod előttem
Mindig érezni fogom, hogy hiányzol mellőlem.
Évek múlva, ha újra találkozunk,
Csendben szólal meg fájó sóhajunk:
Hol rontottuk el, mi volt a baj?
Talán a Jóisten nekünk mást akar?
Boldogabb leszel- e mással, életed teljes –e?
Hogy fogom elviselni, hogy másnak vagy a kedvese!
Ó, ha megállíthattam volna a tegnap boldog pillanatát
Nem kellene átélnem a ma, s a holnap iszonyatát!
Elengedjük hát most végleg egymás kezét
Új életem nélküled kegyetlen lesz, s nehéz!
Őrizz meg szívedben szép emlékként, ne haraggal gondolj Rám,
S ne felejtsd el, szeretni foglak... örökké...Édes Babucikám!
Szemedben ne legyen gyűlölet, hisz a sors tehet róla
Közös álmainkat most már más váltja valóra!"

/Ismeretlen szerző/

Ez az egyik kedvenc idézetem,annyira igaz rám és a páromra!:

"Szerelmünk ott kezdődött, amikor megismertelek,
Ahogy egyre többet tudtam rólad, rögtön megszerettelek.
Olyannyira, hogy feledni nem tudtalak, bár nem voltál az enyém,
Volt, amikor nem maradt nekem más, csak a remény.
Hosszú időknek tűntek a napok, a soha el nem múló hónapok,
Amikor ugyanúgy fájt elaludni, s felébredni,
De a legrosszabb volt, nem veled lenni!
Minden nap látni azt, hogy mással vagy, mást szeretsz,
Sokat sírt miattad valaki, de vele nem lehetsz.
Egy nap aztán valami történt, valami szép,
Összejöttünk mégis, s velem vagy már rég.
Azóta szebb lett minden, szebben nyugszik, s kel fel a nap,
Nekem nem kell senki más, csak Ő aki TE VAGY.
Örülök neki, hogy egymásra találtunk, pedig nem kerestelek,
Aztán te lettél az életem, s én örökre megszerettelek…!"

VIP-tag Érdeklődési kör : Hobbi :

"Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:
zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba."

(Wass Albert: Szívpalota titka)

SÁRHELYI ERIKA
November

Szürke köpenyét vállára vetve
Útnak indul a tél,
Nyirkos léptei nyomában járva
Kíséri őt a szél.

Zúzmarát hintve járnak útjukon
Dércsípte hajnalon,
Ködfüggöny lebeg fázón mögöttük
Falun és városon.

A sápadt nap borzongva bújik el
Felhőpaplanába,
Láttára rémisztőt kacag a tél -
Tát fekete szája.

Elnyeli a várost és a hegyet,
Mind az embereket,
A szél csúfondárosan megkerget
Egy árva falevelet.

Sajnos nem ismerem a szerzőt és a címét,de olyan szomorú,és egyben gyönyörű vers,hogy gondoltam,megosztom:

"Itt vagyok, Anya, nézlek az égből
Majd idefentről vigyázok Rád
Könnyeiddel én simítom arcod
Eljut majd hozzám minden imád

Itt vagyok, Anya, ne félj, jól vagyok
Testem elhagytam, lelkem szabad
Felhőről felhőre ugrándozva
Egy csodás világ felé halad

Hol nincs kín, bánat, égő fájdalom
Csak szeretet és mennyei fény
Itt vagyok, Anya és egy sugarán
Eljövök Hozzád minden nap én

Lelked érintem, álmod vigyázom
Őrködni fogok léted felett
S örömmel nézek vissza a múltra
Hiszen annyira jó volt Veled

Itt vagyok, Anya, suttogó szélként
Harmatcseppként egy fűszál hegyén
Szíved ha dobban… velem lüktet
Ezért amíg élsz, itt leszek én."

Simon Ágnes: Lélek-lobogás

Lélek
Lobogás
Élet
Csobogás
Csókok
Csendülő
Násztánca

Lüktet
Remegőn
Rezdül
Epedőn
Csillag
Ragyogás
Átjárja

Bánat
Feledés
Fénylő
Nevetés
Párás
Pillanat
Nem moccan

Ábránd
Áhítat
Nem-várt
Alkonyat
Selymes
Gondolat
Megroppan

[/size]

Az egyik kedvenc versem:

Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

/Radnóti Miklós, Bor, 1944 szeptember 15./

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítana:
zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba.
Csodakert(Wass Attila)

Donászy Magda: Kis fenyő

Szabad-e bejönni?
Zöldfenyő vagyok.
Kicsiknek, nagyoknak,
Békés jó napot!

Jó napot, Zöldfenyő!
Régen várunk rád,
maradj itt minálunk,
díszítsd a szobát!

Nincs tarka virágom,
egyetlen tobozban
a távoli erdők
üzenetét hoztam.

Zúzmara díszíti
a tobozod, ágad,
maradj itt közöttünk
kiskarácsonyfának.

Szeretettel jöttem,
szívesen maradok,
hogy veletek töltsem
a szép ünnepnapot.

Állj ide középre,
feldíszítünk szépen,
te leszel a legszebb
a földkerekségen.

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat, ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet, ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat, ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat." /Frank Otlaw