HomeGy.I.K.RegisztrációBelépés


Isten hozott!

Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Top posters
Nada
 
Skerina
 
Nóri
 
Cat
 
AlmosMaci
 
Liaram
 
JediKnight
 
cathy222
 
Kisbello
 
Yvain
 
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

nincsen

A legtöbb felhasználó (19 fő) Szer. 24 Márc. - 21:46-kor volt itt.
Statistics
Összesen 362 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb regisztrált tagunk: bollandi

Jelenleg összesen 2862 hozzászólás olvasható. in 65 subjects
Partnereink

Szavazó bannerek:





_________________


Copyright
Romy Pictures
All right reserved!
Minden jog fenntartva!

Share | 
 

 Novellák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Novellák   Pént. 2 Jan. - 13:00

Novellák.

A novellákat szerzői jogok védik! Felhasználásuk részleteikben és egészükben, kizárólag a szerzők írásos engedélyével történhet, úgy ezen a fórumon, mint máshol a Neten vagy egyéb médiában, és a többi!

A topicba bárki feltehet novellát a szerzőjük beleegyezésével, vagy saját írásműt is, jelezve, ő a szerzője. A Lélekgyöngyök Team jogi felelősséget nem vállal az illetéktelenül feltett novellákkal kapcsolatban! Ha valakik jelzik felénk, hogy a munka engedély nélkül került kihelyezésre, törlésre kerülnek a topicból, s a további jogi felelősség kizárólag a mű felhelyezőjét illeti.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.


A hozzászólást Nada összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 2 Jan. - 13:44-kor.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Pént. 2 Jan. - 13:13

Charlize O'Quinn
Da Pacem Domine

(Adj békét, Uram!)
Fantasy novella

A felélénkülő viharos szél átsüvített a városszéli romok között, melyek egykoron boldogabb napokat látott, kolostorként funkcionáló várkastély maradványai voltak. Az orkán megtáncoltatta köztük az árnyakat, azt a hátborzongató érzetet keltve a szemlélőben, mintha letűnt korok ősi szellemei elevenedtek volna meg, s járnák vad táncukat a megalitok többtonnás kövei közt.
A fekete lepelbe öltözött tájon ragacsos miazmaként hömpölygött végig az éjszaka. Síron túli nyugalmát csak időnként törte meg egy-egy lappangó éjvadász halk moraja. A csendbe azonban még ezek az apró neszek is úgy hasítottak bele, mint egykoron a rúnákkal festett arcú, halálsikoltó démonasszony Emlékorzó-varázst kántáló vijjogása.
A sötétség, mint valami prédára leső ragadozó csapott le a misztériumba burkolózott tájra, fekete karmaival ölelve körül, mint egy elborult elméjű, vérre szomjúhozó szerető. A megnyúlt árnyak elveszítették kontúrjaikat, ahogy a telihold egy utolsó fénycsókkal lágyan borítva Földanya testét, szégyenlősen elbújt egy fekete felleg mögé.
Az éjszaka kiterjesztette karmait.
Villám hasított át az égen, éles fényével bevilágítva a tájat. A városszéli rengeteg évszázados fákkal telt buja dzsungeléből csuklyás alakok óvakodtak elő. A villámlás vakító fénye nem rettentette őket, lassú léptekkel suhantak a városka felé. Főterén égbeszökő tornyokkal, a rúnajelekkel s különleges reliefekkel borított falú Arany Szkarabeusz temploma állt – kétség sem fért hozzá, hogy nem papok birodalma, mágusokat rejt a mélye.
A templomból mécsesek és fáklyák aranyló fénye szűrődött ki. Megvilágították a főkapun bemasírozó csuklyásokat, akik az Éjárnyak Rengetegén átvágva a szertartásra érkeztek a szomszédos falvakból.
A Boszorkánymester botja hármat koppant a kövezeten, s a fáklyák lángja vad, lobogó táncba kezdett. A terem közepére festett pentagrammát körbeálló mágusok rituális szertartása megkezdődött.
– A lény éledezik! – sikoltott fel megremegve az egyik, mentális érzékeit kiterjesztett mágus. Szeme vörösen izzó lávaként villant elő fekete csuklyája alól.
– Domine ad adiuvandum nos festina! – zengett keresztül a termen a Boszorkánymester hátborzongató, érces hangja. A többiek vele gajdaltak. – Da pacem Domine, da pacem Domine, da pacem Domine!
Ahogy a varázslók kántálni kezdték titkos igézetüket, mágikus pecsétük önálló életre kelt...
Túl városokon és erdőn, a Démonok Vére mocsár miazmás felülete megremegett. Dögletes szagot árasztó felszíne böffentett egyet, majd ragacsos párafelhőjéből kibontakozott egy oszladozó testű rémalak. Kivillanó csontjai fehéren derengtek fel a telihold sápadt félelemtől remegő fényében. Ahogy a nyúlós sár felett lebegve a part felé tartott, úgy változott egyre az entitás külseje. Mire elérte a lápot körülvevő zöldellő fövenyt, már egy pompázatos nő szemkápráztató szépségében tündökölt.
Az átoksikoltó felkacagott. Tisztán csengő hangja utat égetett előtte. Amerre elhaladt elüszkösödött fák, felperzselt növényzet, bomladozó, fájdalomba dermedt, szétrobbant testű hullák maradtak mögötte. Elnéptelenedett falvakat, városokat hagyott maga mögött, ahogy nesztelen lépteivel, halált sóhajtva testéből közelített a mágusok városa felé.
Mire az Arany Szkarabeusz főterére ért, a templomban zajló szertartás csúcspontja kiteljesedett...
A varázslók remegő tagokkal, halálosan kimerülve rogytak le a kövezetre. Feladatukat teljesítették. Sok ártatlan áldozatot kívánt a lakosság köreiből, de országuk mostantól kikezdhetetlen. A titkos mágiájukkal megzabolázott pusztító lény, eztán egyedül az ő szolgálatukban áll. Okkult, démoni hatalmával védelmezi őket.
Isten kegyelmezzen az ország minden ellenségének: Lilith, az ősteremtés halálsikoltó démonasszonya felébredt.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Pént. 2 Jan. - 13:24

Charlize O'Quinn
Aspectus Moriendi
(A halál arca)
Thriller novella

Első rész

A rémület hangja pörölyként kalapált a fülekben. Fejvesztett menekülésbe kezdett minden, ami élt. Az imént még csendes erdő felbolydult, a pánik szinte tapinthatóvá vált. Mindenki az életét mentette.
Zin egy közeli fa takarásából robbant ki a kis tisztásra. Tekintetével Sinit kereste. Vére dobolva száguldozott ereiben, vadul forgó szemei nem lelték a lányt. Szeme sarkából alig észlelhető mozgást vett észre. Az egyik öles fa évszázados törzse mögött megrezdült a magas aljnövényzet.
— Sini! — kiáltott fel megkönnyebbülten, és sebes léptekkel megiramodott. Ez nem is volt annyira könnyű feladat. Születési hibával jött világra, s noha mindenki azt gondolhatta volna, eggyel több lába miatt gyorsabban tud szaladni bárki másnál, ez messze nem fedte a valóságot. Testrésze inkább akadályozta a szabad mozgásban, sem mint segítette volna benne. Most mégis erőn felül, legyőzve önmagát és a természet csúf tréfájából rámért csapást, saját életével mit sem törődve, elképesztő tempóban iramodott meg a lány felé.
Egy jól irányzott ugrással rávetette magát Sinire, s a lendület hevével már fordult is vele tovább. A hatalmas páfránylevelek lombkoronaként borultak rájuk. Jótékony takarásukban testén érezte a lány remegését. Sini a rémülettől szólni sem tudott, pusztán hálás szemekkel tekintett Zinre.
Az irdatlan robaj mindent felemésztő hangja lassan távolodott. Az aprócska tisztás népe óvatosan előmerészkedett rejtekeiből. Alig akarták elhinni, hogy megúszták, életben vannak. Csendes mormogással hálát adtak isteneiknek.
— Azt hiszem, egyszer megáll a szívem — sóhajtotta elgyötörten Sini. Aprócska ujjaival zavartan dörzsölte meg helyes kis nóziját.
Zin szívét marokba szorította a gyengédség, mely meleg burokként ölelte körbe. Sini nem volt tisztában az iránta érzett szerelmével. Zin sosem árulta volna el neki. Nem hitt benne, hogy nyomorék mutánsként a legcsekélyebb esélye is lehetne a lánynál, ezért nem fedte fel előtte érzelmeit.
Sini messze a legszebb lány volt az Erdő Gyermekei között. Minden ellenkező nemű fiatal az ő kegyeit kereste, az ő szívét igyekezett elnyerni.
Kivéve Zint. Mind a mai napig még csak nem is beszélgetett a lánnyal.
— Egyszer biztosan. De nem az idegenek miatt. Nem hagyom én azt — rebegte halkan, leszegett fejjel. — Megvédelek tőlük az életem árán is.
Sini meglepetten nézett Zin szemébe. Mindattól, amit ott felfedezett, jólesően megborzongott… és meg is döbbentette. Színtiszta szerelmet látott visszatükröződni onnan. Zintől sosem tapasztal érdeklődést az irányában – s most értette meg, miért…
A lány tekintetébe huncut kifejezés költözött, s a pajkosság szikrája villant. Fejecskéjét Zin arcához nyomta, mely népüknél a puszit szimbolizálta. Kedves incselkedéssel sikkantott rá egyet, majd sebes léptekkel megiramodott. Kacagva szólt vissza a háta mögül.
— Ha megtalálod a titkos búvóhelyem, te leszel a párom!
Zin ledermedve nézett Sini után. Pillanatokig fel sem fogta, amit hallott.
Játszana velem? — töprengett hitetlenül, mélabúsan. A lány szavai visszacsengtek fülében. — Igen, biztos kigúnyolja a felfedezett érzelmeimet…
Zin úgy érezte magát, mint akivel most közölték halálos ítéletét. Teljesen összetörten, vánszorogva indult el. A mennydörgő robaj még hallatszott a messzeségben, távolodó hangja azonban egyre erőtlenebbül ért el a tisztásra. Az átmenetileg elmúlt, ám örökösen a nyomukban lappangó félelem emléke némileg visszazökkente az életbe. Amióta csak eszét tudta – s már a múlt ködébe vesző ősei idejében is –, itt jártak közöttük a kegyetlen, rémisztő idegen lények. Az öregek úgy mesélték, amikor csak tehetik élvezettel, szórakozásból öldöklik a Erdő Gyermekeit. Sokukat csapdába ejtve elhurcolják magukkal – csak a kegyes istenek tudják, hová kerülnek és miért.
Az Erdő Gyermekei veszélyes környéken éltek. Valószínűleg az erdő szélén elterülő, félelmet keltő méretű építményükbe hurcolhatták őket. A rideg falak mögül rémületes hangok szűrődtek ki. Orrfacsaró szagok árasztották el a környéket, melyet még az erdő szélén is érezni lehetett. Beljebb haladva a sűrűbe, a fák és a növényzet szerencsére már megszűrték őket.
Elhurcolt társaik közül nem láttak többé senkit; ilyenre még a legöregebb Vének sem emlékeztek. Az Erdő Gyermekei közül, saját szemükkel kevesen látták a rejtélyes, rettegett idegen faj tagjait. Legalábbis senki nem tért vissza, aki elmondhatta volna, miket tapasztalt fogságukban... Azon kevesek, akiknek sikerült csapdáikat elkerülve megmenekülni előlük, alig bírtak beszélni az átélt sokktól és rettegő, bensőt dermesztő félelemtől.
A borzalmas zajt és bűzt azonban, amit maga után hagyott, mindenki ismerte közülük. Nem tudta egyikük sem, mi történhet olyankor, amikor meghallják. Sosem várták meg, elmenekültek előle. Aki óvatlan volt, és az útjába kerülve megtapasztalta, annak később csak a felismerhetetlenségig szétkenődött tetemét találták meg azon a hosszú, különös és egyetlen erdei kőre sem hasonlító széles ösvényen, amely az erdőn haladt keresztül, és sehol nem nőtt rajta fa vagy növény. A Vének szerint ez a sötétszürke, furcsa szagú kőösvény is az idegen faj szörnyű műve lehetett. Rendeltetését nem ismerték.
Az Erdő Gyermekeinek világában minden hatalmas volt. Az idegenek is. Az elbeszélések szerint akkorának tűntek, mint az erdő égbenyúló, ősi fái. Teljesen sima, halottsápadt bőrük volt, és óriási szemeik. Tink, a legöregebb Vén szerint – aki maga is túlélt már egy ilyen találkozást az idegen fajjal – akkora, hogy ha belelépne valaki, mint egy tóba, megfulladna benne.
Zin ezen csak magában nevetett.
Felnézett az égre. Látta a felhőkbe vesző, zöldellő fákat. Monumentális méretük mindig lenyűgözte. Úgy képzelte, ha fel tudna mászni rajtuk, tetejükről átléphetne a másik, szürkésfehéren ragyogó bolygóra, amely az éj leszálltával megjelenik tisztásuk felett. Ettől a gondolattól, mint mindig, most is jobb kedvre hangolódott. Szinte már vidáman szaporázta meg lépteit, hogy behatolva a sűrű vadonba, felkeresse kedvenc fáját. Minden nap ellátogatott oda, hogy a tövébe letelepedve elmélkedjék szerencsétlen sorsán.
Társai sosem éreztették vele fogyatékosságát. Mégis kirekesztettnek, alsóbbrendűnek érezte magát a plusz lába miatt. Az óriásfa alatt azonban szabadon képzeleghetett. Ábrándjaiban földöntúli boldogságban élt Sinivel, és közös gyermekeikkel.
Zin az ősi fához érve rohanni kezdett. Vidám lelkesedéssel futotta körbe, mint már annyiszor. Egy teljes percig is eltartott, míg körbeérte, majd kellemes fáradtsággal rogyott le a tövébe.
Zajt hallott.
A fa aljnövényzetét – mint valami bölcső – hatalmas, fás bokrok és dús páfránylevelek övezték. Most alig észrevehetően megmozdultak. Egy meglepett, ám örömteli kiáltással Sini lépett ki rejtekükből. Boldog kacagással repült Zin felé, és nóziját az övéhez dörzsölte.
— Megcsókoltál — döbbent meg Zin. Sini csak csendesen kuncogott.
— Csókolj vissza — búgta érzékien a lány, és nóziját mókásan Zin felé nyújtotta.
Egyszerűen imádom ezt a nőt! — sóhajtotta magában Zin, közeledni azonban mégsem mert Sini felé.
— Ne légy’ már ilyen gyáva — nevetett rá a lány. — Mind a mai napig azt hittem, nem érdekellek. Pedig én régóta szeretlek már téged. Szeretnék a párod lenni.
Zin szeme hatalmasra kerekedett. Azt hitte, rosszul hall. Amikor kezdte végre felfogni, hogy a lány valóban itt van, és most nem csak álmodozik a történtekről, minden ízében remegni kezdett. Szemébe a következő pillanatban azonban mégis szomorúság költözött, kisöpörve onnan az imént felvillanó boldog fényt.
Sini meglátta ezt.
— A plusz lábad is szeretem… Ne félj… — búgta halkan, rátapintva Zin borús gondolataira. Pajkos fénnyel a szemeiben, Zin mellé ugrott. Mire Zin megakadályozhatta volna, Sini a mutáns lábához dörgölte orrocskáját, majd felhőtlen csilingeléssel felkacagott. Szemében helyes kis szikrák gyúltak, és láthatóan majd kicsattant az örömtől.
— Megcsókoltad a lábam! — söpört keresztül a jóleső borzongás Zinen. Még mindig magán érezte Sini puha érintését. Bizalmatlan szíve végre elkezdett hinni a lánynak. Szerelmesen hozzábújt Sini meleg, selymes testéhez, és… már köszönő viszonyban sem álltak többé a valósággal. Szenvedélyes összefonódással csókolózni kezdtek.
Amikor nagy sokára elszakadtak végre egymástól, a lány játékosan oldalba bökte újdonsült párját, és megiramodott.
— Játsszunk egy kicsit, nagyfiú! Gyere, és kapj el, ha tudsz — kiáltotta hátra fiatalsága minden bohó játékosságával.
Zin önfeledt, szerelmes mámorban vetette magát Sini után. Megbotlott, és bucskázva esett keresztül egy fa lehullott, korhadt ágán, fürgén felpattanva azonban már boldogan loholt is tovább. A pajkos lány cselesen véve a kanyarokat, sikongatva futott előle, mintha valóban az élete múlna azon, hogy Zin el ne kaphassa.
A fiatal, siheder fiú átugrott pár gallyat, s már futott is Sini után.
Aztán egyszerre elsötétült körülötte a világ.
Döbbenten nézett körbe, a testét körülvevő sötétségtől azonban nem látott semmit. Óvatosan tapogatózni kezdett, és Sinit szólongatta.
Nem érkezett válasz.
Rémülten konstatálta, valaminek a belsejében van. Tapogatózása minduntalan akadályt ért. Akármerre ment, teste nekiütközött valaminek, mely körülhatárolta. Úgy érezte, órák teltek el, mialatt viaskodva, ádázul küzdve próbált kijutni ismeretlen börtönéből.
Aztán később, valahonnan felülről hirtelen világosság támadt. A sötétséghez hozzászokott szemét bántotta a beszökő fény. Pár pillanatig alig látott tőle valamit. A félelem vasmarokkal szorította össze a szívét, amikor egy hatalmas fekete szemet látott belesni a nyíláson át. Óriási kéz nyúlt le hozzá, és megragadta a testét.
Egy idegen lény tartotta a markában.
Zin lelke egy pillanat alatt tört millió darabra, foszlott semmivé. Átkozta szerencsétlen sorsát, mely nyomorék élettel verte meg. Átkozta a teremtő isteneket és az életet, amely végre megcsillantotta előtte a boldog élet lehetőségét, de csak azért, hogy a kapujában állva ezt is elvegye tőle.
Gondolatban elbúcsúzott Sinitől… és felkészült a kínokkal teli, borzalmas halálra.
Az óriási lény ekkor förtelmes, halottsápadt arcához emelte, és mohón vizslatta őt.
Zin a szeme sarkából még látta egy fa mögött elillanni a rémült Sinit. Ettől némileg megkönnyebbülve, az idegen fekete tekintetébe pillantott.
Miközben gyötrődő lelkén tornádóként, vihart kavarva vágtázott át a rettegés, gyűlölettel teli szemekkel belenézett a halál arcába.

— Apa, apaaa! — kiáltotta boldog izgalommal a kisfiú. A bájos, rózsás pofiját keretező szőke, göndör fürtök, minduntalan az arcába hulltak, de ő nem törődött velük. Lelkesedése mindennél nagyobb volt. — Gyere gyorsan, apa! Sikerült megfogni a csapdával! Hozd gyorsan a ketrecet, vigyük haza.
A gyermek apja kedves mosollyal az ajkain lépett oda kisfia mellé. Kezében egy jókora ketrecet tartott, és elvéve gyermekétől a zsákmányát, behelyezte a rácsok közé.
— Ott fut el a fa mögött egy másik is — sikkantott fel csilingelő kacagással a kisfiú, majd ismét új szerzeménye felé fordult minden figyelmével.
Apja megborzolta a haját.
— Ugye, megtarthatom, ahogy megígérted? — kérlelte a gyerek.
A férfi megvizsgálgatta a kisegeret.
— Nahát, „uraság” a kis jószág, és még nagyon fiatal, szinte kölyök! Nézz csak ide, öt lábacskája van, nem négy! Különleges kis egérke, senkinek sincs ilyen — nevetett a kisfiúra. — Otthon majd megvizsgálom, és ha egészséges, tiéd maradhat a „fiatalúr”. Bár azt még mindig nem értem, miért ragaszkodsz mindenáron egy ilyen vad kis jószághoz, amikor a laborból hozhatnék neked egy szép fehér egérkét. Azért addig ne nagyon tapogasd, amíg nem vizsgáltam meg, nincs-e valami betegsége!
— Én őt akarom, apa! Magam akartam fogni egyet, így ő csak az én szerzeményem. Biztos egészséges. Nézd, milyen szépen csillog a szeme!
Az apja szerint inkább haragosan villogott, de nem akarta lelombozni a gyereket. Bízott benne, nem fogja megbánni, hogy engedett kisfia kérlelésének.
Hazaérve bevitte a csöpp kis jószágot háza laborjába, melyet a pincében alakított ki magának. Munkahelyéről, az erdőszéli genetikai kutatólaborból hazatérve magánkutatásain dolgozott a pincében. Leült az egyik laborasztalhoz, és fáradtan tenyerébe temette arcát.
A következő pillanatban már az asztalra borulva, mélyen aludt.

Lorna Selma Benson felült az ágyában, és megdörzsölte a szemét. Belelépett a papucsába, és kisétált a fürdőbe. Megnyitotta a zuhanyzó csapját, és a karral beállította a víz hőmérsékletét. Miközben a zuhanyrózsából zubogtak rá az üdítő vízcseppek, behunyta szemét. Gondterhelten sóhajtott egy nagyot, majd kilépett a víz alól, hogy bekenje testét a tusfürdővel.
A konyhába már frissen, felüdülve ment ki. Bekapcsolta a kávégépet, és várta, hogy kibuggyanjanak az első, illatos cseppek. A forró italt két csészébe töltötte, és beédesítve, tejszínnel lágyítva felhelyezte egy ezüsttálcára. Mokkáskanalakat helyezett mellé, majd a tálcával kezében, visszament a hálóba. Elhúzta a nehéz brokátfüggönyöket, és kinyitotta az ablakot. Szippantott egy mélyet a beáradó langyos, illatos levegőből. A légkondicionálót lekapcsolta, majd lerogyott az ágy szélére.
Woodrow Benson ásított egy nagyot. Kezével tapogatózva megkereste feleségét, és megsimogatta a derekát. Ülő helyzetbe húzódzkodott az ágyban, és kinyúlt az egyik kávéscsészéért. Az éjjeli szekrényére helyezte, majd a feleségéét is elvette a tálcáról. Óvatosan megkevergette az illatozó, fekete italt, vigyázva, hogy ne oldódjon fel benne a tejszínhab: tudta, azt Lorn nem szereti. Átadta neki a csészét.
Lorn törődött arccal nyúlt érte. Egy kedves, ám futó mosollyal ajkán köszönte meg.
— Megint az az álom…? — hagyta függőben kérdését Woodrow, látva felesége fáradt tekintetét.
— Igen, Woo. Lassan már beleőrülök. Nem tudom, mi lehet velem. Az elmúlt két hétben mindig visszatér, és mindig ugyanazt az infantilis sztorit álmodom, mint valami debil rémmesét. Csak ebben nem szerepel Rémrom, sem Halott menyasszony. Nyomorékként élek egy egértársadalomban, mint hímegér. Az embereket földönkívüli fajnak gondolják, a genetikai kutatólaborunkat pedig az idegenek egérhulla-gyártó üzemének… Amikor megtalálnám végre a boldogságot, jön egy kölök, én pedig belesétálok a kihelyezett csapdájába. A következő percben meg már, mint a gyerek apja, álmodok tovább. Elalszom a laborasztalomnál, hogy végül itt ébredjek melletted újra az ágyban, önmagamként, mint a feleséged. Teljesen ki vagyok merülve, képtelenül arra, hogy kipihenhessem magam.
Woo megértőn nézett a feleségére. Nagyon sajnálta mindazért, amin átmegy. Először még nevetett a képtelen, mindig vissza-visszatérő álmain, ma azonban már nem tartotta mulatságosnak. Lorn sem.
Woo Benson azonban nem tudott valamiről.

(Folytatása egy bejegyzéssel lentebb.)



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Pént. 2 Jan. - 13:26

Második rész

Felesége rettegésben élt több, mint három hónapja.
A visszatérő rémálmaiban is szereplő, genetikai laboratóriumban dolgozott kutatóasszisztensként. Szerette a munkáját, három és fél hónappal ezelőtt azonban történt valami. Késő este volt, és ő fáradtan, kapkodva igyekezett rendet tenni. Fittyet hányt a legelemibb biztonsági szabályoknak is, melynek következtében megtörtént az, amelyről addig a pillanatig úgy gondolta, vele sosem fordulhatna elő. Minden szabályt felrúgva, megmarkolta a használt fecskendőket, és sietve szaladni kezdett velük, hogy kidobja az erre rendszeresített tartályba. Ha betartja az alapos és gondos előírásokat, s belehelyezi a használt injekciós tűket a dobozba, majd fedelét lezárva ragadja magához, s indul meg velük a tárolóhoz, semmi gond nem lett volna.
Az egyik fecskendő félig volt töltve egy előtte ismeretlen anyaggal. És a végén ott csillogott az injekciós tű hideg, előremeredő acélhegye.
Fáradt volt, és sietni akart haza Woo-hoz. Szinte már törvényszerűen be is következett a baleset. Megcsúszott, és olyan rosszul esett, hogy a tű beleállt a testébe. Lorn elsápadt, amikor meglátta, hisz’ az esés erejétől meg sem érezte a szúrást. A félelem vad rohamai igazából akkor söpörtek rajta keresztül, amikor észlelte, az előzőleg még félig telt fecskendő üres, a tű pedig tövig belefúródva kiáll az oldalából.
Ekkor elkövetett még egy hibát. Talán a legsúlyosabbat…
Senkinek sem szólt a történtekről. Félve a további következményektől, azóta sem értesítette erről a kutatóorvosokat, és nem említette még a férjének sem.
Rettegett.
A laborban szigorúan titkos, genetikai kutatások folytak. Mibenlétére még ott dolgozóként sem lehetett teljes rálátása. A biztonsági besorolása szerint nem juthatott be egyes lezárt laborszekciókba. Képzeletében felváltva kergették egymást a vadabbnál vadabb kényszerképzetek arról, milyen következményeket válthat ki a testébe került, s nagy valószínűséggel genetikailag talán többszörösen is manipulált ismeretlen anyag. Rettegett a gondolattól, hogy vajon miféle DNS szekvenciákat foglalhatott magába a szer, s azok milyen hatással lesznek rá. Nem lehetett tisztában azzal sem, nem tartalmazott-e a fecskendő baktérium törzseket, s ha mégis, milyeneket.
Már épp kezdett volna megnyugodni, hisz’ semmi különös vagy szokatlan dolgot nem tapasztalt magán a balesetet követő három hónapban, amikor két héttel ezelőtt elkezdődtek a különös álmai. Eleinte nem tanúsított neki különösebb jelentőséget, később azonban merőben megváltozott eme álláspontja.
Az álmok rendre visszatértek, és zavarták még a pihenésben is. Felébredve a körmei alatt többször is földet talált. Szájában időnként furcsa utóízt vélt érezni, mintha kevéssel előtte, valami ismeretlen táplálék elfogyasztása után maradt volna vissza. Közérzete napról napra, egyre rosszabb lett. Úgy érezte magát, mint egy két lábon járó hulla. Napközben dekoncentrált volt, s munka közben el-elbóbiskolt. A labororvosoknak is kezdett feltűnni, valami nincs rendben vele. Hiába kérdeztek azonban tőle bármit, a válasza mindig csak annyi volt az aggódó érdeklődésre, hogy rosszul alszik.
Egy héttel ezelőtt rohamos fogyásnak indult. Hat nap alatt ledobott magáról tizenöt kilót. Amikor tükörbe nézett, úgy érezte, mintha egy csonttá aszott koponya nézne rá vissza. Karikás szemei alig látszottak ki üregükből, teste töpörödni kezdett, mintha veszített volna magasságából. Bőrét szinte mindenütt véresre vakarta. Olyan helyeken is borotválkozni kényszerül a felszaporodó pihék, majd egyre erősödő, növésnek induló szőrzet miatt, ahol előtte sosem kellett még embernek… sosem kellett még nőnek.
Felhörpintette reggeli italát, és kirázta a hideg. Mindig kedvelte a kávét, most azonban határozott undor fogta el tőle, ahogy lecsorgott a torkán. Mintha rugók lőtték volna ki, felugrott az ágyról, és kirohant a vécére. A fedőt felhajtva öklendezni kezdett, majd ki is adta magából a fekete folyadékot. Lerogyott a vécé mellé, és sírni kezdett. Felfogta, nincs más választása, minthogy szóljon végre egy orvosnak a kutatóintézetben. Előtte azonban a férjével akart beszélni. Szeretett volna elmondani neki mindent, bármennyire is félt mindattól, amit okozni fog neki általa. Attól azonban még jobban rettegett, hogy talán már elkésett a segítségkéréssel…
A következő pillanatban hátul, iszonyatos fájdalom hasított a testébe. Úgy érezte, mintha kést döftek volna a farcsontjába. A fájdalom olyan gyorsan lett semmivé, mint ahogyan jött, csak egy kellemetlen, lüktető érzést hagyott hátra.
És viszketést. Őrjítő viszketést!
Amikor hátranyúlt, hogy megvakarja dereka alatt a farcsontját, valami különös dolgot tapasztalt. Remegőn matató ujjai egy kemény, szúrós kitüremkedést érzékeltek. Valami új, idegen kinövés keletkezett a testén.
Felpattant a földről, és átrohant a vécé melletti fürdőbe. Ledobta magáról selyemköntösét, és háttal odaállt a fürdő egyik falát teljesen beborító tükörnek.
A látványtól szája a döbbenet mélysötét kelyhévé változott, s a rettenet halálsikolya hagyta el.
Egy farokkezdeményt látott a feneke felett, a testéből kinőve.
Egy egér farkát.
Megpördült, hogy szembefordulva a tükörrel, elölről is szemügyre vegye magát. A bőre mindenütt feszesen húzódott. Olyan érzete támadt, mintha az egész teste zsugorodni kezdett volna.
Elfogta a szédülés, és kis híján elvesztette az eszméletét.
Kába tekintettel ismét a tükörbe pillantott. Elködösült tekintete először csak homályos foltokat látott magából. Ahogy a kép egyre tisztulni kezdett, úgy uralkodott el agyán az őrület.
A tükörből egy egér „arca” nézett vissza rá.
Az álmaiban szereplő, fiatal hímegér „arca”.

Woo a felsége sikoltására rémülten lépett be a fürdőbe.
Lornt nem látta sehol. A köntöse a földön hevert, előtte pedig – nem akart hinni a szemének – egy aprócska mezei egér szimatolgatott. A különös kis jószágnak öt lába volt, és rémült szemekkel pillantott fel a férfire. Csak a tekintete volt azonban rémült. Mintha nem is félne tőle, elszaladni sem akart előle.
Woo lehajolt, és könnyedén felemelte a kis jószágot. Kezében az egérkével, lesétált a pincébe, és elővette egy kalitkát, amelyben régen öreg papagájuk él. Beletette az egeret. Nézte egy ideig, majd bánatos cincogását hallgatva, megsajnálta.
— Jobb lesz neked szabadon, kisöreg — mondta gyöngéd hangon, és kisétált vele a házuk teraszára. Ott kinyitotta a kalitka ajtaját, a kisegér azonban sehogy sem akart kimenni börtönéből. Végül Woo-nak kellett kitessékelnie, és orral a közeli erdő felé fordítva bíztatnia, menjen Isten hírével, szabadon.
Amikor a szalon ablakából kilesett a teraszra, meg mert volna esküdni, a kisegér sírt. Sírt, akár egy ember. Apró háta rázkódott, mintha könnyek nélkül zokogna, és kis mancsaival vadul kaparta a bezárt ajtót.
Woo zavartan, tanácstalanul nézte egy ideig. Mire úgy döntött, elindul vissza a teraszra, hogy jobban szemügyre vegye a furcsa jószágot, az egérke megtörten, keserves cincogásokkal kísérve eliramodott a kutatólaborba vezető, erdőt keresztülszelő autóút felé.
Woodrow fején átfutott a kósza gondolat, hogy talán jobban tette volna, ha közelebb viszi az apró jószágot az erdő fáihoz. Így számára irdatlan nagy utat kell megtennie, mire a biztonságot nyújtó fák közé ér.

A kisegér sebes léptekkel futott a fák felé. Kifulladva érkezett oda, de annak ellenére sem állt meg pihenni, hogy erőtartalékainak végén járt. Kétségbeesetten loholt a fák között, maga sem tudván, mitévő legyen, hová is mehetne. Az avar illata ismerősnek tűnő, homályban lapuló emlékeket idézett pici agyában.
Egy pillanatra megtorpant és szétnézett. Meglepő intelligenciát tükröző szemei megcsillantak a dús lombkoronájú fák közül alig-alig átpislákoló reggeli napfényen.
Egy hatalmas fa magasodott előtte.
Az ő fája.
A tövében egy apró test hevert az oldalán, a belőle sugárzó bánat auraként lengte körül. Az egérke számára döbbenetet okozott, hogy a bánatnak szaga van, és ő érzi is ezt. Óvatos léptekkel, meglepő bátorságot tanúsítva közelebb merészkedett, hogy jobban láthassa, mi hever az aljnövényzetben. Lábainak alig hallható neszére a kis test megmozdult.
— Zin! — szakadt ki belőle a döbbent kiáltás. — Tényleg te vagy az, Zin?
A kisegér meglepve tapasztalta, érti a másik beszédét. Emlékeiből ekkor kibontakozott egy egérlány képe.
— Sini — suttogta csendesen maga elé.
— Én vagyok, Zin! Hát élsz?! — vetette rá magát boldogan a kisegér, és mókásan szimatoló orrát a másik egéréhez dörzsölte. — Még sosem tért vissza senki az idegenek földjéről. Te vagy az első! Hogy szöktél meg tőlük? A Vének is örülni fognak neked. Ezzel talán többet megtudhatunk az idegenekről, mely még hasznunkra lehet. Védekezési lehetőséget is nyújthat számunkra velük szemben.

(Folytatása egy bejegyzéssel lentebb.)



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Pént. 2 Jan. - 13:27

Harmadik rész

Lorn-Zin, a kisegér szomorúan leszegte fejét. Ha az egerek társadalmában is olyan mentalitás uralkodik, mint az emberekében, könnyen meglehet, hogy élete az egerek közt veszélybe kerül… Az igazságot nem mondhatja el nekik – és nem is értenék meg. Igazából még ő maga sincs tisztában vele, mi is történik körülötte, s hogy ő most ki is valójában: emberből lett egér vagy egérből lett ember. És melyik volt előbb?
Felsóhajtott.
— Nem, Sini. Sajnos nem mehetek vissza többé közétek.
Az egérlány nem értette az okát. Zin elmagyarázta neki, ahogy tudta. Sejtette azonban, Sini még így sem érthetett meg belőle mindent. Ám Sinit ez nem zavarta. Szerette Zint. Csak az érdekelte, hogy legalább ő maga visszakaphatja, ismét láthatja őt. Szerelmesen hozzábújt.
Zin visszacsókolta. Számára is meglepő módon semmi furcsát, semmi zavarót nem érzett ezzel kapcsolatban. Szívét gyöngéd érzések járták körül, melyek földöntúli bánatát is enyhítették némileg.
— Itt fogok élni a fánk gyökerei közt. Van ott egy kis odú, elég lesz kettőnknek. Már ha eljössz hozzám néha, Sini…
— Dehogy jövök! — vágta rá a lány. — El sem megyek, itt maradok veled.
— Itt nem valószínű, hogy teljes biztonságban élhetnél, Sini — figyelmeztette Zin. — Jobb’ szeretném, ha a többiekkel maradnál, és minden nap meglátogatnál engem.
— Mert odahaza aztán akkora a biztonság… — húzta el orrocskáját a lány.
— Hiányoznának a többiek, a családod. Többé nem láthatnád őket… — juttatta eszébe Zin. — Mit mondanál nekik, ha megkérdeznék, hol fogsz élni eztán és miért? Ha azonban otthon maradsz, megmaradnak neked ők is, és én is mindig itt leszek.
Sini tanácstalanul hajtotta le fejét. Tudta, Zinnek igaza van, mégsem vitte rá a lélek és a szíve, hogy magára hagyja Zint, amikor végre csodával határos módon visszakaphatta. A családját azonban valóban nem szerette volna elveszteni, így nem tudta, miként döntsön.
Végül arra jutott, hogy egy ideig otthon él, és idejár minden nap Zinhez. Amikor azonban elkezd feltűnni az otthoniaknak, hogy rendre el-eltünedezik, végleg búcsút int nekik, és itt marad a szerelmével.
A két kisegér szorgosan munkához látott. Fáradhatatlanul dolgoztak. Kitakarították az odút, levelekkel igyekezvén otthonosabbá, melegebbé tenni. Mire végeztek, beesteledett. Puha kis fészkükben, kimerülten hajtották le fejüket, és szorosan összebújtak. Sini szerelmes, finom kis csókjait Zinnek nem esett nehezére viszonozni. Nem volt tudatában annak, mikor támadt fel benne a vágy. Gyöngéd tapogatózásaik egyre hevesebbek lettek, majd a szerelmi együttlétet követően jóleső álomba zuhantak.
Az otthoniak aggódtak Siniért, aki éjjelre nem tért haza. Ő azonban élete legboldogabb éjszakáját töltötte el Zin mellett. Mit sem tudott arról, hogy testében ezen a szerelmes éjjelen megfogant egy újabb, különös képességekkel megáldott, szuperintelligens egérgeneráció…
Másnap reggel Sini hazasietett az Erdő Gyermekeihez, haza népes kis családjához.
Zin kitakarította a fészküket, majd útnak indult, hogy valami táplálék után nézzen. Eltávolodva az odútól, szimatolgatni kezdett. Lenyűgözte, hogy szagok élvezetes garmadája tolul az orrába, és olyanokat is érez, melyeknek eddig még a létezéséről sem tudott. Számára most mindennek illata és szaga volt. Még a különféle érzéseknek is.
Pár kutakodó lépés után különös, baljós érzet suhant rajta keresztül. Bajuszkái megmerevedtek, erőteljesen szimatolni kezdett. Szíve vadul dobogott, vére meglódult az ereiben.
Veszélyt sejtett.
Sebesen megiramodott, hogy menekülőre fogja, elinaljon az ismeretlen vész elől.
És ekkor ráborult a sötétség.
Valahogy azonnal tudta, mi történt vele.
Nem is lepődött meg, amikor a sötétség hirtelen eloszlott körülötte. Feltárult egy fényesen vakító nyílás, bebocsátva a nap lombok közt áttűnő gyengécske fényét.
A nyíláson bebámult rá egy hatalmas „idegen” fekete szeme. Egy szőke fürtökkel keretezett arc hajolt fölé.
Vajon ez a halál arca?

Kinyitotta a szemét.
Megint egy álom? — tanakodott magában.
Fel akart ülni, de nem tudott. Meg volt kötözve.
Fejét körbefordította, és látta, kórházi ágyban fekszik, kezét-lábát erős bőrszíjak rögzítik a fémkerethez. A szobába két fehérköpenyes orvos lépett be; egy nő és egy férfi. Odasétáltak az ágyához, és az egyikük fölé hajolt.
— Woo? — könnyebbült meg Lorn, ahogy felismerte férje arcát.
A férfi elmosolyodott, nem szólt a nőhöz azonban egy szót sem.
— Dr. Woodrow Benson bead most önnek egy injekciót, Lorna — felelt helyette a másik orvos. Lorn nem ismerte fel.
— Doktor Benson?! — képedt el Lorn. — De hát Woo nem is orvos, hanem jogász, doktornő! Ismerem önt, asszonyom?
— Dr. Jessica Pullman az intézet vezetőorvosa, és tudományos munkatárs, Miss Delanor… én pedig genetikus orvosdoktor vagyok, nem jogász — magyarázta futó mosollyal ajkain Woodrow Benson.
— Nem jogász…? És mi az, hogy Miss Delanor? Miért szólítasz a lánykori nevemen? Majd’ három éve a feleséged vagyok, Woo! Miért teszel úgy, mint aki nem ismer meg?!
Lorn vadul hánykódni kezdett az ágyban. Nem akarta, hogy beadják neki azt az injekciót. Nem tudta, mi lehet felszívva a fecskendőbe, de nem is igazán érdekelte. Vergődött. Ki akart szabadulni a szíjak alól, és minél távolabb kerülni innen.
Semmit sem értett.
Dr. Pullman teljes súlyával ránehezedett Lorna Bensonra. Lorn próbált küzdeni ellene, de hiába. A doktornő szorosan lefogta. Woo a karjába döfte a tűt, és beleinjektálta a fecskendőben lévő szert.
Mielőtt Lorn tekintete homályosodni kezdett volna, a fecskendőben lévő anyag színét és állagát ismerősnek vélte felfedezni. Elködösülő agyával is tudta, már látta valahol, valamikor…
A két fehérköpenyes ember ránézett Lornra, és úgy vélték, már nincs eszméleténél.
— Megkapta hát az utolsó dózist is — mondta dr. Pullman. Szavainak értelme csak homályosan jutott el Lorn agyáig. — Mostantól várhatjuk az átváltozást, Woo.
Pullman ekkor odalépett Woodrowhoz.
— Sikerült! Holnaptól tiéd lesz Lorna vagyona, s te végre szabad és gazdag leszel. Ő meg cincoghat kedvére, jó egérke módján, édesem.
Woo szerelmesen magához ölelte a doktornőt, és vadul csókolni, túlfűtött szenvedéllyel harapdálni kezdte.
— Amint megszabadultam tőle, elveszlek feleségül, Jess. Elmegyünk innen végre, utazgatunk, és gazdagon élünk tovább. Már rég kijárt ez nekünk!
Lorn elködösülő agya ellenére is hirtelen megértett mindent. A kép egy csapásra összeállt benne. A fájdalmat, mely keresztül söpört rajta, nem csak a testén egyre erősebben látható, s immár visszafordíthatatlan átváltozást miatt érezte…
Lekötözött kezének ujjaival kétségbeesetten tapogatózott. Sikerült megragadnia az ágya mellé tolt tálcáról valamit. Ujjaival megtapogatva érzékelte, mi az. Hideg volt, kemény és… éles…
Woodrow Benson az egyre inkább egérszerű ábrázatot öltő nő fölé hajolt, és gúnyos csókot dobott felé. Odahajolt hozzá, hogy a talán még jelenlévő emberi értelmének odasúgjon valamit, amit csak nekiszánt, csak ő hallhatta.
— Légy’ jó, egérkém! Néha veszek neked a pénzedből egy kis sajtot… amíg még itt leszünk Jessicával. Ha jó egérke leszel, akkor… — folytatni azonban már nem tudta.
Woodrowban egy pillanatra bennrekedt a lélegzete, mielőtt élete záró cselekedeteként kifújta tüdejéből. Egy orvosi szike hideg fémét érzete a gyomrába fúródni, melyet felesége, Lorna Benson egyre erőtlenedő keze markolt.
Lorn apró, egérszerűvé váló tekintete utoljára még a férfiébe fúródott.
Igen, gondolta. Ez a halál arca.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Pént. 2 Jan. - 13:39

C. Ryan Doyle
Paktum
Paródianovella

A csuhás végigsétált a halványan megvilágított folyosón, majd unottan berúgta maga előtt az ősi, ördögi pofákkal díszített méretes vaskaput. Kénes bűz tört elő a feltárult kapu mögötti teremből. A sötét csuhás árnyalak - arcát csuklya fedte - már hallotta is a kárhozott lelkek fájdalmas sikoltásait és jajveszékeléseit. Besétált a terembe és megállt az ormótlan, fekete márványtrón előtt. Némi figyelemre áhítozva kaszájával megkopogtatta a vérszínű padlót, mivel azonban az érdeklődés elmaradt, türelmetlenül megköszörülte a torkát.
Az ördög felkapta a fejét… s egy csavarintással a helyére rakta. Meglepetten pislogott a kaszásra, aztán éktelen röhögés tört elő a torkából.
- Mondd csak, te lábon hordtad ki az agyhalált, hogy idejöttél? Itt egy teremtett élő lelket sem találsz. Vagy eltévedtél talán? - vigyorgott sátánian a Halálra.
- Nem, testvér. Hozzád jöttem. Bár a megfogalmazást tekintve, sokkal inkább érted.
- Testvéred neked az a rézcsengettyűn játszó, angyalnak nevezett szárnyas förmedvény odafentről - emelte az ég felé szőrös mancsát az ördög, majd keresztbe rakta egymáson a patáit.
- Nem, azt hiszem, nem értettél meg. Mondom, érted jöttem - sóhajtott a csuhás, mivel azonban az ördög még mindig semmitmondó pofával bámult rá, elkeseredett magyarázatba kezdett. - Tudod, ha valakinek lejár az ideje, én ott termek, és elviszem magammal...
Az ördögből prüszkölve tört ki a röhögés.
- Ne nevettess! Innen?! Hová?! - tárta szét karjait vigyorogva, képéről azonban fokozatosan hervadt le a torz vigyor, ahogy a Halál sötétségbe burkolózó üres szemgödreibe bámult. - Naaa, ne csináld! - nyögte. - Ez most komoly?!
A kaszás kimérten bólintott. Az ördög kényszeredetten feszengve feljebb helyezkedett a trónuson, majd dadogva így szólt:
- Ááá, tudod mit? Kössünk üzletet! Kérhetsz tőlem bármit, ami anyagilag hasznodra lehet. A pénz nem akadály… Jaj, hol is hallottam ezt? - morfondírozott félhangosan a patás, végül lemondóan legyintett. - Na, mindegy… Szóval, bármit kérhetsz, ami az eszedbe jut.
A Halál elgondolkodó képpel kocogtatta meg kaszája pengéjét.
- Hát… ami azt illeti, egy fenőkő jól jönne, de tudod, amióta feltalálták az elektromos köszörűt… - hagyta félbe jelentőségteljesen a mondatot.
- Oké-oké, értek én a szóból! - pattant fel Lucifer sebesen. - Mit akarsz cserébe az életemért? - kérdezte idegesen, majd sunyi pillantással a csuhásra nézett. - Hohó!!! Várjunk csak!… Hova vinnél egyáltalán?!
- Tudod, Lucifer, csak egy hely van, ahol letölthetnéd méltó büntetésed. Képzeld csak el! Egy csodás rózsaszín szobácska, pihe-puha csipkés, baldachinos ágyacska… Kedvedre heverészhetnél egész nap, amíg a pirospozsgás pufók angyalkák serege csak a te kívánságaidat lesné. Megmasszíroznák elgémberedett tagjaidat, és minden reggel tejszínhabos csókocskákkal ébresztenének. Hát nem idilli?
- Pfúúújjj, de gusztustalan! - rázta ki látványosan a hideg Lucifert. - Nem beszélhetnénk ezt meg valahogy másképp?
- Hadd gondolkozzam egy kicsit… Azt hiszem, mégiscsak lenne egy megoldás - dörzsölgette csontujjaival állát a Halál.
- Bármi is az, áll az alku! - vágta rá villámgyorsan az ördög, szaporán bólogatva.
- Rendben. Nem viszlek el, ha helyettesítesz három napig. Rám férne egy kis nyaralás.
- Helyettesítselek?! Csak ennyi?! - röhögött fel ismét az ördög törvénytelenül.
- Nem olyan egyszerű ám ez, mint gondolod! - vigyorgott a kaszás. - Tudnod kell, hogy csak négy segédeszköz áll a rendelkezésedre! Ez a kasza - emelte magasba a kezében tartott aratóeszközt -, ez a csuha, amit rajtam látsz, egy gyűrű, és végül egy síp.
- Mit kezdjek én ezekkel? - nézett lefitymálóan az ördög.
- Várj, mindjárt elmagyarázom ezt is! A kasza azért kell, hogy a kiszemelt áldozathoz hozzáérintsd, aminek következtében beáll a halál… vagyis én.
A Halál elhallgatott. Várt egy kicsit, majd értetlenül nézett az ördögre.
- Ez szóvicc volt - tudatta vele.
- Ja… ha-ha - mondta az ördög kötelességtudóan.
- Úristen! - emelte az égre szemgödreit a csuhás.
- Ne káromkodj! - förmedt rá Lucifer, és sebesen fordított keresztet vetett.
A Halál megvonta a vállát, majd így folytatta:
- A csuhának folyamatosan fednie kell az egész testedet: ez tesz láthatatlanná a halandók előtt. Vigyázz, mert ha csak a kisujjad is kilátszik belőle, mindenki számára láthatóvá válsz! A gyűrű segítségével tudod átvinni a lelket a másvilágra, ahol osztályozzák, hová kerül. Oda-e - mutatott az ég felé - vagy ide tehozzád. A folyamat roppant egyszerű: csak megérinted a pácienst a kaszával, megnyomod a gyűrűn a követ, és már át is jutottatok.
- Na és a síp? - érdeklődött Lucifer.
- Azt a gonosz lelkeknél használd! Ezáltal mutatod meg nekik a kutyát.
- Aha. A kutyát - bólintott egyetértően az ördög, pedig halványlila segédfogalma nem volt róla, a Halál mit zagyvál össze neki.
- Jézusom! - temette megtörten a kezébe csontképét a Halál.
- Nana! - figyelmeztette ismét Lucifer, s újfent fordított keresztet vetett.
- Hah… persze-persze! - hagyta rá a kaszás. - Na, figyelj ide, te pancser, elmagyarázom! Szemben állsz az áldozattal és megfújod a sípot. Ekkor megjelenik a fekete kutya, egyenesen a halandó szemébe bámul, amelyből az ember már tudja, ütött az utolsó órája. Ez csak egy kis plusz. Tudod, amolyan pszichikai ráhatás. Az ég egy adta világon semmi értelme nincs, de azért halálian szoktam rajta mulatni. Na, benne vagy?
- Persze, persze! - bólogatott sűrűn a patás, és sebesen aláírta a felé nyújtott paktumot. - Akkor már csak azt áruld el, honnan tudom, hová kell mennem?
- Ez roppant egyszerű. Csak végighúzod a kezed a kasza élén, és már ott is vagy - magyarázta a Halál, de ekkor már alig figyelt. Hirtelen füst vette körül, és semmi más nem maradt utána, csak a csuha, a kasza, a gyűrű és a síp.
Az ördög felöltötte a csuhát, és magához vette a segédeszközöket. Mélyet sóhajtva végigsimított a kasza élén... majd hirtelen balra vetődött, mert egy kamion kis híján telibe trafálta. Nyögve feltápászkodott, s miután leporolta magát, körülnézett. Egy forgalmas utca közepén állt.
- Ez jó kör volt - dohogta, majd félórai ugrabugrálás után rájött, az embereket nem kell kikerülnie: minden gond nélkül át tud sétálni rajtuk. Még elszórakozott azzal egy ideig, hogy szamárfület mutogatott az arra járók feje felett, míg végül észre nem vett egy földön fekvő koldust.
A pasason egy zölden derengő célkereszt foszforeszkált, benne tíz centis betűkkel: HALDOKLÓ!
Háhá! - gondolta az ördög. - Megvan az első lelkecske.
Odasétált a földön fekvő alakhoz. Gondolta, jobban szemügyre veszi, ezért letelepedett mellé a flaszterre. Ekkor váratlanul feltámadt a szél, és lekapta fejéről a csuklyát. E sajnálatos malőr következtében láthatóvá vált csúf ábrázata, és köpenybe burkolózott teste.
- Jaj, szegény ember! Mi történt magával, ami így elrondította az arcát? - hajolt le hozzá egy idős nénike, és két dollárt nyomott a mancsába. - Itt van, jó ember, tegye el! De aztán nehogy italra költsék a barátjával! - mutatott mosolyogva a haldokló koldusra, aztán már tovább is tipegett a város forgatagában.
Az ördög mérgében utána hajította a kaszát. Ennek következtében három frissnyugdíjas, két üzletember, egy szabadnapos buszsofőr, és egy mit sem sejtő veréb holtan rogytak össze.
Lucifer gyorsan visszarántotta fejére a csuklyát. Három órán keresztül a fej nélküli csirkéhez hasonlatosan rohangáló lelkeket fogdosta össze, s szállította át a másvilágra. A nap végén úgy rogyott le a trónjára, mintha egész áldott nap egy feneketlen bányában hordta volna szenet.
Másnap a kaszasimítás után egy lakásban találta magát. Egy nő álldogált a nappaliban háttal neki. Fenekén ott virított a célkereszt.
- A francba! - mondta a nő mérgesen, meg sem fordulva. - Tudtam, hogy megtalálsz.
- Honnan tudtad? - lepődött meg az ördög.
- A múltkori pizzériás dologból kiindulva nem csodálkozom - mondta a nő, még mindig hátat fordítva. - Most is csak azt tudom mondani, amit akkor: ha van lóvéd felém sem nézel, bezzeg, ha le vagy égve, rögtön itt toporogsz nálam. De tudod mit? Már nem félek tőled!
Hohó, mik derülnek ki az én Halál barátomról! - gondolta az ördög. - Mégiscsak jól jönnek neki a rongyos anyagiak?
- Nem kell a pénzed - mondta Lucifer. - Érted jöttem.
- Nem kell itt a fal szöveg! - csattant a nő hangja keményen. - Csak nem gondolod, hogy ezek után még elmegyek veled bárhová is?! De mondok én neked még jobbat: felejtsd el ezentúl a lóvét is! Innentől kezdve egy árva kanyit sem fogsz kicsikarni belőlem, te szemét állat! - fordult meg a nő, és dühösen lecsapta a telefonkagylót.
Az ördög zavartan simított végig ocsmány pofázatán, amikor rájött, az iménti szavak nem neki szóltak. Sóhajtva a kaszáért nyúlt. Megvárta, amíg a nő pityeregve beszedi a doboz altatót, aztán magával vitte a másvilágra.
A harmadik nap szinte zökkenőmentesen zajlott... leszámítva néhány apró incidenst. Egy öregasszonyt kellett volna a túlvilágra szállítania, aki a huszonnyolcadik emeletről vetette ki magát. Ám ahelyett, hogy a betonra csapódott volna, esztelenül kalimpálva fennakadt New York egyik legmagasabb fájának ágán. Nincs mese, Lucifernek fel kellett másznia érte. Amikor végre felkapaszkodott, az anyóka jobbra lendítette a karját. A tökéletesen koreografált mozdulattal telibe találta a gyűrűbe ágyazott ékkövet, aminek következtében Lucifer fénysebességgel száguldott át a másvilágra: egyedül.
Tudta, vissza kell jutnia valahogy. Akárhányszor végigsimított azonban a kasza élén, minduntalan újabb és újabb balesetek színhelyeire pottyant, ahonnan ugyancsak el kellett szállítania a szabadon kószáló lelkeket.
A huszadik próbálkozás után sikerült végre visszatalálnia az öregasszonyhoz. Egy családi program kellős közepébe csöppent. Pont azt ünnepelték, hogy a nagyi ép bőrrel megúszta a huszonakárhányadik emelet magasságából való kizuhanást.
Az ördög sóhajtva hozzáérintette a kaszát. A nénike a rokonság legnagyobb megrökönyödésére, holtan bukott bele az előtte álló salátástálba.
Lucifer elhatározta, hogy még egy utolsó éjszakai portyára indul.
Elhagyatott, csendes kikötőben találta magát, egy maffia-leszámolás kellős közepén. A sötétbe burkolózott dokkok közül egy férfi jajveszékelései hallatszottak. Lucifer elindult a hang irányába, és kisvártatva meg is pillantott három éjfeketébe öltözött alakot. Az egyik férfi hátrakötözött kezekkel térdelt az aszfalton, a másik két fickó pedig - a fejének pisztolyt szegezve - előtte állt.
- Hidd el, Junior, soha nem lopnálak meg… - nyüszítette a térdelő.
- Ejnye-ejnye, Franky fiú! Tényleg ilyen hülyének nézel?! Baggio megtalálta a lét a kocsidban. Épp ezért az én arcom lesz az, amit a szaros kis életed utolsó perceiben látni fogsz!
Na, végre - gondolta az ördög vigyorogva -, hívhatom a kutyát! Azzal a sípért nyúlt, és erőteljesen belefújt.
Ekkor mély, torokhangú morgást hallott a háta mögül. Megfordult, majd hátrált két lépést: egy megtermett rottweiler állt vele szemben lesunyt fejjel, ugrásra készen.
- Jó kutya… Okos kutya… - heherészett idegesen hátrálva Lucifer.
A kutya vicsorgott.
- Izé… - folytatta Lucifer. - Tudom, most azt gondolod, ez a gazdád ruhája... de nem elloptam: ideadta. Ő akarta így… hallod?… Okos kutyus… Ott az áldozat, nézz a szemébe… Ha gondolod, megmutatom, hogy kell, oké?… Okos kutyus… Jó kutyus… - dadogta, miközben a kutya fenyegetően maga alá húzta a lábait. Aztán már ugrott is. Egyenesen Lucifer torkának.
Ekkor a halálra ítélt rosszfiú szűnni nem akaró röhögésben tört ki. Csak annyit látott, hogy egy bolond kutya szélvészként pörög a saját tengelye körül, mit egy búgócsiga.
A két killer döbbenettől kigúvadó szemekkel meredt a földön térdeplő férfire, majd egymásra.
- Te, Junior! Ez sokkot kapott, vagy mi a szar?!
- Nem hiszem. Szerintem nem vesz minket komolyan - mondta Junior, és gondolkodás nélkül durrantotta fejbe az idétlenül vihorászó maffiózót.
Ekkor a fekete kutya semmivé foszlott... Lucifer összemarcangolva, kutyanyáltól csöpögve talpra küzdötte magát, és átvitte a bűnös lelket a pokolba.
A Halál már várt rá.
- Na, hogy ment? - kérdezte, és összefogta szegycsontja előtt a piros palástot, amit viselt.
- Ez a játszóruhád? - kérdezte az ördög, és meggyötörten rogyott le a trónjára. - Egyébként piti feladat volt - legyintett a cafatokban lógó köpenyt elsimítva az ölében. - Könnyebb dolgod van, mint bárki másnak a világon. Ezt a melót egy óvodás is röhögve elvégezné.
- Örülök, hogy így látod! Nem venném lelkemre, ha lefárasztott volna ez a kis megállapodás.
- Ááá, dehogy… - legyintett Lucifer, és lopva a Halálra pislantott. - Akkor a szerződést… szóval, akár szét is téphetnénk, nem?
- Jah, persze, a szerződés… Tudod, Lucifer, te sötétebb vagy, mint gondoltam. Amikor aláírtad, egy pillanatig sem gondolkodtál el azon, hogy halhatatlan vagy?
Lucifer értetlenül bámult az üres szemgödrökbe.
- Kösz a helyettesítést - szedte össze cuccait a Halál, majd az ördög gyilkos pillantásától kísérve, görcsös röhögéstől rázkódva kisétált a pokol kapuján.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nóri
Alkotóművész
Alkotóművész


Érdeklődési kör : Mesék
Hobbi : Írogatok

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Pént. 2 Jan. - 20:16

Egy viharos nyári éjszaka

Egy viharos nyári éjszaka történt. Tündi nem tudott elaludni, mert odakinn dörgött az ég, villámok cikáztak az égen. Az eső ömlött az égből, ezért odaállt az erkélyhez, és nézte a sötét eget amit néha a villámlások megvilágítottak. Elég ijesztő volt, de Tündi nem volt ijedős, szerette ezt a látványt. Sokáig álldogált, és csodálta a természeti jelenséget. Nem is figyelte mennyi ideje van ott, annyora lenyűgözte a látvány.
Egyszer csak olyan érzése volt mintha valaki a vállához ért volna, hogy menjen arrébb, mert ő is kiszeretne nézni. Ijedten hátrafordult, de nem látott senkit. Rajta kívül nem volt a szobában senki. Ekkor végigszaladt rajta a hideg, és a meleg egyszerre. Gyorsan leült az ágyra. Minden ízében reszketett. Nemsokkal később egy hatalmas villámlás cikázott át majdnem ott ahol az előbb még álldogált. Ekkor megértette, hogy az előbbi érintés nem a képzelet szüleménye volt, hanem valóság. Halott nagyapja figyelmeztette őt a veszélyre. Ő aki sajnos már nem lehetett közöttük, mert meghalt. Tündi sokat gondolt rá, mert nagyon szerette. Régen nagyapját mindig, mindenhova elkísérte, ha szükség volt rá, hisz sokat köszönhetett neki. Kiskorában óvta őt minden veszélytől. A halála előtti hónapokban egyszer leültette maga mellé, és azt mondta Tündinek:
- Hiába van négy unokám, én mind közül téged szeretlek a legjobban. Mert tudom te is nagyon szeretsz engem. Ezt nemegyszer bebizonyítottad. Ezt soha ne felejsd el! Ha én már nem leszek, akkor se felejsd el amit most mondtam! - Ez jutott most eszébe.
És akkor Tündi megfogadta, hogy soha többé nem áll az erkély közelébe vihar idején. ...
Ettől a nptól fohva mindig érezte, hogy valaki óvja, figyeli fentről. Sokszor ha egyedül volt a lakásban, halotta, hogy valaki leül a heverőre, vagy megnyikordul a szék, mit amikor még nagyapja üldögélt rajta.
De nem félt, mert tudta nincs mitől tartania. ...
Egy este ezt az élményt elmesélte a nagymamájának, akivel eggyütt lakik.
- Szerintem is ez történhetett. ... nagyapád még most is vigyáz rád.
Később másoknak is beszélt arró, hogy mit élt azon az éjszakán, de ők nem hittek neki.
- Képzelődsz kislány!- mondták neki.- Biztos csak álmodtad az egészet.
- Beszéljetek csak amit akartok! gondolta Tündi.- Elég ha én tudom az igazságot. ...
Azóta a viharos éjszaka óta valahogy érzi, biztosan tudja, hogy valaki vigyáz rá.
Óvja a veszélytől, figyeli az élete alakulását. És ez az érzés végtelen nyugalommal tölti el. ...
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"



Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Csüt. 8 Jan. - 1:44

(gondolkozik: Mit rakjak fel először? Valami kedveset kéne, hogy ne nézzenek egyből pszichopatának. Áhh. Kit érdekel. Ha már úgyis az vagyok. )

A hóhér unokája...
avagy, ha a kín tesz boldoggá

Egy kis kerülővel mentem ma haza, egyik osztálytársam kíséretében. Nem beszéltünk soha, nem voltunk jó barátok. Ma megszólított, és érdekesnek tűnt, hát vele tartottam.
-Bejössz? Megmutatom a kutyámat.
Bólogatok, s Dávid bekísér a kapun. Az udvarra néző tornácon egy öregember ül, sapkája mélyen a szemébe húzva, csak koszos, fehér bajuszát látni, s aszott bőréből valami keveset. Kísérőm csak biccent felé, s megyünk tovább. Az udvar maga fénytelen, egy hatalmas, halott fa árnyékolja be. Kopasz ágai közt egy-egy halk, hideg madár ül. A fatörzs körül törmelék és szemétkupacok ölik el a gondozatlan gyepet, vagy inkább gazt.
Egy sötét szobába vezet, melynek nincs ablaka. Még mielőtt belépnénk egy furcsa tárgyat nyom a kezembe.
-Gázmaszk. Szükség lesz rá. Vedd csak fel.
Felteszem, habár kelletlenül. Kényelmetlen, gumiszagú, és húzza a hajamat.
Zseblámpák fényénél haladunk egyre mélyebbre a hosszú folyosón, majd le egy hosszú lépcsőn. Odalenn újabb folyosó fogad.
Kissé elbizonytalanodom. Nem igazán értem, mit keres itt egy kutya. Csak nézem Dávid hátát, aki fesztelenül, magabiztosan lépked, anélkül, hogy ellenőriné, követem-e őt. Nyugtalan cikáznak gondolataim, félek egy kicsit.
Végül egy nagyobb, ablaktalan cellában állapodunk meg, melynek betonfala nedvesen, nyálkásan csillog. Több ilyen helység van itt.
Dávid egy halom rongyra világít lámpájával. Elsőre nem igazán látok semmit. Régi ruhák, kelmék, molyette bunda. Valami apró, kivehetetlen, zizgő mozgás van benne, hullámzik az egész. Aztán hirtelen összeáll a kép, s akár egy ütés, fejbe vág. Megtántorodok, amikor felfogom. Egy halott kutyát bámulunk, a gázmaszk az idelenn terjengő hullabűz miatt kellett.
-Király. - mondom, s közelebb hajolok az állathoz. A bunda itt-ott magától hullámzik, másutt már kirágták a férgek, lerágott csontokat látok és üres mellkast, amit a hömpölygő, nyálas testek tömege lep el. A pondrók sokfélék, színben és nagyságban a választék felülmúlhatatlan. Nem értem, miért tartják itt, s miért nem temetik el a tetemet, de elbűvöl a hely a maga mocskával, szagával, embertelenségével.
-Megnézed a nagyapámat is? - hallom hangját kicsit furcsán átszűrve a gázmaszkból.
Lelkesen bólogatok.
Magára hagyjuk a házi kedvencet, másik cellába lépünk. Az öregurat egy asztalon ravatalozták fel. Rajta is dolgoznak a rovarok, s a férgek.
-Minden rokonotok... itt... és így...? - kérdezem, s az osztálytársam kusza, ki nem mondott gondolataimat is megértve bólogat.
-Eszméletlen... de miért?
-Ez egy olyan kérdés, amit nem kellett volna feltenned.
-Ezt meg hogy érted?
Nem válaszol. Akármit mondok, ordítok, akárhogy kiabálok, már egy szót sem szól, csak jön felém. Kihátrálok a cellából, s görcsösen kapaszkodok a zseblámpámba. A kísérteties fényben szeme ijesztően villog a gázmaszk alatt. Egyszer csak megáll, a s folyosó szemetes padlóján kotorászik. Kihasználom a lehetőséget, hátat fordítok neki, s rohanok. A lépcső nincs messze, akár el is érhetném...

Egy tompa csapódás. Egy jól kivitelezett ütés egyenesen az áldozat tarkójára. Még lélegzik, csak eszméletét vesztette el. Épp így tervezte. Félredobja a fadarabot, mely korhadtsága ellenére szépen végezte a rá kiszabott feladatot. Az undorítóan élő testet lábainál fogva vonszolja az utolsó helységbe. Ott kiteríti egy asztalra, ahogy azelőtt annyi más emberrel és nem emberrel tette már azt. Letépi róla a maszkot, jó maréknyi haja a ragacsos gumival együtt a kezében marad. A sarokba hajítja. Egészen könnyű volt elkapnia. Követte, mint az a rühes kutya. Az ócska szerszámos ládában turkál gyufa után. Megleli, s az apró helységet beragyogja a gyertyafény, szinte nappali világosságot teremtve. Sietnie kell, hogy végezzen az előkészületekkel, mielőtt felébred. A testet rögzíti, rozsdás vaslánccal köti a törzset az asztalhoz. Minden más szükségtelen. Egy régi kabátot csíkokra szaggat, s a test mellé készíti. Végre előkerül a húsvágó bárd, amit a konyhából csent el. A magasba tartja, néhány másodpercig gyönyörködik az árnyékában, mely félelmetesen terül el a szemközti falon, majd az áldozat ébredező nyögéseit hallva hirtelen lesújt. A bárd tompa puffanással csapódik az asztalba. Simán siklott át a húson, a csontot is szépen elszelte. A kar a földre hull, a nedves talaj elnyeli a puffanást. A sebből dől a vér, gyorsan, begyakorlott mozdulattal helyezi el rajta a hevenyészett kötést. Élvezi a játékot. Gyerekkorára emlékezteti, amikor még kis állatokat, patkányokat, macskákat kínzott. Aztán jöttek a kutyák, egyre nagyobbak, s a szomszéd néni. Mosolyog, de valami zavarja. Hirtelen a fejéhez kap, zavartan nevet. A gázmaszk a fején maradt. Egy határozott mozdulattal letépi. Nincs rá szüksége, formalitás csupán. Most már minden tökéletes. Érzi a forró, frissen kiontott vér szagát, a földből felszálló párás, penészes bűzt, s az oszlás messziről, a szomszédos cellákból érkező édeskés illatát. Jöhet a bal kar. Megkerüli az asztalt, s újfent lecsap.

Szemhéja nehéz, nehezebb, mint mikor egész éjjel tanul, s alig egy órája marad aludni. Keze, s lába zsibbadt. Talán az edzőteremben járt tegnap? Tulajdonképpen milyen nap van most? És milyen napszak? Sötét van, borzasztóan sötét. Kinyitja a szemét, de semmit sem lát. Becsukja, újra kinyitja, pislog, de semmi különbség. A szobájában sosincs ilyen sötét. Mi történt? Megvakult volna? Vagy bekötötték a szemét? Odanyúlna, hogy megnézze, de a keze egyszerűen nem mozog. Teljesen zsibbadtan fekszik mellette. Kezd megijedni, a félelem szétárad testében. Felülne, de egyszerűen nem megy. Akárhogy erőlködik, nem mozdul sem a lába, sem a keze. Aztán egyszer csak, minden előjel nélkül belehasít a fájdalom a testébe. Rázkódik a sötétben, nyögve fetreng, de nem tehet semmit. Hasába láncok vájódnak. Lenyugszik egy idő után, s próbál emlékezni. Nehezen megy. Aztán beugranak az emlékek. A pince. A kutya. Az ütés. Halkan, remegő hangon szólal meg.
-Dá... dáávid?
A sötétből kuncogás a felelet. Fény folyik elő a semmiből. Karját védekezőn emelné arca elé, de nem sikerül. Hunyorog egy picit , majd megszokja. A tölcséralakú fénysugár valószínűleg az egyik zseblámpából árad. Egy emberi arcot világít meg, a szemek helyén piros, kerek lencsék. Infraszemüveg. Szóval végig figyelte őt a sötétből. Most gyertyát gyújt, s a kis helység kivilágosodik. Ismerős betonfalak. A feje felett a plafont látja, furcsa dolgok lógnak róla. Drótra kötött... dolgok. Dolgok. Ahogy egyre több láng gyullad, úgy kezdi kivenni őket. Olyan, mint amikor az öccse megsértődött rá: darabokra szedte a babáit, s a testrészeket szanaszét dobálta. Karok és lábak. Szám szerint két-két darab. Csak nagyobbak, mint annak idején a babáké. És vér csöpög belőlük. Nem kell sok idő ahhoz, hogy felfogja, amit lát. Ijedten néz vállaira, s amennyire tud, felemelkedik, hogy lábaira tekintsen. Csonkokat lát, véres kötést. Egészen eszét veszti, üvölt, sikolt.

Mindig ezt csinálják. Meglátják, mit tett velük, aztán ordítanak. Ilyenkor kénytelen rongycsomót tömni a szájukba. Szereti a csendet. Néha magára hagyja az áldozatot órákra, napokra, máskor azonnal megöli. S hogy miért? Mert ez teszi boldoggá. Melegség önti el a szívét, mikor egy félvállról megejtett vágás nyomán a hasfal feltárul, s a meleg, színes belsőségek előömlenek. Élvezettel markolja meg a még dobogó szívet, s kezében tartja. Ha elég sokáig fogja, érezheti, ahogy az izomcsomó elernyed, ahogy az élet szép lassan elszáll a gyengülő lüktetéssel a testből. Máskor összemorzsolja az óraszerű kis szervet, s gyilkos mosolyra fakad. Élvezi, hogy életek felett győzedelmeskedhet, hogy ő az aki az elhidegülő test fölött áll. Tudja, hogy egyszer majd rá kerül la sor, de addig is élvezi az életet.

(Megj.: az áldozat magára lett hagyva, gondolatai E/1-ből átmentek E/3-ba. Az elejét így bensőségesebbnek éreztem, a végén meg kinek van kedve magáról egy megcsonkított, megnyomorított testből írni? Annyira azért még én sem vagyok beteg.)
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 15:53

J-Ch. Pichon
A gép



A síkról tompán hangzott fel a gép lihegése. A férfi nem látta, pedig nem a sziklák rejtették el a szeme elől. Éppen alatta magasodott a masina, majdnem olyan hatalmasan, mint a domb. Hanem mert vak volt.
De nem volt mindig az: azokban az iszonyatos napokban történt, amelyeket ő túlélt - de a szeme nem. Akkoriban nem volt ilyen gép, mint ez, amelyik kellemesen pöfögött odalenn. Az akkori gépektől senki sem félt. Engedelmesnek és teljesen ártalmatlannak tetszettek, kivéve persze, ami a rendeltetésüket illette. Csak meg kellett nyomni egy gombot vagy elfordítani egy kart, s a gépek elvégezték az ember helyett azt a munkát, amit az ember megvetett. Akkoriban még sok ember élt, nem ezrek, hanem állítólag milliárdok, noha igazán hihetetlennek tetszett, hogy ennyi ember nyom nélkül és tulajdonképpen egyetlen jajszó nélkül eltűnt. Nem, nem is volt idejük siránkozni.
A vak olykor azt hitte, hogy ő az egyetlen túlélő, olykor pedig azt, lehetetlen, hogy ő lenne az egyetlen. Rajta kívül lehettek akár néhány százan vagy néhány ezren, vakon, süketen vagy bénán vagy faron csúszva, kimerülten, megfélemlítve, rejtőzködve a bányákban vagy a hegyekben... "És sohasem tudunk találkozni!" De már azelőtt is voltak ilyen érzései: "Városokban éltünk, e városok házaiban, nemhogy közel egymáshoz, hanem szinte egymás szájában, szinte összenőve, de mégsem találkoztunk soha. Magányos embereknek nevelt bennünket az iskola meg a könyvekben levő ezernyi tévhit, a jutalom és a büntetés-nemes versengés, ahogyan Ők mondták - meg a «kenyérkeresés» szükségszerűsége. Milyen erősek és ügyesek voltak hát!"
"A gépek csak később jöttek, amikor - nyilván évszázadokon át - már kellőképpen előkészítették a talajt. Szabad emberekre nem merték volna ráereszteni a gépeket, mint például a görögökre vagy az olyan egységes és erős törzsekre, mint mondjuk, Izrael népe... De végül azért mégiscsak megértünk a gépekre. Mert Nekik szükségük volt ránk a gépek megszerkesztéséhez. S arra, hogy mi magunk legyünk önnön vesztünk kovácsai. A szerencsétlen önző, magányos ostobákra, akik szörnyeket alkottak. Aztán már minden úgy ment, mint a karikacsapás... az első gép után! Valamivel több mint három évszázad... És mi milyen büszkék voltunk, valahányszor egy újabbat találtunk fel, valamivel bonyolultabbat, valamivel veszélyesebbet, mint az előbbiek; olyat, amelyik sokkal inkább kicsúszott a kezünk közül, mint az előző... Persze elismertük: »Nem vagyunk lángeszek, de ezeket az ismeretlen erőket meg tudjuk szelídíteni.« Tudatlanságunk éppúgy táplálta gőgünket, mint ügyességünk. Még aki megsejtette is a veszélyt (és olykor szenvedélyes vitákat robbantott ki róla), kisvártatva maga is kormányozta vagy kapcsolgatta saját gépeit, teljes lelkiismeretlenséggel. És senki sem akadt, aki a szemünkbe vágta volna ostobaságunkat! Vagy ha mégis akadt, lecsukták, kigyógyították - amint Ők mondták -, mielőtt még megmukkanhatott volna. Mert egész nevelésünk csírájában hordta az ember halálos ítéletét - olyan nyilvánvalóan, mint ahogyan az arcot szem nélkül el sem tudnánk képzelni."
Ilyen gondolatok jártak a fejében. Hónapok óta nem is gondolt egyébre, pedig hónapok óta mást sem tett, mint gondolkozott - miközben várta a végóráját, amely majd biztosan eljön, s neki sejtelme sincs, hogyan; éppúgy eljön, mint ahogyan bekövetkezett az iszonyat és az emberek pusztulása. Csak sejtette, hogy ott lenn, alatta az a valami a halál, hogy annak a valaminek a mozdulatlansága azt bizonyítja: tudják, hogy ott van, és ez a zaj őt kémleli. Valami barlangfélében feküdt, hason, arcát és immár haszontalan szemét a talajhoz szorította, de a füle reménytelenül működött.
Valójában persze mit sem számított, hogy fekszik vagy áll: ez csak atavisztikus mozdulat volt, még az iszonyat előtti időkből, amikor lövegek és bombák formájában hullott a halál az égből. Most azonban már nemcsak az égből jött, hanem mindenünnen. "És még akkor sem értettük meg, még akkor sem ismertük be, hogy rossz úton járunk. Tovább szerkesztettük a gépeket, és majd meghaltunk örömünkben. A világon egyetlen lény sem óhajtotta, akarta ilyen erővel és kitartással önnön vesztét! Odáig merészkedtünk, hogy olyan elveket alkalmaztunk és olyan energiákat használtunk fel, amelyeknek a hatását nem ismertük. Ennek nem lehetett jó vége!"
Állva vagy fekve, mit számít! De az nagyon is sokat számított, hogy meg ne moccanjon. A férfi mindenütt érezte maga körül a Környezetet, tudta, ha egyetlen ujját is felemeli, minden akcióba lép, hogy megsemmisítse. Majd úgy tör rá a halál, hogy meg sem érzi - mint ahogyan a többiekre is rátört. Türelmes volt; a gép még nála is inkább. De ő értelmes is volt.
Nem hagyja magát ilyen könnyen elintézni. Nem, nem hagyja magát! Napjában kétszer, hajnalban és szürkületkor, valamiféle sűrű köd burkolta be a hegyet, a barlangot... Természetesen nem köd volt, hanem valami más - ezzel táplálkozott, és ezzel oltotta szomját. Amikor először megkóstolta, Mózes jutott eszébe meg a sivatagra hulló manna. Úgy gondolta, hogy ez a pép a géptől származik, talán amikor tisztítják, vagy amikor önműködően tisztul, hiszen alig valószínű, hogy valaki törődjék vele... De ugyan mit számít ez is? A halálmasina táplálta, és életben tartotta. Igazán mulatságos volt, olykor nevetett is rajta magában.
Egyszer aztán hirtelen a torkára forrt a nevetés. Nem emlékezett pontosan: vajon álmodta-e? "Valami könyvben olvastuk volna? Atyáink vagy nagyatyáink valaha szerkesztettek efféle gépeket. Az emberek táplálása volt a feladatuk, mert bőséges táplálékra volt szükség, és mindenkinek meg kellett kapnia a maga részét. Akkor már nem a megélhetésért dolgoztunk, hanem az Államot szolgáltuk, amely cserébe minden állampolgárnak biztosította az állami szolgálat jogát és azt a jogot, hogy éhen ne haljon... Később a Többieket ugyanígy szolgáltuk, mint a rabszolgák. Miért nem akarunk meghalni? Mihez ragaszkodunk ennyire?" Mióta úgy hitte, egyedül van a világon, sose gondolta, hogy én, hanem mindig: mi emberek. Ez azelőtt sose fordult vele elő.
"Nekünk, embereknek..." Eszébe jutott az az idő, amikor ő maga a sivatag szélén dolgozott. Kereskedelmi kirendeltsége volt. Ő maga árulta a gépeket, alkatrészekben, a vadembereknek - akik valójában az emberiség utolsó reményei voltak -, s milyen büszke volt, hogy felemeli, s éppen olyan ostobává és gőgössé teszi őket, mint saját maga - és persze halálraítéltekké. Egy napon hallotta, amint az egyik törzs varázslója esedezett híveihez, hogy tartsanak ki, és álljanak ellen minden csábító reménynek. "Ha meg kell halnunk, hát szabadon haljunk meg!" Nem sokkal az eset után ő maga jelentette fel, s a varázsló meg is halt, de nem szabadon: a törvény értelmében.
"Mindent megtettünk, amit csak tehettünk, hogy megöljük a reményt. Még csak kiskaput sem hagytunk magunknak..." A szerelemre is gondolt, elfuserált ötven szerelmére, minden tudósasszony, ügyes lány, minden mérnöknő eszébe jutott, aki nála is jobban tudott motorokat meg gépeket szerkeszteni és irányítani. Nem szabad megfeledkeznie a nőkről: rossz néven vennék. "Mi, férfiak és nők, egy bizonyos pillanatban minden ajtót bezártunk magunk előtt. De nem számít. Néhány napig még kitarthatunk, és ki is tartunk."
Semmiféle kiutat nem remélt, többé nem keresett megoldást. Az igazat megvallva, valójában már nem is várt. Mozdulatlan volt, és ilyesmi járt a fejében: "De hát miért vagyok én, és miért vagyunk mindannyian olyan boldogtalanok? Azért, mert élünk? De hiszen ez képtelenség. Mitől félhetünk még? Mi rosszabb jöhet még ezután? Ugyan, hiszen a halál sem lehet rosszabb!"
Várt, nem tudta, hogy már nem létezik, halott; nem jött rá, hogy a Gépnek, amelyet atyái találtak fel, az a célja, hogy táplálja őt, az egyetlen célja, hogy megakadályozza a vég eljövetelét. Mert a pokol végtelen.

Szoboszlai Margit fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 15:54

Philip José Farmer
Az állatok királya



- A költségvetésből nekünk kiszabott összeg oly csekély - mondta a biológus előkelő vendégének, miután bemutatta neki az állatkertet és a laboratóriumot -, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk belőle újrateremteni mindent fajt. Így tehát csak a fejlettebb, szebb állatoknak adunk életet. Azoknak, amelyeket felelőtlenségünk vagy butaságunk miatt brutálisan kipusztítottunk.
Egy pillanatra megállt, és a biztonsági árok fölött átnézett az erőtérrácsok mögött galoppozó, napfényben fürdő kvaggára. Odébb egy tengeri vidra dugta ki orrát a vízből, mellette egy gorilla bámult ki bambuszrúdjai közül. Galambok turbékoltak, orrszarvúk trappoltak, és egy zsiráf meresztette rájuk szelíd tekintetű szemét, majd tovább rágcsálta az előtte lévő fa leveleit.
- Az ott egy dodo. Nem valami szép, de kedves teremtmény. És nagyon gyámoltalan. Erre jöjjön! Megismertetem az újrateremtési folyamattal.
Egy óriási épület belsejében, hatalmas tartályok között haladtak. Az egyik előtt megálltak, és belestek a belsejébe. Valami kocsonyás anyag lüktetett benne.
- Ezek afrikai elefántembriók - szólt a biológus. - Úgy tervezzük, létrehozunk néhányat ebből a fajból, és a csordát az új állami rezervátumban eresztjük majd szabadon.
- Látom, élvezi a munkáját - jegyezte meg az előkelő vendég. - Szereti az állatokat, ugye?
- Én minden élettorma képviselőjét szeretem.
- És mondja, honnan kapják munkájukhoz a szükséges adatokat?
- Leginkább az ősi múzeumokban talált csontvázak és bőrök alapján dolgozunk, de a régészeknek sikerült előásniuk és lefordítaniuk néhány könyvet és filmet is. Ó, látja ezeket a hatalmas tojásokat? Az óriás moa csibéi növekszenek a belsejükben. Itt pedig nemsokára kifejlődnek a tigriskölykök. Ha majd megnőnek, elég veszélyessé válnak, de a rezervátumból nem tudnak majd kiszökni.
A látogató az utolsó tartály előtt megállt.
- Ebből csak egy van? Mi ez? - kérdezte.
- Szegénykém, olyan egyedül lesz! De őt szeretem a legjobban. Külön engedélyt kellett szereznem a létrehozásához - felelte a biológus elcsukló hangon.
- Olyan veszélyes lenne? - hajolt közelebb a látogató. - Veszélyesebb, mint az elefántok, tigrisek, medvék?
Hirtelen hátralépett.
- De hiszen ez... Hogy volt bátorsága?!
- Igen. Ez egy ember.

Szántai Zoltán fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 15:55

Philip K. Dick
Az álapa



- Kész a vacsora! - kiáltotta Mrs Watton. - Menj, keresd meg apádat, és szólj neki, hogy mosson kezet! Ez rád is vonatkozik, fiatalember! - A gőzölgő tálat a szépen megterített asztalra tette. - Kint van a garázsban.
Charles habozott. Még csak nyolcéves volt, és a probléma, amivel küszködött, Hillelt is gondolkodóba ejtette volna.
- Én... - kezdte bizonytalanul.
- Mi baj? - June Watton megérezte fia hangjából, hogy valami nincs rendben, és szíve riadtan dobogni kezdett. - Ted nincs a garázsban? Az ég szerelmére, egy perccel ezelőtt még a sövénynyírót élesítette. Csak nem ment át Andersonékhoz, mikor megmondtam neki, hogy rögtön tálalom a vacsorát!
- A garázsban van - mondta Charles. - Csak... saját magával beszélget.
- Magában beszél? - Mrs Watton levette fényes műanyag kötényét, és a fogasra akasztotta. - Ted? Pedig sose szokott magában beszélni. Menj csak, és hívd ide. - A forró feketekávét széttöltötte a kis kék-fehér porceláncsészékbe, és elkezdte kitálalni a majonézes kukoricát. - Mi bajod? Eredj, szólj neki!
- Nem tudom, melyiknek szóljak! - tört ki Charles kétségbeesetten. - Teljesen egyformák...
June Walton ujjai egy pillanatra elernyedtek az alumíniumserpenyő nyelén, s a majonézes kukorica veszedelmesen megbillent.
- Fiatalember... - kezdte dühösen, de ebben a pillanatban Ted Walton lépett a konyhába lendületes léptekkel, nagyokat szimatolva a levegőbe, kezét dörzsölgetve.
- Ejha - kiáltotta vidáman - báránypörkölt!
- Marhapörkölt - mormolta June. - Ted, mit csináltál odakint?
Ted ledobta magát a helyére, és széthajtogatta a szalvétáját. - Megélesítettem a sövénynyíró ollót. Megolajoztam és borotvaélesre fentem. Hozzá se nyúlj, mert lenyisszantja a kezed. - Jóképű férfi volt, alig túl a harmincon: vastag szálú, szőke haj, erős karok, ügyes, finom kezek, szögletes arc, villogó, barna szem. - Ej de jól néz ki ez a pörkölt! Jó nehéz napom volt odabent, tudod, péntek. Felgyülemlik az anyag; és ötig mindent ki kell adnunk. Al McKinley azt mondja, hogy a részleg húsz százalékkal több anyagot tudna feldolgozni, ha megszerveznénk az ebédidőnket, beosztanánk, hogy mindig legyen ott valaki. - Charles felé intett. - Ülj le, és lássunk neki!
Mrs Walton kitálalta a mirelit zöldborsót. - Ted mondta, miközben lassan leült -, forgatsz valamit a fejedben?
- A fejemben? - hunyorgott. - Nem, semmi különöset. Csak a szokásos. Miért?
June Walton aggódva a fiára pillantott. Charles úgy, ült a székén, mint aki karót nyelt, kifejezéstelen, krétafehér arccal. Nem mozdult, a szalvétáját se hajtotta, szét, még a tejéhez se nyúlt. Az asszony érezte a feszültséget a levegőben. Charles odább húzta a székét az apjáé mellől, kis, feszült csomóvá húzta össze magát, olyan távol az apjától, amennyire csak lehetett. Mozgott az ajka, de June nem értette, mit mond.
- Mi az? - kérdezte felé hajolva.
- Ez a másik - suttogta Charles lefojtva a hangját. A másik jött be.
- Nem értelek, drágám - mondta June Walton hangosan. - Miféle másik?
Ted megrázkódott. Furcsa kifejezés suhant át az arcán. Rögtön elenyészett, de ugyanabban a pillanatban Ted Walton minden ismerős arcvonása eltűnt. Valami idegen és hideg villant elő, valami vonagló, rángatózó massza. Szeme elhomályosult és beesett, mintha ódon patina rakódott volna rá. A fáradt, középkorú férj megszokott látványa eltűnt.
Aztán visszatért vagy legalábbis majdnem visszatért. Ted elvigyorodott, és nekiesett a pörköltjének, a mirelit borsójának meg a majonézes kukoricájának. Nevetett, keverte a kávéját, viccelődött és evett. De valami visszavonhatatlanul elromlott.
- Ez a másik - motyogta Charles fehér arccal. Keze remegni kezdett. Hirtelen felugrott, és elhátrált az asztaltól. - Menj el! - kiáltotta. - Tűnj el innen!
- Hé! - dörrent rá Ted vészjóslóan. - Mi ütött beléd? - Szigorúan a kisfiú székére mutatott. - Leülsz oda, és megeszed a vacsorádat, fiatalember! Nem azért csinálta anyád, hogy aztán kidobjuk.
Charles sarkon fordult és kirohant a konyhából, fel a lépcsőn, a szobájába.
June Walton a meglepetés és az ijedtség döbbenetével nézett utána.
- Úristen, de hát...
Ted evett tovább. Arca kegyetlen volt, tekintete kemény és sötét.
- Erre a kölyökre - mondta durva hangon - ráfér, hogy megtanuljon egyet-mást. Azt hiszem, el kell beszélgetnem vele négyszemközt.
Charles lapult és hallgatózott.
Az álapa felfelé jött a lépcsőn, egyre közelebb és közelebb.
- Charles! - kiáltotta dühödten. - Ott vagy fent?
Nem válaszolt. Hangtalanul visszaosont a szobájába, behúzta az ajtót. Színe keményen kalapált. Az álapa a lépcsőfordulóhoz ért, egy pillanat, és a szobájába lép.
Az ablakhoz ugrott. Rettegett, amaz már a kilincs után tapogatózott a sötét előtérben. Charles kinyitotta az ablakot, és kimászott a tetőre. Egy nyekkenéssel lehuppant a bejárati ajtó előtti virágágyba, a földre tántorodott, kicsit lihegett, aztán talpra ugrott, és elfutott az ablakon kiáramló fényből, amely sárga foltként rajzolódott ki az esti sötétségben.
A garázshoz ért, mely fekete négyzetként tornyosult fölé az égbolt háttere előtt. Felgyorsult lélegzettel tapogatózott zsebében az elemlámpája után, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett.
A garázs üres volt. A kocsi odakint parkolt. Balra ott állt az apja munkapadja. Kalapácsok, fűrészek a deszkafalon. Hátul ott a fűnyíró gép, gereblye, ásó, kapa. Egy nagy kanna gőzolaj. Mindenütt felszögezett rendszámtáblák. A betonpadló mocskos, közepén nagy olajfolt éktelenkedik, a nyálkás fűcsomók feketék az elemlámpa reszkető fémében.
Az ajtó mellett jókora szemeteshordó állt: A hordó tetején átázott újságpapír- és magazinkötegek, nyirkosak, penészesek. Vaskos rothadásszag csapott ki belőlük, ahogy Charles elkezdte felforgatni őket. Pókok estek a betonra, és szétszaladtak, rájuk taposott, aztán folytatta a keresést.
A látványtól felsikoltott. Elejtette az elemlámpát, és vadul hátraugrott. A garázs teljes sötétségbe borult. Kényszerítene magát, hogy letérdeljen, és egy végeérhetetlen percig ott tapogatózott a sötétben, a pókok és nyálkás fűcsomók között a lámpa után, végül megtalálta. Nagy nehezen újra a hordóba irányította a fénysugarat, a mélyedésbe, ahonnan félretolta a magazinkötegeket.
Az álapa egészen a hordó aljáig gyömöszölte le. Az összegereblyézett levelek, széttépett kartondobozok, rothadó magazinok és függönyök rothadó maradványai és más kacatok közé, amiket anyja hurcolt le a padlásról, hogy egyszer majd elégesse. Még mindig emlékeztetett az apjára, épp eléggé ahhoz, hogy felismerje. Megtalálta, és a látványtól felkavarodott a gyomra. Belekapaszkodott a hordóba, és lehunyta a szemét, míg végül képes volt újra kinyitni. A hordóban az apja maradványai voltak, az igazi apjáé. Azok a részei, amelyekre az álapának nem volt szüksége. A részek, amelyeket félredobott.
Megragadta a gereblyét, és a hordóba nyomta, hogy kiszabadítsa a maradványokat. Zizegtek és eltörtek, ahogy a gereblye hozzájuk ért. Olyanok voltak, mint egy levedlett kígyóbőr, pikkelyesek, mállékonyak, érintésre elporladók. Üres bőr. A zsigerek eltűntek. A fontos részek. Ez volt minden, ami maradt: csupán repedező, törékeny bőr, egy kis kupacban letuszkolva a szemeteshordó fenekére. Csak ennyit hagyott meg az álapa, a többit megette. Megkaparintotta a belső részeket - és az apja helyét.
Zajt hallott.
Ledobta a gereblyét, és az ajtóhoz ugrott. Az álapa közeledett az ösvényen a garázs felé. Cipője alatt ropogott a kavics, közeledésében volt valami bizonytalan.
- Charles! - kiáltott dühösen. - Odabent vagy? Csak kerülj a kezem közé, fiatalember!
A ház ajtaján kiáramló fény anyja, ideges alakját rajzolta ki.
- Ted, kérlek, ne bántsd! Valamitől teljesen ki van borulva.
- Nem fogom bántani! - recsegte az álapa, megállt, hogy gyufát gyújtson. - Csak egy kicsit elbeszélgetek vele. Ideje, hogy tanuljon egy kis jó modort. Micsoda dolog csak úgy otthagyni az asztalt, kirohanni az éjszakába, mászkálni a tetőn...
Charles kisurrant a garázsból, a gyufa derengő fénye mozgó alakjára vetődött, és az álapa egy üvöltéssel utána vetette magát.
- Gyere ide!
Charles rohant. Jobban ismerte a terepet, mint az álapa, bár az is sokat tudott a környékről (sok mindent magába vett az apja belső részeivel), de senki sem ismerte úgy, mint Charles. A kerítéshez ért, átmászott rajta Andersonék kertjébe, kikerülte a szárítókötelüket, végigfutott a ház melletti ösvényen, és ki a Maple Streetre.
Hallgatózott, lelapult a földre, és visszafojtotta a lélegzetét. Az álapa nem követte. Talán visszament. Vagy körbe jön a járdán.
Mély, remegő lélegzetet vett. Nem állhat meg. Különben előbb-utóbb rátalál. Jól körülnézett, hogy megbizonyosodjék, nem figyeli senki, aztán gyors ügetésbe kezdett.

(folyt. lentebb)



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 15:57

(folytatás)

- Mit akarsz? - kérdezte Tony Peretti harciasan. Tony tizennégy éves volt. A tölgyfa burkolatú családi ebédlőben ült az asztalnál, körülötte szétszórva könyvek és ceruzák, mellette egy fél sonkás-mogyoróvajas szendvics meg egy kóla. - Te a Watton vagy, igaz?
Tony Peretti iskola után a Johnson Háztartási Vasáruboltban dolgozott a külvárosban, tűzhelyeket és hűtőgépeket kellett kicsomagolnia. Nagydarab volt, és bamba képű. Fekete haj, olajbarna bőr, fehér fogak. Jó párszor megverte már Charlest, minden gyereket megvert a környéken.
Charles feszengett.
- Mondd Peretti, megkérhetnélek valamire?
- Mi kell? - Peretti bosszús volt. - Kettő a szemed alá?
Charles gondterhelten, lesütött szemmel, ökölbe szorított kézzel, röviden, akadozva elmagyarázta, mi történt.
Mikor befejezte, Peretti megeresztett egy hosszú füttyöt.
- Nem versz át?
- Igazat mondok - bólintott gyorsan. - Megmutatom. Gyere velem, és megmutatom.
Peretti lassan felállt. - Jó, mutasd meg: Hadd lássam!
Kihozta a szobájából kis kaliberű pisztolyát, és csendesen elindultak a sötét utcán Charlesék háza felé. Egyikük sem beszélt sokat. Peretti mélyén a gondolataiba merült, arca komoly volt, és áhítatos. Charles még mindig meg volt zavarodva, agya tökéletesen üres.
Befordultak Andersonék kocsifelhajtójánál, átvágtak a hátsó kerten, átmásztak a kerítésen, és óvatosan leereszkedtek Charlesék hátsó kertjében. Semmi sem mozdult. A kert csendes volt. A ház bejárati ajtaja csukva.
Belestek a nappali ablakán. A roló le volt eresztve, de egy keskeny sárga sugár áttört rajta. Mrs. Watton a kanapén ült, egy pamutpólót varrt. Széles arcán szomorú, zavart kifejezés ült. Fásultan dolgozott, minden érdeklődés nélkül. Vele szemben ott ült az álapa. Hátradőlve Charles apjának kedvenc karosszékében, cipőjét levéve, olvasta az esti újságot. A tévé a sarokban be volt kapcsolva, de senki nem figyelt rá. A kényelmes karosszék karfáján egy doboz sör állt. Az álapa egészen pontosan úgy ült, mint Charles apja szokott, sokat tanult.
- Pontosan ugyanúgy néz ki - suttogta Peretti gyanakodva. - Biztos, hogy nem versz át?
Charles a garázsba vezette, és megmutatta neki a szemeteshordót. Peretti hosszú, napbarnított karjával benyúlt, és óvatosan kihúzta a száraz; pikkelyes maradványokat. Kihajtódtak, szétterültek, míg végül Charles apjának egész alakja kirajzolódott. Peretti a padlóra fektette a maradványokat, és a leszakadt darabokat a helyükre illesztette. A maradványok színtelének voltak.
Majdnem átlátszóak. Borostyánsárgák, papírvékonyak. Szárazak és tökéletesen élettelenek.
- Ennyi az egész - mondta Charles. Szemét elöntötték a könnyek. - Ennyi maradt belőle. A belső részeit felhasználta az álapa.
Peretti elsápadt. Tétován visszarámolta a maradványokat a szemeteshordóba.
- Hát ez tényleg nem semmi - suttogta. - Azt mondod, láttad őket együtt?
- Igen, beszéltek. Teljesen egyformák voltak. Én meg beszaladtam. - Charles a szemét törölgette, és szipogott, már nem tudta visszatartani a könnyeit. Megette, amíg én odabent voltam. Aztán bejött a házba. Úgy csinált, mintha az apám lenne: De nem az.
- Megölte az apámat, és megette a belsejét. Peretti hallgatott egy pillanatig.
- Mondok neked valamit - szólalt meg hirtelen. -. Hallottam már ilyesmiről. Szar ügy. Az embernek használnia kell a fejét, és nem szabad betojnia. Nem vagy betojva, remélem.
- Nem - préselte ki magából Charles.
- Legelőször azt kéne kiokumulálni, hogy tudnánk kinyírni. - A pisztolyára ütött. - Nem tudom, ez elég lesz-e. Baromi ereje lehet, ha így el tudta intézni apádat. Ő se volt gyenge ember. - Peretti elgondolkodott. - Tűnjünk el innen. Lehet, hogy visszajön. Azt mondják, a gyilkos mindig visszatér.
Kimentek a garázsból. Peretti lelapult, és újra belesett az ablakon. Mrs Walton közben felállt. Idegesen beszélt valamit. Homályosan szűrődtek ki a hangok. Az álapa ledobta az újságot. Veszekedtek.
- Az isten szerelmére! - kiabált az álapa. - Ne csinálj, ilyen őrültséget!
- Valami baj történt - nyögte Mrs Walton. - Valami szörnyűség. Hadd hívjam fel a kórházat.
- Ne hívj fel senkit. Nincs semmi baja. Valószínűleg itt az utcában valamelyik barátjához ment át.
- De sose szokott ilyen sokáig elmaradni. Jó gyerek. Rettenetesen ki volt borulva, tőled félt! Én nem is csodálom. - Hangja elgyötört volt. - Mi történt veled? Olyan furcsa vagy. Kiment a szobából a hallba. Megpróbálok telefonálni a szomszédoknak.
Az álapa tekintetével követte, míg el nem tűnt a szeme elől. Ekkor megdöbbentő dolog történt. Charles levegőért kapkodott, még Perettinek is elállt a lélegzete.
- Oda nézz - motyogta Charles.
- Mi a...
- A szentségit! - mondta Peretti tágra nyílt, fekete szemekkel.
Abban a pillanatban, ahogy Mrs Walton kilépett a szobából, az álapa összecsuklott a székében. Petyhüdtté vált. Álla leesett. Szeme üresen meredt a semmibe. Feje előrecsuklott, mint egy félredobott rongybabának.
Peretti hátrább lépett az ablaktól.
- Ez az - suttogta. - Mindent értek.
- Mi volt ez? - kérdezte Charles. Zavart és döbbent volt. - Mintha valaki kikapcsolta volna.
- Pontosan - bólogatott Peretti lassan. - Kívülről irányítják.
Charlest megszállta a rémület. - Úgy érted, valami a földön kívülről?
Peretti lenézően megrázta a fejét. - A házon kívülről! A kertből. Van valami ötleted, hogy találjuk meg?
- Nem nagyon. - Charles összeszedte a gondolatait.
- De tudok valakit, aki nagyon jó nyomkereső. - Erősen gondolkodott, hogy eszébe jusson a név. - Bobby Daniels.
- Az a kis néger kölyök? És tényleg jó nyomkereső?
- A legjobb.
- Rendben. Gyerünk el érte, meg kell találnunk azt az izét, ami a kertben van. Az csinálta azt a másikat, odabent, - és az is irányítja...
- A garázs körül kell lennie! - mondta Peretti a kis vékony arcú, fekete fiúnak, aki mellettük kuporgott a sötétben. - A garázsban történt az egész. Ott nézd meg.
- A garázsban? - kérdezte Daniels.
- A garázs körül. Walton belül már átkutatta a garázst. Kívül kell megnézni. A környékén.
A garázs mellett volt egy kis virágágy, a garázs és a ház hátulja között pedig egy nagy kupac nád és eldobált hulladék. Előjött a hold, és mindenre hűvös; sejtelmes fény vetült.
- Ha nem találjuk meg gyorsan; akkor haza kell mennem. Nem maradhatok el már sokáig. - Nem sokkal volt idősebb Charlesnál. Kilencéves lehetett.
- Rendben - egyezett bele Peretti. - Akkor álljunk neki.
A három fiú szétszóródott, és elkezdték gondosan átfésülni a terepet. Daniels hihetetlen sebességgel dolgozott, vékony kis teste csak egy mozgékony foltnak látszott, ahogy a virágok között kúszott, felfordította a köveket, benézett a ház alá, szétválasztotta a növények szárait, szakértő kezeit végigfuttatta a leveleken, a törzseken, a komposzt- és fűkupátokon. Egy centiméter se maradt ki.
Peretti nemsokára abbahagyta.
- Én majd őrködöm. Lehet, hogy veszélyben vagyunk. Az álapa bármikor kijöhet, és megpróbálhat leállítani minket. - Pisztolyával a kezében elfoglalta őrhelyét a hátsó bejáratnál, míg Charles és Bobby Daniels folytatta a keresést. Charles lassan dolgozott. Fáradt volt, teste hideg és zsibbadt. Hihetetlennek tűnt az egész: az álapa meg ami a saját apjával, az igazi apjával történt. De a rémület tovább hajtotta: mi lesz, ha ugyanez megtörténik az anyjával, vagy vele, magával? Vagy mindenkivel? Talán az egész világgal.
- Megtaláltam - kiáltotta vékony, magas hangján Daniels. - Gyertek ide gyorsan!
Peretti felemelte a pisztolyát, és óvatosan közeledett.
Charles odarohant, az elemlámpa táncoló fényét odairányította, ahol Daniels állt.
A fiú egy betonlap megfordításakor talált rá. A nyirkos, rothadó talajon a fény egy fémes testen csillant meg. A vékony, ízelt teremtmény végtelen sok, görbe lábával eszelősen ásott. Páncélozott volt, mint egy hangya, a barnásvörös rovar sebesen tűnt el a szemük elől. Többtucatnyi láb kaparta, markolta a földet. A talaj nemigen tudott nekik ellenállni. Veszedelmesnek látszó farka dühödten vonaglott, ahogy lefelé küzdötte magát a kiásott alagútba.
Peretti berohant a garázsba, és felkapta a gereblyét. Leszorította vele a rovar farkát.
- Gyorsan! Lődd le a pisztollyal!
Daniels megragadta a pisztolyt, és célzott. Az első lövés félig letépte a rovar farkát. Eszelősen fetrengett, vonaglott, farka élettelenül hevert, és néhány lába is letört. Harminc centiméter hosszú lehetett, mint egy óriás százlábú. Kétségbeesetten küzdött, hogy bemenekülhessen a lyukba.
- Lőj újra! - parancsolta Peretti. ,
Daniels a pisztollyal babrált. A rovar csúszkált és sziszegett. Feje előre-hátra rángatózott; hátracsavarodott, és a gereblyébe harapott, amely leszorította. Gonosz szemeiből gyűlölet sugárzott. Egy percig hiábavalóan küzdött a gereblyével, aztán hirtelen, teljesen váratlanul olyan őrült rángatózásban tört ki, hogy mindnyájan rémülten hátráltak.
Charlesnak hirtelen valami éles hang hasított az agyába. Hangos zümmögés, fémes, harsány, mintha milliárd fémhuzal táncolna és rezegne egyszerre. Erőteljes lökést érzett; a dörgő, fémes robaj megsüketítette, összezavarta. Megbotlott a saját lábában, és hátralépett, a többiek ugyanezt tették, fehér arccal, döbbenten.
- Ha a pisztollyal nem tudjuk megölni - zihálta Peretti -, vízbe fojthatjuk. Vagy elégethetjük. Vagy átszúrhatunk egy tűt az agyán. - Nehezen tartotta a, gereblyét, amellyel a földhöz szögezte a rovart.
- Van egy üveg formaldehidem - motyogta Daniels. Ujjai idegesen matattak a pisztoly agyán. - Hogy működik ez? Azt hiszem, nem megy...

(folyt. lentebb)



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 15:58

(folytatás)

Charles kikapta a kezéből a pisztolyt.
- Majd én megölöm. - Leguggolt, fél szemmel célzott, ujját a ravaszra szorította. A rovar csapkodott és igyekezett elszabadulni. Erőtere zaja ott kalapált Charles fülében, de ő nem engedte el a pisztolyt. Az ujja megfeszült a ravaszon...
- Elég volt, Charles - mondta az álapa. Erős ujjak markolták meg, bénító nyomást érzett a csuklóján. A pisztoly a földre esett, miközben kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani magit. Az álapó taszított egyet Perettin. A fiú hátraugrott, és a rovar, megszabadulva a gereblyétől, győzedelmesen eltűnt az alagútjában.
- Most elverlek, Charles - mondta színtelen hangon az álapa. - Mi ütött beléd? Szegény anyád magánkívül van az aggodalomtól.
Nyilván elbújt az árnyékban. Ott lapult a sötétben, és figyelte őket. Nyugodt, érzelmek nélküli hangja, amely az apja hangjának szörnyű paródiája volt, ott morajlott Charles füle mellett, miközben kérlelhetetlenül vonszolta a garázs felé. Hűvös leheletét is érezte, jeges, édeskés illata volt, mint a korhadó talajnak. Roppant ereje volt, Charles nem tehetett semmit.
- Ne ellenkezz! - mondta az álapa nyugodtan. Gyere szépen a garázsba. Én csak a javadat akarom, Charles.
- Megtaláltad? - hallotta anyja aggódó hangját a hátsó ajtó felől.
- Igen, megtaláltam.
- És most mit akarsz csinálni?
- Egy kicsit móresre tanítom. - Az álapa kinyitotta a garázsajtót. - A garázsban. - A félhomályban egy bágyadt, humortalan és tökéletesen érzelemmentes mosoly jelent meg az ajkán. - Menj szépen vissza a nappaliba, June. Ez most már az én dolgom. Nekem kell kézbe venni. Te soha még csak meg se büntetted.
A hátsó ajtó kényszeredetten becsukódott. Ahogy kialudt a fény, Peretti lehajolt, és a pisztoly után kezdett tapogatózni. Az álapa azonnal megmerevedett.
- Menjetek haza, fiúk! - recsegte.
Peretti habozva állt, a pisztolyt markolva.
- Indulás! - ismételte az álapa... - Tedd le azt a játékszert, és tűnj el innen. Lassan Peretti felé lépett, egyik kezével Charlest tartotta, a másikkal Peretti fele nyúlt. - A városban nem szabad fegyvert tartani, kisöreg. Apád tud róla egyáltalán? Elöljárósági rendelet van rá. Jobb lesz, ha ideadod, még mielőtt...
Peretti a szemébe lőtt.
Az álapa felmordult, és szétroncsolt szeméhez kapott. Hirtelen Peretti felé sújtott. Peretti a kocsiúton hátrált, s közben megpróbálta felhúzni a pisztolyt. Az álapa előrelendült. Erőteljes ujjai kicsavarták a fegyvert Peretti kezéből. Aztán szó nélkül szétzúzta a ház falán.
Charles kitépte magát, és rohant. Hová bújhatna? Közte és a ház között ott az álapa. Már jön is feléje, óvatosan lopódzó, fekete árnyék, a sötétet kémleli, hogy meglássa őt. Charles hátrált. Bárcsak lenne valami hely, ahol elbújhat!
A nád!
Gyorsan besurrant a hatalmas, öreg nádszálak közé. Bágyadt surrogással zárultak össze mögötte. Az álapa a zsebében kotorászott, meggyújtott egy szál gyufát, aztán az egész dobozt meggyújtotta.
- Charles - mondta. - Tudom, hogy itt vagy valahol. Nincs értelme bujkálni. Csak megnehezíted a dolgot.
Charles kalapáló szívvel lapult a nád között. Mindenfelé rothadó szemét és mocsok. Fű, lomok, papírok, dobozok, régi ruhák, deszkák, konzervdobozok és üvegek. Pókok és szalamandrák mászkáltak körülötte. A nád zörgött az éjszakai szélben. Rovarok és mocsok. És még valami.
Egy alak, egy csendes, mozdulatlan alak, amely úgy nőtt ki a szemétkupacból, mint valami éjszakai gomba. Fehér oszlop, kocsonyás tömeg, amely nyálkásan csillogott a holdfényben. Gubóba burkolt, penészes rovarbáb. Már sejteni lehetett a karját és a lábát. Feje még határozatlan körvonalú. Az ismertetőjegyek még nem formálódtak ki egészen. De ő már, felismerte mi az.
Az álanya. Itt fejlődött a nyirkos mocsokban a ház és garázs között. A nád rejtekében.
Már majdnem kész volt. Még néhány nap, és teljesen kifejlődik. Most még lárva, fehér, puha és kocsonyás. De a nap hamar kiszárítja és felmelegíti. Megkeményíti a burkát. Sötétté és erőssé teszi. Aztán kibújik a bábból, és egy szép napon, mikor az anyja a garázs felé jár...
- Az álanya mögött volt még néhány kocsonyás lárva, amelyeket később rakott le a rovar. Kicsik. Épp csak létrejöttek. Azt a helyet is látta, ahonnan az álapa előbújt, ahol növekedett. Itt fejlődött ki egészen, és aztán a garázsban az apja találkozott vele.
Charles döbbenten menekült tovább a rothadó deszkák, a szemét és mocsok, a kocsonyás lárvák között. Nagy nehezen elérte a kerítést... és visszahőkölt:
Még egy. Egy újabb lárva. Ezt nem vette észre az előbb. Ez nem volt fehér. Már megsötétedett. A gubó, a kocsonyás lágyság, a nyirkosság nem volt sehol. Teljesen kifejlődött. Kicsit remegett, erőtlenül mozgatta a karját.
Az ál-Charles.
A nád szétnyílt és az álapa keze szorosan megragadta a fiú csuklóját.
- Itt maradsz - mondta. - Jobb helyre nem is jöhettél volna. Ne mozdulj! - A másik kezével letépte a báb maradványait, amelyek még akadályozták az ál-Charlest.
- Segítek neki. Még mindig gyenge egy kicsit.
Az utolsó nyirkos, szürke foszlány is leszakadt, és az ál-Charles előretámolygott. Bizonytalanul botorkált Charles felé, míg az álapa félrehajtotta az útjába eső nádszálakat.
- Erre, erre - mormogta az álapa. - Majd én tartom neked. Ha ettél, majd erősebb leszel.
Az ál-Charles szája kinyílt és becsukódott. Sóváran közeledett Charles felé. A fiú vadul kapálódzott, de az álapa hatalmas kezei lefogták.
- Ne ellenkezz, fiatalember! - parancsolta az álapa. - Neked is sokkal könnyebb lesz, hogy ha...
Hirtelen felkiáltott és összerándult. Elengedte Charlest, és hátratántorodott. Teste vadul vonaglott. Nekiesett a garázsnak, a végtagjai rángatóztak. Egy ideig hempergett, és dobálta magát haláltusájában. Vinnyogott, nyöszörgött, megpróbált odébb mászni. Aztán fokozatosan elcsendesedett. Az ál-Charles is csendes kis kupaccá csuklott össze. Ott hevert bután a nád és rothadó szemét között, petyhüdt testtel, üres, tompa arccal.
Végül az álapa sem moccant már. Csak a nád gyenge sustorgása hallatszott az éjszakai szélben.
Charles nehézkesen feltápászkodott. Kiment a betonozott kocsifelhajtóra. Peretti és Daniels közeledett, éberen figyelve, óvatosan.
- Ne menj a közelébe! - kiáltotta Daniels. - Még nem döglött meg. Eltart egy darabig.
- Hogy csináltátok? - motyogta Charles.
Daniels megkönnyebbülten zihálva tette le a gázolajos kannát.
- Ezt a garázsban találtam. A mi családunk mindig gázolajat használt a moszkitók ellen, mikor még Virginiában laktunk.
- Daniels gázolajat öntött a rovar járatába - magyar rázta Peretti még mindig megilletődve. - Nagy ötlet volt.
Daniels a lábával óvatosan megpiszkálta az álapa kicsavarodott testét.
- Már nem él. Vége lett abban a pillanatban, ahogy a rovar elpusztult.
- Gondolom, a többi is kikészült - mondta Peretti. Félretolta a nádat, hogy szemügyre vehesse a szemét közt itt is, ott is kinőtt lárvákat. Az ál-Charles egyáltalán nem reagált, mikor Peretti egy bot végével megdöfködte a mellkasát. - Ez is halott.
- Biztosra kell mennünk! - mondta Daniels eltökélten. Fogta a súlyos gázolajos kannát, és a nádas széléhez vonszolta. - Az álapa elszórt egy pár gyufát az úton. Menj, Peretti, hozd ide őket!
Egymásra néztek.
- Igazad van - mondta Peretti engedelmesen.
- Hozzuk ide a slagot is. Vigyáznunk kell, nehogy elharapózzon a tűz.
- Gyerünk! - mondta Peretti türelmetlenül. Már el is indult. Charles gyorsan követte, és nekiláttak gyufát keresni a holdfényben.

Kappanyos András fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 15:59

[b]Terry Bisson
Nyomd le Annát[/b]

ÜDVÖZÖLJÜK A GYORSPÉNZTÁRBAN
1342 FIÓK
A VÁROS MINDEN PONTJÁN
ILLESSZE BE A KÁPÉKÁRTYÁT

Köszönöm
Adja meg a kápé-számát

KÖSZÖNÖM
VÁLASSZA KI A SZOLGÁLTATÁST
BETÉT
KIVÉT
EGYENLEG
IDŐ

- Idő?
- Mi a baj, Em?
- Mióta csinálnak ezek az izék időt?
- Talán valami új. Csak vedd ki a kápét, mert már nyolc perc múlva fél hét, és el fogunk késni.

Kivét
KÖSZÖNÖM
KIVÉT ALAP
TAKARÉK
CSEKKSZÁMLA
HITELKERET
EGYÉB

Csekkszámla
KÖSZÖNÖM
KÉREM, ADJA MEG A KÍVÁNT ÖSSZEGET
20 DOLLÁR
60 DOLLÁR
100 DOLLÁR
200 DOLLÁR

60 dollár
60 DOLLÁR EGY MOZIRA?

- Bruce, gyere csak ide! Nézd már ezt!
- Emily, négy perc múlva fél. A film fél hét után hat perccel kezdődik.
- Honnan tudja az automata, hogy mi moziba megyünk?
- Miről beszélsz? Most mérges vagy, Em, mert neked kell kivenni a pénzt? Én tehetek róla, ha a gép megkajálta a kártyámat?
- Semmi gáz. Megpróbálom még egyszer.

60 dollár
60 DOLLÁR EGY MOZIRA?

- Már megint azt csinálja.
- Mit?
- Bruce, gyere csak ide! Ezt nézd meg!
- Hatvan dollár egy mozira?
- Veszek ki a vacsorára is. Ez végül is az én születésnapom, még ha nekem is kell megszervezni az egészet. Arról nem is szólva, hogy a cechet is nekem kell állnom.
- Hát ez nem igaz. Most mérges vagy, mert a gép megkajálta a kártyámat.
- Felejtsd el! De honnan tudta az automata, hogy moziba megyünk?
- Emily, egy-perc múlva fél. Nyomd már le a Végrehajtót, és menjünk.
- Oké, oké.

KI AZ A FICKÓ AZ ÓRÁVAL?
BARÁT
FÉRJ
ROKON
EGYÉB

- Bruce!
- Emily, fél van! Vedd már ki azt a pénzt, és menjünk!
- Most meg rólad kérdez.
- Fél múlt egy perccel!
- Oké!

Egyéb

- Bocs, nem haragusztok, ha...
- Figyelj, haver, valami gubanc van a géppel. Ha annyira sietsz, ott lent az utcában van még egy automata.
- Bruce! Mért gorombáskodsz?
- Ne fáradj, már elment!

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, EMILY
OPCIÓK
BETÉT
KIVÉT
EGYENLEG
IDŐ

- Honnan tudja ez, hogy szülinapom van?
- Jézusom, Em, nyilván bele van kódolva a kártyádba, vagy ilyesmi. Már négy perccel múlt hét, és pontosan hét perc múlva... mi a franc ez: Idő?
- Ezt próbáltam elmondani neked.
- Le ne nyomd!
- Miért ne?

Idő

KÖSZÖNÖM
ADJA MEG A KÍVÁNT OPCIÓT
FELHŐS ÉS HIDEG
DERŰS ÉS ENYHE
KISEBB HAVAZÁS
KISEBB ESŐ

- Ne játssz már, Em!

Kisebb eső

- Eső? A születésnapodon?
- Csak egy kis eső. Látni szeretném, működik-e. Egyébként is moziba megyünk.
- De nem fogunk menni, ha itt leragadunk.

TÖKÉLETES MOZIIDŐ
OPCIÓK
BETÉT
KIVÉT
EGYENLEG
PATTOGATOTT KUKORICA

- Em, ez a gép teljesen tropa.
- Tudom. Vajat vajon ad?
- Hat perccel múlt fél. Nyomd már le a Kivétet, és menjünk innen a fenébe! Öt percünk van a filmig.

Kivét

KÖSZÖNÖM
KIVÉT ALAP
TAKARÉK
CSEKKSZÁMLA
HITELKERET
EGYÉB

- Bocs, de nem a Bűnök aranypalotáját akarjátok megnézni?
- A fene! No nézd, ki van itt már megint!
- Pont most voltam a moziban, és az újság rosszul írta az időt. A pénztáros azt mondta, hogy háromnegyed hétkor kezdődik. Úgyhogy van még kilenc percetek.
- Azt hittem, elmentél a másik automatához.
- Ott sor van, és nem akartam kint ácsorogni az esőben.
- Esőben! Bruce, nézd!
- Csak egy kis eső. De a jó ruhámban vagyok.

Egyéb



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:00

(folytatás)

- Emily, fél múlt hét perccel, és te az Egyebet nyomkodod?
- Nem vagy rá kíváncsi, mit tud még a gép?
- Nem!

KÖSZÖNÖM
VÁLASSZON EGYÉB SZÁMLÁT
ANDREW
ANNA
BRUCE

- Ki a fene az az Andrew és Anna? És honnan a nyavalyából kerül ide az én nevem?
- Azt mondtad, hogy a gép megkajálta a kártyádat.
- Az egy másik gép volt.
- Bocsánat. Anna az én menyasszonyom. Legalábbis volt. Olyasféle. Annak gondoltam.
- Már megint beledumálsz?
- Várj! Akkor te...
- Andrew vagyok. Andrew P. Claiborne III. Te meg nyilván Emily. Ő meg...
- Ő Bruce. Ne haragudj, hogy egy kicsit bárdolatlan.
- Bárdolatlan!

Bruce

- Hé, Emily, ez az én számlám! nincs jogod a Bruce-t nyomkodni!
- Miért nincs? Azt mondtad, hogy te akartad fizetni a mozit és a vacsorát, de a gép megkajálta a kártyádat. Csak hadd menjen.

HADD MENJEN, EMILY
ADJA MEG A KÍVÁNT ÖSSZEGET
20 DOLLÁR
60 DOLLÁR
100 DOLLÁR
200 DOLLÁR

60 dollár
SAJNÁLOM, ELÉGTELEN FEDEZET. KÍVÁNJA MEGPRÓBÁLNI A 20 DOLLÁRT?

20 dollár
SAJNÁLOM, ELÉGTELEN FEDEZET. KÍVÁN EGYENLEGET?

- Nem!

Igen

BRUCE EGYENLEGE 11 DOLLÁR 70 CENT
MEGLEPETT?

- Hogy meglepett? Dühös vagyok! Szép kis szülinap! Annyi pénzed sincs, hogy befizess egy mozira, nemhogy vacsorára! És hazudtál!
- Bocs, ma van a születésnapod? Nekem is!
- Te maradj ki ebből, Andrew, vagy hogy a fenébe hívnak!
- Ne légy közönséges, Bruce. Abszolút minden joga megvan, hogy boldog születésnapot kívánjon nekem.
- Nem neked kíván boldog születésnapot, hanem az én életembe pofátlankodik bele.
- Engedd meg, Emily, hogy nagyon boldog születésnapot kívánjak neked.
- Melyhez hasonlókat neked is, Andrew.
- Még egy ilyen hülyét.

NE SZITKOZÓDJÉK, KÉREM
KÍVÁN EGYÉB EGYENLEGET?
BRUCE
EMILY
ANDREW
ANNA

- Anna a barátnőd?
- Volt. Pont ma lécelt le.
- De borzasztó! A születésnapodon! Pontosan tudom, mit érzel!
- Hát ti totál hülyék vagytok mindketten!

NE SZITKOZÓDJÉK, KÉREM
EMILY ÉS ANDREW
HADD HÍVJAM MEG ÖNÖKET
SZÜLETÉSNAPI VACSORÁRA ÉS MOZIBA

- Száz dollár! Ide nézz, Andrew!
- Azt mondja, hogy legyünk a vendégei. Vedd el, Emily!
- Szólíthatsz Emnek.
- Hát ez nem igaz!
- Jó lesz, ha sietünk. Bocs, Bruce, öreg haver, mennyi az óra?
- Három perc múlva háromnegyed. Hülye!
- Ha szaladunk, még elkaphatjuk a háromnegyed heteset. Aztán mit szólnál a Rongyláb Petihez?
- Én a texmexburgert szeretem!

TÁVOLÍTSA EL A KÁRTYÁT, KÉREM
OKVETLENÜL KÓSTOLJÁK MEG
A FEKETE FÁNKOT

- Hát ti mind a hárman hülyék vagytok! Ez nem igaz. Hát nem elmegy vele!

ÜDVÖZÖLJÜK A GYORSPÉNZTÁRBAN
1342 FIÓK
A VÁROS MINDEN PONTJÁN
NE RÚGJA A GÉPET, KÉREM

- Menj a fenébe!

ILLESSZE BE A KÁPÉKÁRTYÁT

- Az anyád

GYERÜNK, BRUCE
MIT VESZTHET?

KÖSZÖNÖM
UGYE, HOGY NINCS IS MEGKAJÁLVA

- Te is tudod, hogy nincs. Hülye.

NE SZITKOZÓDJÉK, KÉREM
OPCIÓK
EGYÜTTÉRZÉS
BOSSZÚ
IDŐ
ANNA

- Bocsánat!
- Jézus, hölgyem, ne verje már az ajtót. Tudom, hogy esik. Egy túrót. Nem engedem be. Ez gyorspénztár, nem éjjeli, mint menedékhely. Ide kártya kell, vagy ilyesmi. Hogy mi?
- Azt mondtam, dugulj el, és nyomd le Annát.

Sóvágó Katalin fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:01

Edgar Allan Poe
Az áruló szív


Ó, igen! Ideges - nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy örült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette… nem ölte meg… nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul… milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.
Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint egyszer megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt - halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként - nagyon lassú átmenetekben elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.
Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, mily okosan jártam el, mily óvatosan, mily előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten - mielőtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam - ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy a fejem betérjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy őrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan - ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott - kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át - minden éjjel pontosan éjfélkor -, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint láttátok, igazan nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.
Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója nem mozog oly lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak erőmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról… tetteimről! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sűrű sötétségben - az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a betörőktől -, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra tágabbra.
A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:
- Ki jár itt?
Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hagy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjről éjre, hallgatva a szú percegését a falban.
Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt - ó, nem! -, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekéből, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren volt már a legelső csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél a kandallóban - mondta magának -, egér szaladt át a padlón", vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen, megpróbálta ily föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt megérezte - noha se nem látta, se nem hallotta -, megérezte, hogy a fejem benn van a szobában.
Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi - igen, igen kicsi - rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát - nem is képzelitek, milyen lopva, lopva -, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben ráhullt a keselyűszemre.
Tárva találta - tágra, tágra tárva -, s amint ránéztem, fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem - tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.
S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége? - most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang ütődött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát.
De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erősbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb! - figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgy is van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szívem kettéreped. És most új félelem szállott meg - a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott - egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem bosszant a szeme.
Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben működtem. Először is szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.
Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem - még az sem - föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltűnőt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment - ha! ha!
Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt - még mindig sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le kinyitni - mert mitől félhettem most? Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendőrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket küldték ki helyszíni szemlére.
Mosolyogtam - mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerőségében, a saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt áldozatom hullája nyugodott.
A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket. Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreznem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de ők még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni, s egyre hangosabb lett - míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.
Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött - és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang - amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegő után - de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein - de a hang állandóan erősbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam - dühöngtem - káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erősbödött. Hangosabb lett - hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! - nem, nem! Hallották! - sejtették! - tudták! - gúnyt űztek borzalmamból! - gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most - újra! - figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!
- Gazemberek! - sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! - szakítsátok föl a padlót! itt, itt! - ez a rettenetes szív dobog!
Babits Mihály fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:03

Edgar Allan Poe
Bice-béka

(Hop-Frog)

Nem ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt. Úgy tűnt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett, vastag, zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan tréfacsinálók is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a tréfálkozástól, vagy a hájasodás fejleszti ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy a keszeg viccelődő rara avis in terris.
Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a "szellemesség szelleméért" nem nagyon törte magát a király. Főképpen a tréfa vaskosságát bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták. Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.
Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók divatja. A nagy, kontinentális "hatalmak" közül még többen tartottak tarka ruhás, sipkás, csörgős "bolondokat", s elvárták tőlük, hogy a királyi asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek szellemes ötleteikkel.
A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott "bolond"-ot. Valóban rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek, a hét lángeszű férfiúnak mély bölcsességét - a magáét nem is említve. Ámde az ő bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszerűen csak bolond volt. Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék is. A törpék akkoriban éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a bolondok, s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az udvarnál kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe nélkül, akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetből kilencvenkilencben elhízottak, gömbölyűek és lomhák - úgyhogy a mi királyunk bőkezűen kívánhatott magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták a bolondot), háromszoros kincsnek egy személyben.
Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben, keresztszüleitől kapta a törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta neki, mert képtelen volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen átmeneti járással a bicegés és a tekergőzés között- tudott haladni, s ez határtalanul szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott, és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszerű alaknak tartotta a királyt.
Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy úton csak nagyon kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik, alsó végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével kárpótolta, és így, ha fáról, kötélről vagy más megmásznivalóról volt szó, csodálatosan ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább mókushoz vagy fürge majmocskához hasonlított és nem békához.
Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg Bice-Béka hazája. Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki, iszonyú távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben törpeszerű fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, erőszakkal hurcoltatta el és küldte ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.
Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly bensőséges bizalommal közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó barátok lettek. Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték túlságosan, nem állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért és tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek, nagy befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.
Egyik nagy jelentőségű állami alkalommal - hogy mi volt, már elfelejtettem - a király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált vagy más effélét rendeztek az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta tehetségét igénybe vették a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a parádék rendezésében, újabb és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt ki az álarcos ünnepélyekre, s úgy látszott, hogy közreműködése nélkül semmire sem mennek.
Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával pazar termet szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál fényét növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Feltehető volt, hogy már mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy héttel vagy már egy hónappal előbb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak; s valóban, egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét miniszterét. Miért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínűbb, hogy mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült az idő, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.
Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak, az uralkodót minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s mégis erősen kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert szegény nyomorékot az őrületig felizgatta, és az őrület kellemetlen érzés. A király azonban szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra kényszerítene s (mint a király állította) arra, hogy "boldog legyen".
- Gyere ide, Bice-Béka - mondta, mikor a bolond és a lány a szobába lépett -, ürítsd ezt a serleget távol levő barátaid (Bice-Béka ekkor sóhajtott) egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk- szerepeket, te fickó- valami újat, szokatlant. Kifáradtunk ettől az örökös egyformaságtól. Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!
Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy a király figyelmességét mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül éppen születésnapja volt szegény törpének, és a parancs, hogy "távol levő barátaira" igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keserű csepp hullott a serlegbe, ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezéből.
- Hahaha! - röhögött a király, mikor a törpe vonakodva kiürítette a serleget. - Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már csillog a szemed!
Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint csillogott: ingerlékeny agyára a bor nemcsak nagy erővel, de azonnal hatott. Idegesen az asztalra tette a serleget, és eszelős, merev pillantással nézett leörül a társaságon. Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres "tréfáján".
- No lássunk hozzá - mondta a csupa háj miniszterelnök. - Igen- mondta a király-, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám; szerepelni akarunk, mindnyájan, hahaha - és mert ezt csakugyan tréfának szánta, kórusban nevetett a hét is.
Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.
- Gyerünk, gyerünk - mondta türelmetlenül a király -, hát nincs ötleted?
- Megkísérlek valami újat kigondolni - válaszolta szórakozottan a törpe, mert egészen megzavarodott a bortól.
- Megkísérled? - kiáltotta dühödten a zsarnok. - Mit jelent ez? Aha, értem! Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! azzal teletöltött egy serleget, és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegőért kapkodott.
- Igyál, ha mondom! - ordította szörnyeteg-, mert a pokolba…
A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtől. Az udvaroncok vigyorogtak. Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett, térdre borult, úgy esedezett előtte, hogy kímélje barátját.
A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmerőségen. Látszott, hogy tétovázik, mit tegyen, mit mondjon - hogyan fejezze ki méltóképpen felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a lányt, és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.
A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni sem merve, visszakuporodott az asztal lábához.
Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél vagy pihe hullását is hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan csikorgó hang törte meg a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.
- Mért… mért… mért csinálod ezt a zajt? - kérdezte a király, és dühösen a törpéhez fordult.
Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából, és erősen, de nyugodtan a zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: - Én, én? Hogy lettem volna én?
- Kívülről jött a hang - jegyezte meg az egyik udvaronc. - Úgy hiszem, a papagáj volt, ott az ablaknál, a csőrét köszörülte a kalitka drótján.
- Igaz tehet - mondta az uralkodó, s mintha örömmel vette volna a segítséget -, de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy ez a csavargó csikorgatja a fogát.
A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt, s a nevetést sosem kifogásolta), és kimutatta nagy, erős és igazán visszataszító fogsorát. Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak. Az uralkodó megbékült; Bice-Béka felhajtott még egy kupa bort, rossz hatását sem nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt a maszkabál tervezgetésébe.
- Nem tudom, mitől pattant ki az eszme- mondta olyan nyugodtan, mintha soha életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged megütötte a lányt, és arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette, és míg a papagáj azt a fura zajt csapta az ablak előtt, eszembe jutott egy óriási beugratás - egy hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de itt ismeretlen. Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és…
- Itt vagyunk mi! - bömbölte a király örömében, hogy ily remekül felfedezte az összefüggést-, éppen nyolcan, én meg, a hét miniszter! Halljuk, mi az a beugratás?
- Nálunk, odahaza - válaszolta a nyomorék - a Nyolc Megláncolt Orangutánnak hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszerű tréfa.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:03

(folytatás)

- Mi akarjuk játszani! - mondotta a király, felemelkedett helyéről, és szemét lassan behunyta.
- A játékban - folytatta Bice-Béka - az a szép, hogy megrémíti az asszonyokat.
- Óriási! - üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.
- Én akarom az orangutánokat felöltöztetni - folytatta a törpe -, bízzák rám az egészet. A hasonlóság megtévesztő kell legyen, az álarcos társaságnak azt kell hinnie, hogy igazi állatok, és persze fő a megdöbbenés és ijedelem.
- Ez aztán kitűnő! - kiáltotta a király. - Bice-Béka, embert csinálok belőled!
- A lánc arra jó, hogy csörgésével a zűrzavart növelje. Azt fogják gondolni, hogy egy tömegben elszabadultak őreiktől. Elképzelheti felséged, melyen hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött urak és hölgyek közé, vadul üvöltözve beront nyolc megláncolt orangután, és a társaság legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.
- Legyen - szólt a király, és a tanács gyorsan szedelőzködött (későre járt már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét. Öltöztetési módszere, mellyel a csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszerű, de szándékának eléggé megfelelő volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti hűséget sikerült biztosítani.
A királyra és minisztereire először szűk trikóinget és alsónadrágot húztak. Ezt átitatták kátránnyal. Az előkészületnek ennél az állomásánál a társaságból valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet, és hamarosan a maguk szemével győződhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy olyan vadnak a szőrét, mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a len. Vastag réteget tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután hosszú láncot kerítettek. Először a király derekára tekerték, és megcsomózták, aztán a csoport következő tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el sorra mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak; hogy a dolog minét természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két derékszögű átmérőben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy más nagymajmok vadászai Borneóban teszik.
A maszkabál színhelyéül szolgáló nagy szalon kör alakú, igen magas terem volt, és nappal csak a tető egyetlen ablakán át kapott világosságot. Esténként (a helyiséget főleg ebben az időben használták) elsősorban a tetőablak közepéből lecsüngő nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a tetőn mozgott.
A terem elrendezését Trippetta legfőbb védnöksége alá helyezték, aki néhány részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a tőrgének megfontoltabb ítélete irányítsa. Ő tanácsolta, hogy erre az alkalomra távolítsák el a csillárt. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg időben lehetetlen volt megakadályozni) alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a szalon zsúfoltsága miatt nem kívánhatták meg mindenkitől, hogy kikerülje a terem közepét, vagyis a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek el mindenütt a csarnokban; és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének (ötven vagy hatvan lehetett összesen) jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.
A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra a termet zsúfolásig megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel. De alighogy elhalt az óraütés, berohantak, vagy mert a láncoktól akadályozva a társaság nagy része felbukott és botladozott - inkább együttesen begurultak a terembe.
Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyörűséggel töltötte el a király szívét. Mint előre látták, számos vendég azt képzelte a nyolc riasztó külsejű teremtményről, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen vadállat. Néhány asszony elájult rémületében, és ha királyi óvintézkedés nem tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé; ámde a király megparancsolta, hogy betépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a kulcsokat, mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.
Míg a zűrzavar tetőfokára hágott, és minden álarcos csak önmaga biztonságára figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi veszedelmet jelentett), láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak, amikor a csillárt eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége meg nem állapodik a padlótól háromlábnyi magasban.
Rá rövid időre, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc természetesen összekapcsolta őket, a király és hét barátja a csarnok közepén találta magát. Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban, és buzdította őket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört átmérőként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is gyorsabban beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami láthatatlan tevékenységtől, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót nem lehetett elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok, egymással szemben, egyre jobban összeszorultak.
Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedtségüket, lassan észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak a majmok kínos helyzetén.
- Bízzátok csak rám őket - rikoltotta most Bice-Béka, és metsző hangja túlharsogott minden zajt. - Bízzátok őket énrám. Azt hiszem, én sejtem, kik ezek. Ha jól megnézhetem őket, hamar megmondom, mifélék.
Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát, megragadta az egyik kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén, akár egy majom, a király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott a láncon, a fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és egyre csak rikácsolt: - Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!
És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok is) rázkódott a kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc felszaladt vagy harminclábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó orangutánokat, és azok ott lógtak a levegőben, a padló és a tetőablak között. Bice-Béka az emelkedő láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább döfködött feléjük - mintha mi sem történt volna - a fáklyával, mintha ki akarná deríteni, hogy kik is azok.
A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság, hogy egy pillanatra halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg a némaságot, ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a király Trippetta arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás, hogy honnan ered a hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította és csikorgatta, közben a szája habzott, és arcán őrjöngő dühvel, mereven nézte a királynak és hét társának fölfelé fordított arcát.
- Ahá! - mondta végül a felbőszült tréfacsináló. - Ahá! Most már látom, kik ezek! - Ekkor mintha közelebbről akarná szemügyre venni, hozzáértette fáklyáját a királyt borító Jenbundához, mire ennek felülete azonnal eleven lángba borult. Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal lobogott, közben alattuk sikoltozott a tömeg; borzalomtól lenyűgözve bámészkodtak, de a legcsekélyebb segítséghez sem volt erejük.
Az egyre pusztítóbb erejű lángok gyorsan elharapózva, végül arra kényszerítenék a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el nem érhetik; míg mozgását figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsöndesült. A törpe élt az alkalommal, és még egyszer megszólalt:
- Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok. Íme, egy nagy király és hét titkos tanácsosa - király, aki nem szégyell megütni egy védtelen lányt, és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam, én csak Bice-Béka vagyok, a tréfacsináló és - íme, az utolsó tréfám!
Alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, az összetapadt len és kátrány gyors gyúlékonysága következtében a bosszú műve beteljesedett. A nyolc test bűzös, feketedő, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott a láncokon. A nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig, és eltűnt a tetőablakon át.
Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott, és bűntársa volt barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek; mert többé nem látta őket senki.

Kuczka Péter fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:04

Ambrose Bierce
Ebolaj


Nevem Fanos Farcsik. Tisztességes ágyból szerény sorsra születtem. Apámnak ebolaj-párlója volt, anyámnak kis műintézete a plébániatemplom tövében, a váratlan gyermekáldás kiküszöbölésére. Kora gyermekkoromtól iparkodó életre neveltek. Apámnak párolni való ebeket hajtottam fel, anyámtól gyakorta hordtam el munkája hulladékát. Ami természetes eszem csak volt, azt néha ugyancsak össze kellett szednem a rám bízott munkához, mert a környék törvényszolgái nem nézték jó szemmel anyám működését. Nem mintha az ellenpárt juttatta volna hivatalba őket, nem is keveredett az ügy körül politikai vihar - csak éppen nem szívelhették anyámat. Apám mint ebolaj-párló persze feljebb állt a közbecsülésben, noha az elbitangolt ebek gazdái tagadhatatlan gyanakvással tekintettek rá, sőt, gyanakvásukból énrám is háramlott valami. Apámnak csendestársa volt a város összes orvosa, mivel rendelvényt ritkán írtak betegnek Ol. can. jelzetű szerünk külön javallata nélkül. Az ebolaj valójában a vegytan legcsodálatosabb ajándéka az emberiségnek. Némely emberek, sajnos, nem hajlandók áldozni a gyógyszer nélkül szűkölködőkért, és látnom kellett, hogy a város legszebben kihízott ebeit nem engedik játszani velem. E kemény tilalom annyira sértette gyermeki érzékenységemet, hogy egy ízben már kalóznak akartam állni.
A múltakra visszanézve, olykor szánom-bánom, hogy bármily közvetett utakon, szüleimre a halált, jövőmre a borút mégis magam idéztem.
Egy estén apám olajpárlója mellett sétáltam el, hónom alatt anyám egyik kis pártfogoltjával, mikor arra lettem figyelmes, hogy egy rendőrbiztos sündörög a nyomomban. Zsenge korom ellenére ismertem annyira az életet, hogy a rendőrbiztosok mindenféle tettében azonnal aljas indítékot sejtsek, épp ezért becsusszantam az olajpárló egyik nyitva felejtett ajtaján. Rögtön rá is fordítottam a reteszt, s ott álltam egymagam, a kis holttest társaságában. Apám már nyugovóra tért. A helyiségben csupán a katlan mélyvörös tüze világolt, és táncoló árnyakat vetett a falra. Az üstben zubogó olaj itt-ott kutyadarabokat fortyantott fel. Leültem, hogy itt majd nyugodtan kivárom, míg a rendőrbiztos eltakarodik. A meztelen kis testet ölembe vettem, és elgondolkozva simogattam kurta, selymes haját. Milyen kedves gyermek, állapítottam meg, mert zsenge korom ellenére megvolt bennem a gyermekszeretet, s szinte az az óhaj fogamzott szívem mélyén, bárha az a csöpp vörös seb, amelyet drága anyám ejtett e szőke angyal keblén, ne lett volna halálos.
Szokásom az volt, hogy kis tetemeimet a folyóba eregettem, melyet bölcsességében a természet e célra rendelt; ezen az estén azonban, a rendőrbiztostól tartván, nem mertem kilépni az olajpárlóból. Nagy baj nem történhet, így okoskodtam, ha kivételesen ide az üstbe teszem. Apám e kis angyal kifőtt csontját a kölyökkutyákétól meg nem különböztetheti, az a néhány halál pedig, ami a hírneves Ol. can. ilyenképpeni fölhígulása következtében a gyógykezelések során várható, legalább némiképp lohasztja majd városunk amúgy is egészségtelenül duzzadt lélekszámát. Egyszóval, belöktem a csecsemőt az üstbe, s ezzel megtettem az első könnyelmű lépést borús jövendőm útján.
Nem csekély meglepetésemre, másnap apám nagy kézdörzsölgetések közepette tudatta anyámmal s velem, hogy az éjjeli párlatból a legfinomabb minőségű ebolajat sikerült nyernie, s hogy ebben az észleletében az orvosi szakvélemények is megerősítik. Hozzátette, hogy maga is értetlenül áll a kiváló eredmény előtt: nem tért el a szokásostól az ebek kikészítésének módjában, s fajuk sem volt az átlagtól elütő. Úgy éreztem, kötelességem megadni a magyarázatot - s hiába kívánom már, a következmények ismeretében, hogy nyelvem inkább a szám padlásához tapadt volna akkor. Szüleim igen keserülték korábbi tudatlanságukat s ipari összeműködésük hiányát, miáltal szép haszontól estek el, viszont az elmulasztottak pótlására mindent megtettek. Anyám átköltöztette műintézetét az olajpárló egyik szárnyépületébe, s az én kisegítő szerepem meg is szűnt ilyenformán, mivel a fölös számban jelentkező angyalkák elhelyezéséről ezentúl nem kellett gondoskodnom. Ugyanígy az ebeket is hagyhattam sorsukra, mert apám már nem belőlük nyerte az alapanyagot, s csak készítményünk nevében őrizték meg tiszteletbeli helyüket. Henye életre vettetvén, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy könnyelműségeknek s kicsapongásnak adjam fejemet. Ettől s a fiatal kor egyéb nyavalyáitól drága anyám áldásos befolyása mentett meg, valamint apám szigora, ki egyebekben az egyházközségi iskola felügyelője volt. Ó, hogy e jeles személyek éppen miattam értek ily dicstelen véget!
A kínálkozó jövedelemtöbblet kettős igyekezetre serkentette anyámat. Nem csupán kívánatra takarított el ezután kis jövevényeket, hanem a dűlő- és országutakra is kijárt, begyűjtvén nagyobb növésű gyermekeket, sőt felnőtteket is, akik az olajpárló megtekintésére hajlandónak mutatkoztak. Apámat hasonlóképpen sarkallta a kiváló minőségű olaj nyerése, s az anyagszerzés terén nem kímélte magát semminemű fáradalomtól. Életük uralkodó szenvedélye lett, hogy felebarátaikból ebolajat pároljanak, s e telhetetlen szenvedély lelkükből már-már a túlvilági lét látományát is kiszorította - melyre pedig mindaddig bizton vezérlő csillaguk gyanánt függesztették szemüket.
Iparuk oly virágzást ért el, hogy a községi gyűlés korlátozó rendszabályokat léptetett életbe. A gyűlés elnöke megkockáztatta azt a kijelentést is, hogy a községi lélekszám további apasztását nem fogja jó néven venni. Szüleim, szegények, összetörten, lesújtva hagyták ott a gyűlést, s gyanítom, hogy elmeállapotuk sem volt már tökéletes. Én magam mindenesetre úgy döntöttem, hogy helyesebb, ha az éjt nem töltöm benn a párlóban, hanem az istállóban keresek ideiglenes szállást.
Éjféltájt megmagyarázhatatlan balsejtelem vert fel álmomból, s arra késztetett, hogy az ablakon át belessek a párlóhelyiségbe, ahol apámnak mostanában hálóhelye volt. A katlanban oly fennen lobogott a tűz, mintha másnap nagy munkára lett volna remény. Az óriási üst csöndben fortyogott, mintha teljes erőit visszafogva, a kitörés alkalmas idejét lesné. Apám nem volt az ágyában, hanem hálóköntösben állt, s láttam, hogy erős zsinegből hurkot készít. Anyám hálószobája felé vetett sötét pillantásaiból kitetszett a szándéka. A rémület elvette erőmet, és megnémított. Semmit nem tehettem a közelgő vész megelőzésére. Anyám ajtaja - ennyit láttam csak - hirtelen s zajtalanul kinyílik, és szüleim, képzelhető meglepetéssel, egyszerre ott állnak egymással szemközt. Anyám ugyancsak hálóruhájában jelent meg a találkozón, jobb kezében mestersége segédeszközét, a vékony vasú tőrt emelvén.
Ő is be óhajtotta seperni tehát utolsó hasznát, melytől nem foszthatta meg a községi gyűlés korlátozó határozata, s melyhez az én szerény félreállásom mintegy utat nyitott. Szüleim egy pillanatig farkasszemet néztek, majd leírhatatlan dühvel összeugrottak. Küzdelmük, mint két félisten vetélkedése, betöltötte a helyiséget. Apám káromkodva igyekezett két izmos kezét hasznosítani, anyám pedig sikoltozva tett meg-megújuló kísérleteket a tőr rendeltetésszerű felhasználására. Magam sem tudom már, mennyi ideig lehettem kelletlen szemtanúja ez áldatlan házi egyenetlenségnek, ámde egyszer csak, módfelett heves összecsapás után, mintha elálltak volna a versengéstől.
Apám mellén látható volt, hogy mély benyomást keltett benne a tőr - de erről árulkodott a tőr színe is.
Szüleim egy pillanatig nem sok szeretettel tekintettek egymásra, majd szegény sebzett apám, a halál csontkezének érintését érezvén, előreszökkent, karjaiba ragadta anyámat, odavonszolta a katlanhoz, és tiltakozásával mit sem törődve, magával rántotta a zubogó olajba! Egy pillantás alatt eltűntek benne mind a ketten, elkeveredvén azon polgári küldöttség olajával, mely előző nap még szilárdan kopogtatott be hozzánk, s hozta a közgyűlésre szóló meghívást.
Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy e bús eset elrekesztette előttem a tisztességes érvényesülés útjait szülővárosomban, miért is elvándoroltam Otumwee hírneves városába, s itt szerkesztettem vállalkozásunk csődjét okadatoló könnyes emlékiratomat.

Bartos Tibor fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:05

Larry Niven
Az ellenség


- Biztosan észrevettek - makacskodott az idegen technológiák szakértője. - Látja azt a gyűrűt, uram?
Az ellenséges hajó képe majdnem betöltötte az egész képernyőt. A henger alakú tengely körül széles, vastag gyűrű látszott, mintha egy ceruzát platina karkötő közepére helyeztek volna. A tengely hegyesebbik végéből bordázott hajtómű nyúlt ki. A "ceruzán" négyszögletes betűk futottak, teljesen különbözőek a pontokból és vesszőkből álló kzin írástól.
- Persze hogy látom - mondta a Kapitány.
- Mikor először észleltük a hajót, még forgott. Ahogy háromszázezer kilométerre megközelítettük őket, megállt, és azóta sem mozdul. .
A Kapitány finoman, elgondolkozva ingatta a farkát, mint egy rózsaszín korbácsot.
- Idegesít - dünnyögte. - Ha tudják, hogy itt vagyunk, miért nem menekülnek? Olyan biztosak a dolgukban? - Hirtelen sarkon fordult, és belebámult az IT arcába. - Talán mi meneküljünk?
- Nem, uram! Nem tudom, miért vannak még itt, de bizakodásra egy fikarcnyi okuk sincs. Ez az egyik legprimitívebb űrjármű, amit valaha is láttam. - A karmaival mutatta a képernyőn, mire gondol. - A külső héj valami vasötvözet. A gyűrű forgatása gerjeszti a nehézkedési erőt. Tehát nem ismerik a gravitációplénert. Megeshet, hogy rakétahajtást használnak.
A Kapitány macskaszerű fülei kihegyesedtek.
- De fényévekre vagyunk a legközelebbi csillagtól!
- Biztosan jobb rakétájuk van, mint amilyet mi valaha is kifejlesztettünk.
Az irányítópult felől zümmögő hang hallatszott.
- Lépjen be - mondta a Kapitány. A Fegyvermester beúszott a búvónyíláson keresztül, és vigyázzba merevedett. - Jelentem, az összes fegyvert az ellenségre irányítottam. - Köszönöm. - A Kapitány az IT felé fordult. - Mennyire biztos abban, hogy nem veszélyesek ránk? Az IT kimutatta hegyes fogait.
- Nem hiszem, hogy tartanunk kellene tőlük.
- Helyes. Fegyvermester, tartsa az összes fegyvert tüzelésre készen, de ne lövessen, míg utasítást nem adok rá. Letépem annak a fülét, aki parancs nélkül megsemmisíti azt a hajót! Érintetlenül akarom.
- Értettem, uram. - Hol a Telepata?
- Már jön, uram. Felébresztettük.
- Állandóan alszik. Mondja meg neki, húzza a farkát szaporábban.
A Fegyvermester tisztelgett, hátraarcot csinált és távozott.
- Kapitány úr!
Az IT a képernyő mellett állt, ami most az idegen hajó hajtóművét mutatta. Rábökött a hengeres tengely tükörfényes végére.
- Úgy látszik, mintha fény kisugárzására tervezték volna. Akkor viszont fotonhajtómű, uram.
A Kapitány mérlegelt.
- Lehet jelzőberendezés is?
- Örrr... Igen, uram.
- Akkor ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. A Telepata úgy szökkent ki a búvólyukból, mint kész pirítós az automata kenyérpirítóból. Eltúlzott mozdulattal vigyázzba vágta magát.
- Kapitány úr, jelentem, parancsára megjelentem! - Elfelejtett csöngetni.
- Elnézést, uram. - A Telepata hirtelen felfigyelt a működő képernyőre. Elfelejtkezvén arról, hogy vigyázzban áll, odatalpalt. Az IT arca megvonaglott, és nagyon szeretett volna máshol lenni.
A Telepata szemének széle ibolyaszínben játszott. Rózsaszín farka kókadtan csüngött. Szokás szerint most is úgy nézett ki, mint aki rögtön elpatkol a kialvatlanság miatt. A bundája lenyomódott azon az oldalán, ahol aludt; még azt a fáradságot sem vette, hogy megkefélje. A kinézete, a viselkedése olyan messze esett az ideális Hódító Harcostól, amennyire a kzin fajon belül csak lehetett. Kész csoda, hogy a Kapitány még nem ölte meg.
Persze soha nem is fogja. A Telepaták túl ritkák, túl értékesek és - érthetően - túl kiegyensúlyozatlanok. A Kapitány a Telepatával mindig szőrmentén bánt. Ilyenkor a vétlen jelenlévő volt az, aki rangját vagy fülét vesztette, ha egy molekula is engedély nélkül mert elmoccanni a helyéről.
- Az egy ellenséges hajó - mondta éppen a Kapitány. Szeretnék többet tudni róluk. Nem olvasna bele az agyukba?
- Parancsára, uram. - A Telepata hangjában lemondó boldogtalanság bujkált, de tudta, hogy ez parancs. Otthagyta a képernyőt, és belerogyott egy székbe. Fülei lassan szoros csomóba tekeredtek, pupillái összehúzódtak, patkányszerű farka teljesen elereszkedett.
A tizenegyedik érzék világa benyomakodott az agyába. Elkapta a Kapitány gondolatát: "...korcs civil sthondativadék..." - és gyorsan ki is zárta. Gyűlölte a Kapitány agyát. Megtalálta a hajón lévő többi agyat is, elkülönítette őket egymástól, majd egyenként kiiktatta magából. A káoszban lebegett.
De a káosz nem volt üres. Valaminek vagy valakinek furcsa és zavaró gondolatok jártak a fejében.
A Telepata kényszerítette magát, hogy figyeljen.


Steve Weaver magát elengedve lebegett a rádiós kabin egyik fala mellett. Szőke volt, kék szemű és nagy testű, s gyakran látták úgy, mint most, elengedve magát, de tökéletesen mozdulatlanul, mintha nagyon jó oka lenne arra, hogy miért ne mozdítsa egy porcikáját se. Bal kezéből füstcsík lebegett át a szobán, és tűnt el a szellőzőnyílásban.
- Ennyi - mondta fáradtan Ann Harrison. Lekapcsolt négy kapcsolót a rádiópulton. Minden kattanásra kialudt egy apró fény.
- Semmi?
- Semmi. Fogadjunk, még rádiójuk sincs. - Ann meglazította a hálót, ami egy helyben tartotta, és ötágú csillaggá nyújtózott ki. - Bekapcsolva hagytam a vevőt, hátha később megpróbálnak elérni. De jó érzés! - Hirtelen labdává gömbölyödött. Több mint egy óráig görnyedt a rádiós pult fölött.
Ann akár ikertestvére is lehetett volna Steve-nek: majdnem olyan magas volt, mint a férfi, a haja és a szeme színe is ugyanaz, akárcsak a torna révén szerzett kidolgozott izmok, amelyek a kék kezeslábas alatt látszódtak, mikor összegömbölyödött.
Steve a légkondicionáló felé pöckölte a cigarettavéget. - Oké. Mijük van?
Ann megütődött.
- Én honnan tudnám?
- Tekintsd rejtvénynek. Rádiójuk nincs. Hogyan érintkeznek egymással? Magától értetődőnek vesszük, hogy megpróbálnak elérni, ugye?
- Természetesen.
- Gondolkozz rajta, Ann. Vond be Jimet is. - Jim Davis a , nő férje volt abban az évben; különben a hajó orvosa. - Rád hallgat leginkább. Kérsz egy bagót?
- Kérek.
Steve keresztüllökte a dobozt a szobán.
- Vegyél néhányat. Nem maradhatok tovább. A doboz fütyülve jött vissza.
- Kösz.
- Tudasd velem, ha valami történik. Vagy ha eszedbe jut valami.
- Jó. Ne aggódj, Steve. Valami csak történni fog.
A lakógyűrű minden helyisége abba a keskeny folyosóba nyílott, ami a gyűrű peremén futott. Steve belökte magát a folyosóba, fejjel előrelendült, hogy elérje a padlót, aztán továbblódult. Innen már könnyű volt a haladás. A padló felkunkorodott hozzá; úgy úszott a folyosón, mint egy béka. Az Angyalceruza fedélzetén lévő tizenkét férfi és nő közül ő volt a legügyesebb, mivel Steve az Aszteroidaövben lakott . annak előtte, míg a többiek szárazföldi patkányok voltak: földiek.
Ann-nek valószínűleg semmi nem fog az eszébe jutni. Nem mintha nem lenne intelligens. Csak hiányzik belőle a kíváncsiság, a rejtvények megfejtésének szeretete. Csak Steve és Jim Davis...
Túl gyorsan és figyelmetlenül haladt. Majdnem beleütközött Sue Bhangbe, amint az megjelent a folyosó görbülete alatt.
Még idejében lefékeztek mindketten.
- Helló, ámokfutó! - mondta Sue.
- Helló, Sue! Merre?
- A rádiós kabinba. És te?
- Arra gondoltam, még egyszer ellenőrzöm a hajtóművet. Nem mintha túl nagy esélye lenne annak, hogy a közeljövőben használjuk, de sosem árthat.
- Megőrülnél, ha nem lenne mivel bütykölnöd, igaz? Oldalra biccentette a fejét. ahogy kérdezéskor szokta. Steve, mikor forgatsz meg minket újra? Valahogy nem bírok hozzászokni a súlytalansághoz.
Pedig úgy nézett ki, mintha súlytalanságban született volna. Kicsi, karcsú alakja repülésre termett; mintha soha nem éreztette volna nála a hatását a gravitáció.
- Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükségünk a hajtóműre. Előbb nem. Emellett abban reménykedem, hogy majdcsak újra szoknyát veszel.
A lány elégedetten kuncogott.
- Hogy aztán lehúzd rólam. Ami azt illeti, nem öltözöm át, és nem is mozdulunk innen. Abe azt mondja, mikor a másik hajó hozzánk igazította a röptét, 200 g-t teljesített. Mennyit tudunk mi?
Steve lenyűgözve válaszolt:
- Nulla egész nulla ötöt. És én még arra gondoltam, én fogom hajkurászni őket. Nos, meglehet, hogy nekünk lenne illendő a beszélgetést elkezdeni. Épp a rádiós kabinból jövök. Ann szerint egy kukkot se szólnak.
- Szomorú.
- Várnunk kell.
- Steve, mindig olyan türelmetlen vagy. Az Övlakók mindig rohannak? Gyere ide. - Kinyúlt egy kapaszkodóért, és odahúzta a férfit a folyosó külső oldalán sorakozó, vastag üvegű ablakok egyikéhez. - Ott vannak - bökött ki az ujjával.
A csillag tompább fényű és nagyobb volt, mint a körülötte lévők. A Doppler-eltolódástól vakító kékesfehéren világító pontok között az idegen hajó tompa vörös korongnak látszott.
- Megnéztem a távcsövön keresztül - mondta Steve. Tele van púpokkal és kiszögellésekkel. Az egyik oldalon pedig kör alakban pontok és vesszők vannak ráfestve. Írásnak tűnik.
- Mennyi ideig vártunk erre a találkozásra? Ötszázezer évig? Nos, hát itt vannak. Nem fognak elszaladni. Lazíts. Sue kibámult az ablakon, egész figyelmét a tompa vörös korongra összpontosította, csillogó fekete fürtjei a feje körül lebegtek. - Az első idegen élet. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek.
- Ki tudja? Jó erősek lehetnek, ha ilyen gyorsulást kiállnak, hacsak nincs valami védőernyőjük, de a súlytalanság sem zavarhatja őket. Azt a hajót nem forgatásra tervezték. - Fürkésző tekintettel méregette a csillagokat, nagy teste mozdulatlan volt, az arcvonásai komolyak. Hirtelen megszólalt: - Sue, félek.
- Mitől?
- Mi van, ha ellenségesek?
- Ellenségesek? - A nő ízlelgette az idegen hangzású szót, és úgy döntött, nem szimpatikus neki.
- Végtére is tudunk róluk valamit? Hátha harcolni akarnak.
Sue döbbenten meredt rá. A férfi megremegett az arcán tükröződő borzalom láttán.
- Honnan... honnan jött ez az ötlet? - Nem akartalak megijeszteni, Sue.
- Semmi baj, de miért?
Jim Davis csattogott be a látómezőjükbe. Mikor az Angyalceruza elindult, huszonhét éves volt; most a harmincnyolcadikat taposta, kicsi pocakjával ő volt a rangidős a hajón, kedves, jópofa ember, abnormálisan hosszú, törékeny ujjakkal. A nagyapja, akitől ezeket örökölte, a maga idején világhírű sebész volt, de manapság, mikor a műtéteket már az autodokik végzik, a hosszú ujjak csupán problémát jelentettek.
Mágneses szandálban talpalt el mellettük, bohócként imbolyogva a mágnesek fölött.
- Helló, ifjúság! - szólt fel nekik.
- Helló, Jim! - Sue hangja feszült volt. Megvárta, míg az idősebb férfi eltűnik a kanyar mögött, és csak akkor szólalt meg újra.
Rekedten suttogta:
- Te verekedtél az Övben? - Nem akarta elhinni, ennél rosszabb dolgot el sem képzelhetett.
Steve vehemensen felcsattant:
- Soha! - Aztán vonakodva hozzátette: - De néha előfordul. - Gyorsan magyarázkodni kezdett: - A baj az, hogy az összes orvos, a pszichiátereket is beleértve, a nagy bázisokon, például a Cereszen van. Így lehet őket a legkönnyebben elérni. De a veszély nem a nagy bázisokon leselkedik ránk, hanem kint a kisbolygók és kődarabok között.
- Emlékszem, egyszer megjegyezted, milyen furcsa, hogy egyáltalán nem gesztikulálok. Ez nálunk ösztönös. Egy kis bányászhajón ugyanis valami kellemetlenre is rácsaphatsz, ha hadonászol. Például a légzsilip gombjára.
- Néha már majdnem ijesztő. Sokszor percekig meg sem moccansz.
- Soha nincs tökéletes nyugalom kint a sziklák között. Néha egy bányász megelégeli a túl sok veszélyt, az idegeskedést, az unalmat, azt, hogy a hajóban jóformán felegyenesedni sem tud, hogy odakint viszont túl nagy az üresség, és nem megy pszichiáterhez idejében, ehelyett verekedést provokál egy kocsmában. Láttam egyszer ilyet. A pasas úgy használta a kezét, mint a cséphadarót.
Steve visszatért a jelenbe. Sue falfehér volt, és rosszullét környékezte, mint a kezdő nővér, mikor az első igazán komoly esettel találja magát szembe. A férfi füle vörösödni kezdett.
- Ne haragudj - mondta szomorúan.
A nő szeretett volna elszaladni; ugyanolyan zavart volt, mint a férfi. Ehelyett megpróbált erőt venni magán.
- Semmi baj. Tehát szerinted a másik hajón levők esetleg... ööö... háborúzni akarnak?
Steve bólintott.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:06

(folytatás)

- Jártál történelmi szemináriumra? A férfi szomorkásan mosolygott.
- Nem. Nem tudtam elég pontot összeszedni. Néha szeretném tudni, hánynak sikerül.
- Tizenkettőből egynek. - Nem túl sok.
- Az emberek általában vonakodva fogadják el, hogy milyenek voltak az őseik valójában. Biztos tudod, hogy régebben - úgy háromszáz éve - még voltak háborúk, de mit tudsz arról, hogy milyen volt? El tudod képzelni, hogy a maghasadást városok megsemmisítésére használják föl? Tudod, mit jelent a koncentrációs tábor vagy a taktikai támadás? Biztos azt gondolod, az utolsó háborúval a gyilkosságok is megszűntek. Pedig nem. Az utolsót alig százhatvan éve, kétezer-százvalamennyiben követték el.
- Aki azt állítja, hogy az emberi természet megváltoztathatatlan, annak elment az észe. Ehhez persze meg kellene fogalmazni, mit értünk "emberi természet"-en - ez pedig nem megy. Jelenlegi békés civilizációnk három pilléren nyugszik, és mindegyik egy meghatározó változás volt. Sue hangja szárazabbá, tanárosabbá vált, mintha egy oktatószalag szólna. - Az első a pszichológia igazi tudománnyá válása a hosszú kuruzsló-korszak után. A második az összes megművelhető terület művelés alá fogása. A harmadik pedig a Termékenységkorlátozási Törvény és az évenkénti fogamzásgátló injekció. Ezeknek a segítségével végre elhárult a túlnépesedés réme. Meglehet, hogy az Aszteroidaöv feltárása és. a más csillagok bolygóin alapított kolóniák is közrejátszottak benne; az ember helyett a holt anyag lett az ellenség. Ebben még a történészek sem tudtak közös nevezőre jutni.
- És itt a dolog lényege, amihez el akartam jutni. - Sue az ablakra bökött. - Nézd azt az űrhajót. Elég energiája van ahhoz, hogy úgy szálljon ide-oda, mint a postarakéta, és elég üzemanyaga, hogy felvegye a mi 0,8 fénysebességünket; így van?
- Így.
És még mindig marad elég energiája manőverezni. Ha volt idejük megtanulni, miként építsenek ilyen hajót, arra is volt, hogy megtanulják a pszichológiát, az élelemtermelést, a fogamzásgátlást, gazdasági elméleteket dolgozzanak ki; mindent, amivel el lehet kerülni a háborút. Nos?
Steve nem állhatta meg, hogy ne mosolyodjon el Sue ügybuzgalma láttán.
- Logikusnak tűnik. De Sue, az a pasas a kocsmában ugyanabban a kultúrában nőtt fel, mint én, és mégis verekedett. Ha nem értjük, ő miért gondolkodott így, hogyan találhatnánk ki ezt egy olyan lényről, akinek még a kémiai összetételét sem ismerjük?
- Értelmes, és szerszámokat készít. - Úgy van.
- És ha Jim meghallja, hogy így beszélsz, bedug pszichiátriai kezelésre.
- Ez a legjobb érv, amit idáig mondtál - vigyorodott el Steve, és két ujjal megsimogatta a nő nyakát. Sue hirtelen megmerevedett, arca eltorzult a fájdalomtól; ugyanabban a pillanatban a férfinak is mintha szétrobbant volna az agya.


- Megvannak, uram - hangzott a Telepata elmosódott hangja. - Kérdezzen!
A Kapitány sietősen beszélni kezdett, tudván, hogy a Telepata nem tudja sokáig fenntartani a kapcsolatot.
- Milyen a meghajtásuk?
- Tökéletlen hidrogénfúzióval táplált fotonrakéta. Elektromágneses gyűjtőmezővel szereznek hidrogént az űrből. - Okos. Meg tudnak lépni?
- Nem. A hajtómű készenlétben van, de harmatgyenge. - Milyen fegyvereik vannak?
A Telepata csendbe burkolózott. A többiek türelmesen vártak. Nem volt teljes csönd a hídon, de a zajok abból a fajtából voltak, amit a legénység megtanult nem hallani: a nagyfeszültség zizegése, távoli beszéd mormolása, a gravitációs motorokból hangzó furcsa, ruhatépéshez hasonló hang.
- Semmilyenek, uram. - A kzin hangja tisztulni kezdett, hipnotikus nyugalmát izomremegések törték meg. Megvonaglott, mintha lidércnyomása lenne. - Semmi, még egy kés vagy egy bunkó sem. Pillanat, húsvágó késeik vannak. De csak ilyen célra. Teljesen békések.
- Micsoda? Nem háborúznak?
- Nem, uram, és azt hiszik, mi sem fogunk. Hármójukban merült fel egyáltalán ez a gondolat, de mindegyikük elvetette.
- De miért? - A Kapitány tudta, hogy a kérdés lényegtelen, de képtelen volt magába fojtani. .
- Nem tudom, uram. Valami tudomány, esetleg vallás.
Nem értem - vinnyogta a Telepata. - Egyáltalán nem értem. Nem csodálom, hogy kiborult, gondolta a Kapitány. Teljesen idegen gondolatok...
- Most mit csinálnak?
- Arra várnak, mikor kezdünk el beszélni velük. Megpróbáltak kapcsolatba lépni velünk, és azt hiszik, mi is ugyanolyan igyekezettel próbálkozunk.
- De miért? Nem érdekes. Meg lehet őket ölni hővel? - Igen, uram.
- Szakítsa meg a kapcsolatot.
A Telepata erősen megrázta a fejét. Úgy nézett ki, mintha mosógépből szedték volna ki az imént. A Kapitány megérintette a pult egy pontját, és elüvöltötte magát:
- Fegyvermester! - Parancs!
- Induktorokat bekapcsolni!
- Kapitány úr, olyan lassúak. Mi történik, ha az idegen támad?
- Ne vitatkozzon velem, maga... - A Kapitány vicsorgó kiselőadást tartott a feltétlen engedelmesség erényeiről. Mire végzett, az IT már újra a megfigyelőernyő előtt állt, a Telepata pedig aludni ment.
A Kapitány boldogan dorombolt, azt kívánva, bárcsak mindig ilyen könnyű dolga lenne.
Mikor a hősugárzás mindenkit megölt, át fogja vizsgálni a hajót. A létfenntartó rendszerből ki tudja elemezni, milyen a bolygójuk. A hajó röppályájából kiszámítható a bolygó helye. Előfordulhat, hogy nem is akarják eltitkolni, honnan jöttek.
Ha a Kzinhez hasonló a világuk, abból kzin bolygó lesz. Ő pedig, mint Hódító Vezér, jövedelmének egy százalékát fogja élvezni, amíg csak él! Aranyszínű jövő! Neve lesz és nemcsak beosztása...
- Új információ - mondta az IT. - A hajó 1 12/64 gravitációt gerjesztett, mielőtt a gyűrű leállt.
- Kissé nehéz - morfondírozott a Kapitány. - Meglehet, hogy túl sok levegője van, de nem lesz nehéz átalakítani. IT, furábbnál furább fényeket találunk, nem gondolja? Emlékszik a csunkvenekre?
- Mind a két nem értelmes volt, és állandóan harcoltak egymással.
- És az a fura vallás az Altair -1-n? Azt hirdették, hogy tudnak utazni az időben.
- Igen, uram. És mikor a gyalogság partra szállt, egyet sem talált.
- Biztosan öngyilkosok lettek. De miért? Tudták, hogy mi csak rabszolgákat akarunk. És még mindig azon töröm a fejem, hová tüntették a dezintegrátorokat utána.
- Egyes lények mindent megtesznek azért, hogy a mániáikhoz ragaszkodhassanak.


- Tizenegy évvel a Plútó mögött, nyolc évre a Kezünk Munkájától a negyedik telepeshajó szabadon esett a csillagok között. Előtte zöldes- és kékesfehéren izzottak a napok, kemény fényű pontok a koromsötétben. Mögötte a csillagok ritka, halódó vöröses parazsak voltak. A két oldalon elhelyezkedő csillagképek furcsán eltorzultak. A világegyetem rövidebbnek látszott, mint annak előtte.
Jim Davisnek iszonyú sok dolga volt. Mindenkire, önmagát is beleértve, borzasztó fejfájás tört rá. A betegszoba hátsó falát képező hatalmas autodoki adagolójából dr. Davis mindenkinek egy apró rózsaszín pirulát adott. A páciensek az ajtó előtt várták, hogy a gyógyszer végre hasson, aztán valaki kitalálta, menjenek át a társalgóba. Szokatlanul csöndes társaság vonult végig a folyosón. Még a mágneses szandálok hangját is elnyelte a gumiszőnyeg.
Steve megpillantotta Jim Davist a háta mögött.
- Helló, doki! - szólt oda csendesen. - Mikor kezd el hatni a tablettád?
- Nekem már nem fáj a fejem. Te egy kicsivel utánam vetted be.
- Kösz, doki.
Ezek az emberek nem jól tűrték a fájdalmat. Nem voltak hozzászokva.
Libasorban sétáltak vagy lebegtek be a társalgóba. Halk beszélgetések kezdődtek. Egyesek leültek; a kezeslábas hátába épített ragadós műanyag csíkok tartották őket egy helyben. Mások álltak, vagy a falak mellett lebegtek. A társalgó elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek.
Steve a mennyezet alatt tekergett, és megpróbálta felhúzni a szandálját.
- Remélem, nem csinálnak ilyet újra - hallotta fél füllel Sue hangját. - Fájt.
- Mit nem csinálnak? - kérdezte valaki. - Hát azt. Talán telepátia.
- Nem. Nem hiszek benne. Talán ultraszonikus vibrálást keltettek a falakban.
Steve végre felhúzta a szandált, de az elektromágneseket még nem kapcsolta be.
-... és egy hideg sör. Tudod, hogy soha többé nem iszunk sört? - Jim Davis hangja.
- Nekem a vízisí fog hiányozni - jegyezte meg Ann Harrison sóvárogva. - A víz a lábszáradnak csapódik, éget a nap...
Steve feléjük lökte magát. - Tabu téma.
- Most már úgyis mindegy - rikoltotta Jim vidáman. - Hacsak a többiekhez hasonlóan nem akarsz arról beszélgetni, mit csinál az idegen. Részemről most az a tabu. Neked mi hiányzik a legjobban?
- Az az idő, ami ahhoz kellett volna, hogy istenigazából körülnézzek a Földön.
- Ja igen. - Jimnek hirtelen eszébe jutott a kezében szorongatott ivótasak. Kortyolt belőle, aztán lovagiasan továbbadta Steve-nek.
- Idegesít ez a várakozás - mondta Steve. - Mit találnak ki legközelebb? Morzekódban fogják rázni a hajót?
Jim elmosolyodott.
- Talán semmit. Feladják és elmennek. - Remélem, nem! - vágott közbe Ann. - Miért, az olyan rossz lenne?
Steve meghökkent. Mire gondol Jim?
- Hát persze! - tiltakozott a nő. - Meg kell tudnunk, milyenek! És gondolj arra, mennyi mindenre megtaníthatnak, Jim.
- Most jut eszembe - mondta Steve -, amikor ellöktem magam a faltól, úgy tűnt, mintha langyos lenne. Ez jó vagy rossz?
- Sajátos. Hidegnek kellene lennie. Semmi nem melegíti kintről a csillagfényen kívül. Hacsak... - Különös kifejezés suhant át az arcán. Felhúzta a lábait, és megtapogatta a mágneseket.
- Ííííííí! Jim! Jim!
Steve megpróbált hátrafordulni, de nem sikerült neki. Ez Sue! Bekapcsolta a mágneseket, lehuppant a padlóra, és segíteni indult.
Sue-t döbbent emberek gyűrűje vette körül. Szétváltak, hogy átengedjék az ijedtnek látszó Jim Davist, aki aztán megpróbálta a nőt kivezetni a társalgóból. Sue nyöszörgött és dobálta magát; ügyet sem vetett a doktorra.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:07

(folytatás)

Steve átnyomakodott a gyűrűn.
- Melegszik minden fém! - kiáltotta. - Ki kell operálni a hallókészülékét.
- Betegszoba! - kiabált Sue.
Négyen vitték oda. Még mindig sírt, és erőtlenül dobálta magát, mikor bevitték, de Jim megelőzte őket, és kezében altatóspray-vel várt. Sziszegés, és a nő elaludt.
Idegesen figyelték, miként lát munkához az orvos. Az autodoki drága időt vesztegetett volna el diagnózisra, így Jim kézzel operált. Gyorsan kész lett, mivel az apró készülék közvetlenül a bőr alatt helyezkedett el, a fül mögött. Mégis megégette az ujját, mire kész lett. Steve a talpán érezte, miként nő a fém hőmérséklete.
Tisztában vannak az idegenek azzal, mit tesznek?
De nem mindegy? Megtámadták a hajót. Az ő hajóját. Steve kicsusszant a folyosóra, és rohanvást a híd felé indult. A mágneses szandálban úgy nézett ki, mint egy megrettent pingvin, de gyorsan haladt. Tudta, hogy tévedhet is; az idegenek esetleg kétségbeesetten próbálnak kapcsolatot teremteni az Angyalceruzával, de egy biztos: meg kell állítani őket, mielőtt ropogósra sütik az embereket.
A szandál égette a lábát. Nyöszörgött a fájdalomtól, de különben nem vett róla tudomást. A levegő millió tőr volt a torkában és a tüdejében. Még a fogai is égettek.
Csak a kezére csavart ing segítségével tudta kinyitni a híd ajtaját. A szandál elviselhetetlenül sütött; lerúgta, és odaúszott az irányítópulthoz. Ing nélkül itt sem boldogult volna. Egy nagy fehér gomb elfordításával teljes energiát adott a hajtóműre, és belehuppant a székbe, mielőtt a gyenge fénynyomás érezhetővé vált volna.
A hátsó teleszkóp felé fordult. Az a Naprendszerre volt beállítva, mert ilyen távolságból még morzeként használhatták a hajtóművet. Átállította a műszert rövid fókuszra, és elkezdte fordítani a hajót.


Az ellenséges űrhajó izzott az infravörös képernyőn.
- A lakóteret nehezebb lesz felfűteni - jelentette az IT. Azok a helyiségek alighanem légkondicionálva vannak.
- Nem számít. Mikor a véleménye szerint már mind halott, ébressze fel a Telepatát, és ellenőriztesse. - A Kapitány tovább kefélte a szőrét, csak hogy teljen az idő. - Tudja, ha nem lennének ilyen tökéletesen védtelenek, nem használnám ezt a lassú módszert, hanem először levágtam volna a gyűrűt a hajtóműről. Persze talán így sem ártana. Csak miheztartás végett.
Az IT a lehető legjobb színben akart feltűnni.
- Uram, nincs nagyobb fegyverük. Helyük sincs rá. Rakétameghajtással repülnek, így a hajtómű és az üzemanyagtartályok foglalják el a legtöbb helyet.
Az idegen hajó fordulni kezdett. A vége vörösen izzott. - Megpróbálnak menekülni - mondta a Kapitány, miközben a másik jármű hajtóműve egyre inkább feléjük fordult. Biztos, hogy nem tudnak?
- Biztos, uram. Az a fontonmeghajtás csak játék. A Kapitány elgondolkodva hümmögött:
- Mi történik, ha a fény ráesik a hajónkra?
- Gondolom, mintha egy lámpát kapcsolnánk fel. A lencse lapos, így nagyon széles sugarat kell kibocsátania. Parabolatükör kéne ahhoz, hogy veszélyesek legyenek ránk. Hacsak... - Az IT fülei égnek meredtek.
- Hacsak mi? - kérdezte a Kapitány vészjósló nyugalommal.
- Egy lézer. De semmi baj, uram. Egyáltalán nincs fegyverük.
A Kapitány a vezérlőpulthoz ugrott.
- Marha! - csattant fel. - Nem is tudják megkülönböztetni a fegyvert egy sthondat farkától! Fegyvermester! Hogy találjon meg a Telepata egy olyan dolgot, amiről ők maguk sem tudnak? FEGYVERMESTER!
- Parancs! - Éges...
Irtózatos erejű fény vágott be a kupolán át. A Kapitány bundája tűzbe borult, aztán a vöröslő peremű hasadékon kisüvítő levegő letépte a hídról.


Steve a hátán feküdt. A hajó újra forgott, belenyomva őt abba, amiről érezte, hogy a saját ágya.
Kinyitotta a szemét.
Jim Davis átvágott a szobán, és föléje hajolt. - Ébren vagy?
Steve hirtelen felült, szemei elkerekedtek.
- Csak nyugalom. - Jim aggódóan nézett a fiatalabbra. Steve felpislogott rá.
- Mi történt? - kérdezte rekedten. Jim leült az egyik székbe.
- Ezt majd te mondod el nekem. Megpróbáltuk elérni a hidat, amikor fordulni kezdtél. Miért nem csengettél, hogy szíjazzuk le magunkat? Éppen akkor állítottad le a hajtóművet, mikor Ann odaért. Aztán elájultál.
- Mi van a másik hajóval? - Steve sikertelenül próbálta meg leplezni az idegességet a hangjában.
- Néhányan éppen most vannak odaát, átvizsgálni a roncsot. - Steve úgy érezte, menten leáll a szíve. - Azt hiszem, az elejétől fogva féltem attól, hogy az a hajó támadni akar. Inkább vagyok pszichológus, mint általános orvos, történelem-szemináriumra is jártam, így talán többet tudok az emberi természetről, mint ildomos volna. Túl sokat ahhoz, hogy elfogadjam: azok, akik űrhajót tudnak építeni, csak békés szándékúak lehetnek. Megpróbáltam erőszakot tenni magamon, de nem megy. Azok odaát olyan arzenállal rendelkeztek, amitől minden magára adó ember elborzad. Rakétabombák, atombombák, lézerek, az az induktor, amit ellenünk használtak. Meg elhárító rakéták. Tudod, ez mit jelent? Ellenségeink vannak, Steve. Talán nem is olyan távol innen.
- Tehát megöltem őket. - A szoba forogni látszott Steve körül, de a hangja meglepően szilárd maradt.
- Megmentetted a hajót.
- Baleset volt. El akartam vinni onnan.
- Nem. - Davis olyan semleges hangsúllyal mondta ki a vádat, mintha a vizelet vegyi összetevőit sorolta volna. A másik hajó hatszáz kilométerre volt. A távcsővel kellett céloznod, hogy eltaláld. Tudtad, hogy mit teszel, főleg, mivel mikor szétvágtad őket, kikapcsoltad a hajtóművet.
Steve visszahanyatlott az ágyra.
- Jó, te már tudod - mondta a mennyezetnek. - És a többiek?
- Kétlem. Önvédelemből ölni - soha nem volt ilyennel dolguk. Szerintem Sue az egyedüli, aki gyanítja.
- Óóó!- De jól viseli - fűzte hozzá Davis. - Jobban, mint a többiek fogják, mikor rájönnek, a világegyetem távolról sem békés. Ez a világ vége, Steve.
- Micsoda?!
- Teátrális vagyok. De így van. Háromszáz év tökéletes béke. Aranykornak fogja, nevezni. Nincs éhség, nincs háború, az egyetlen testi betegség az öregség, az akut lelki betegség ismeretlen fogalom. Ha valaki tizennégy éves kor fölött ütlegelni próbál egy másikat, rámondjuk, hogy beteg, és kikúráljuk. Ennek vége. A béke nem tartós állapot. Talán az egész univerzumban nem az.
- Láthatom innen a hajót?
- Igen. Épp mögöttünk van.
Steve kikászálódott az ágyból, és az ablakhoz ment. Valaki közelebb kormányozta a két járművei egymáshoz. A kzin hajó hatalmas vörös gömb volt, a hajótest felszínéből látszólag rendszer nélkül csúnya alakzatok nyúltak ki. A sugár két eltérő nagyságú részre vágta, mint balta egy tojást. Steve megkövülten figyelt, miközben a nagyobbik fél lassan feléjük fordult, és feltárta belsejét.
- Nemsokára visszajönnek a mieink - mondta Jim. Meg lesznek rémülve. Valaki makacskodni fog, hogy fegyverezzük fel magunkat a következő támadásokra a másik hajón lévő készletekből. És egyet kell értenem vele.
- Meglehet, hogy engem is betegnek fognak tartani. Talán az is vagyok. De éppen ilyenekre lesz szükségünk. - Jim levertnek látszott. - Újra fegyverviselő társadalom leszünk. És persze figyelmeztetnünk kell a Földet...

Koczóh Péter fordítása
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:07

Heidelore Kruge
Fejpénz


Az öregasszony ott baktatott az úttesten, éppen a zebra közepén, aztán ijedten megtorpanva; bénultan meredt a nagy sebességgel feléje közeledő autóra. Az utolsó pillanatban Dietrich a fékre lépett, a kocsi pedig csikorgó kerekekkel állt meg. Dietrich egyenesen az öregasszony hitetlenkedve tágra nyíltszemébe nézett, és szinte rosszullét fogta el. Intett a kezével, hogy az asszony nyugodtan menjen át előtte. Az szegény, a tőle telhető legnagyobb sietséggát indult a járdára, majd. eltűnt egy ház kapuja mögött. Amikor Dietrich újraindított, Marga dühösen sziszegett rá:
- Pedig könnyen megcsinálhattad volna.
- Fogd be már a szád! - mordult rá nyersen a férfi.
- Te teljesen őrült vagy ezzel a nagy lelkeddel! - folytatta Marga. - Hadd vezessek inkább én!
- Nem - mondta Dietrich, és bekapcsolta a rádiót.
Marga dühösen szorította össze a száját.


- Holnap nekem kell a kocsi - közölte Marga, amikor Dietrich már kinyitotta a kaput.
A férfi nem válaszolt, hallgatagon tárta ki az ajtót is. A nappaliban Marga ledobta magát egy fotelbe, és dühösen rúgta le a cipőit.
- Ha holnap kettőt elintézek, megvehetem magamnak a bundát. - Erre a gondolatra jólesően kinyújtózott, - Már régebben kinéztem magamnak.
Dietrich viszolyogva nézett le rá...
- Egyáltalán semmi jóérzés nincs benned?
Marga röviden felnevetett, és vállat vont.
- Hiszen senki nem is sejti. Az átutalás teljesen titkos. Van fogalmad róla egyáltalán, milyen virágzó üzlet a biztosítótársaság számára a dolognak ez a fajta elintézési módja? Te is élvezheted majd az előnyét, Dietrich, nemsokára új színes falitévét vehetünk.
- És mit teszel, hajösszeütközésbe kerülsz a törvénnyel? Elvégre a gyilkosság nem gyerekjáték...
- Ugyan! Gyilkosság! Marga csak legyintett.
- A rendőrségnek eszébe sem jut, hogy gyilkosságra gyanakodjon, ha egy vén trotli nem ügyel magára ebben a nagy forgalomban. És különben is - ha valaki mégis vizsgálatot kívánna -, a biztosítótól ügyvédi védelmet kapok. Természetesen nem direkt módon! Végül is nem várható el tőlük, hogy hivatalosan nyilvánosságra hozzák, mekkora náluk a nyugdíjasok baleseti statisztikája.
- Marga - mondta Dietrich nyomatékosan -, ha te egyszer megöregszel, szeretnéd, ha valaki azért gázolna el, hogy fejpénzt vegyen fel a halálodért?
Marga meglepődve nézett a férjére.
- Miért pont engem? Ki akarna velem ilyet tenni? Hiszen különben is még csak negyvenéves vagyok. Amíg a nyugdíjas kort elérem... hát addig még elég sok időm van:
- Elfelejted, hogy nem is vagy állásban? Akkor meg tulajdonképpen mindegy, hogy előbb vagy később...
- Ó, maradj már csöndben! - támadt rá Marga. - Tudok én vigyázni magamra.
- Valóban? - kérdezte Dietrich, és az újság után nyúlt.

- Apa, szeretnék egy új estélyi ruhát az egyetemi bálra - mondta. Tina a vacsoránál.
- Nem - jelentette ki Dietrich, és tovább evett.
Tina felnézett.
- De apa...
- Nem, Tina. Most igazán nem megy - mondta Dietrich. - Még azt sem tudom, miből fizetem ki a következő szemesztered költségeit.
- Az estélyi ruhád még csak tavalyi - vetette közbe Marga.
Tina kutató pillantást vetett az anyjára.
- Tudom, hogy van pénzed. Láttam a szekrényben, amikor törölközőt vettem ki, a fehérneműk alatt.
Marga felpaprikázódott.
- Az másra kell!... Már kiterveltem, hogy mire.
Tina gyűlölettőt izzó pillantást vetett rá.
- Akkor tartsd csak meg! - kiáltotta önuralmát vesztve, kirohant a szobából, és becsapta az ajtót maga mögött.
Dietrich még mélyebben hajolt a tányérja fölé.


A következő napon Marga már reggeltől úton volt. Kissé feszültnek érezte magát, de elérte a célját: két fejpénzre való feladatot sikerült teljesítenie. Elindult a szőrmeüzlet felé, hogy felpróbálja a bundát, amiről olyan régen álmodozott. Még néhány nap, és az övé lesz.
Marga az üzlettel szemben lévő parkolóban állította le autóját, és a kocsiútra, lépett. Eszébe jutott a férje figyelmeztetése, várt, amíg egy hosszú kocsisor elrobogott, s az út szabaddá vált. Az üzlet kirakatánál megállt, és kigyönyörködte magát a hivalkodó bundában. Csodálatos volt! És nemsokára az övé. Hirtelen Tinára kellett gondolnia. "Ő is ugyanúgy vágyódhat az estélyi ruhára, mint én a bundára. Ha én... ha inkább neki venném meg azt a ruhát?" Habozott egy darabig, aztán kihúzta a vállát. "Nem! Éppen elég sokáig kellett várnom erre az alkalomra! Vagy talán lehetne még több..."
Marga keserves harcot vívott önmagával. Végül mégis a nőiruha-áruházba ment be, amely a szőrmeüzlet mellett volt. Amikor kijött, nagy lapos dobozt szorított a hóna alá. Aztán még egy fájdalmas pillantást vetett a bundára...
- Hát igen - mondta magának félhangosan, és egy kicsit elmosolyodott. Aztán lelépett a járdáról anélkül, hogy körülnézett volna. óriási sebességgel száguldott feléje egy autó. Látta, hogy a saját kocsijuk az; a kormány mögött Tina arcát ismerte fel. Marga megtorpant, aztán elugrott. De a kocsi fokozta a tempóját.
- Ne, Tina, ne! - kiáltotta Marga, és mintha azzal megállíthatta volna a robogó kocsit, védekezésül maga elé tartotta a dobozt, amelybe lánya elegáns, új estélyi ruháját csomagolták.

R. Pap Edit fordítása
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:09

Robert Silverberg
A férfi, aki sosem felejt

Egy ködös hétfő reggelen látta meg a lányt Los Angeles egyik nagy mozija előtt.
Sovány volt, kicsi és sápadt, szalmaszőke hajjal, és úgy tűnt, egyedül van. A férfi természetesen emlékezett rá.
Tudta, hogy ostobaságot csinál, de nem tért ki a lány útjából:
- Helló! - szólította meg.
A lány hátrafordult, a férfi merően ránézett.
- Nem hiszem, hogy...
- Tom Niles vagyok. Pasadena, Saint Sylvestre, 1955. Maga mellett ültem, amikor Ohio 20:7-re verte Kaliforniát. Nem emlékszik rá?
- Futballmeccs... Sosem szoktam... Már megbocsásson, de...
Valaki kilépett a sorból, és fenyegetően közeledett Niles felé. Niles nem erősködött tovább. Bűnbánó mosoly jelent meg az arcán.
- Bocsásson meg, biztosan tévedtem. Azt hittem, ismerem magát... Azt hittem, maga Miss Bette Torrence. Bocsásson meg!
Gyorsan megfordult. Nem tehetett meg többet három méternél, amikor meglepett kiáltást hallott a háta mögött: - De hiszen én vagyok Bette Torrepce! - Ám a férfi megállás nélkül folytatta útját.
Persze hogy ő az, huszonnyolc év után hogyan is tévedhettem volna? - gondolta keserűen. - Mindig elfelejtkezem róla, hogy ha én emlékszem is valakire, egyáltalán nem biztos, hogy az is emlékszik rám.
Nehézkes léptekkel fordult be a sarkon. Teljesen új környékre érkezett, ahol ismeretlen üzleteket látott, és ahol ezek szerint - még sohasem járt.
A mozi előtt történtek ismét a normális hőfokra hevítették agyát, megindult az emlékek mozgása, mint amikor bekapcsolják a gépezetet.
1955. január elseje, Rose Bowl, Pasadena, Kalifornia C 126. Nyirkos hőségben, 12 óra 2 perckor érkeztem meg a stadionba. Egyedül voltam. Mellettem egy fiatal lány ült, kék pamutruhában, kék szandálban, Dél-Kalifornia emblémáját viselte. Beszélgetni kezdtem vele. Bette Torrence-nak hívták, a Southern Colon tanult. Találkozója volt egy fiúval, aki influenzás lett, és nem tudott eljönni. Valóban, a mellette lévő ülés végig üres maradt. Vettem neki egy hot dogot. Húsz centet fizettem (mustár nélkül).
Rég volt. Niles kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rá, mégis szinte gyorsírásszerűen emlékezett az akkori beszélgetésre.
- Remélem, győzni fogunk. Két évvel ezelőtt láttam az utolsó nyert mérkőzésünket.
- Igen, 1953-ban volt. 7:0-ra vertük Ohiót, és volt még két győzelmünk: 1944-ben Washington és 1945-ben Tennessee ellen.
- Hogy maga mennyire ismeri a futballt! Kívülről tudja az egész eredménylistát?
És megint a régi emlékek. Joe Marvitt gúnyos kiáltása 1937 áprilisának egyik forró napján: "Ki vagy te? Einstein?" És Buddy Call csípős megjegyzése 1939. november 8-án: "Íme, Tommy Niles, az élő számítógép! El ne mulasszátok!" És a hólabda okozta éles fájdalom a bal kulcscsontján, amit ugyanolyan könnyedén képes felidézni, mintha az a hólabda találta volna el a mai ködös délelőttön.
Mindenki csak élő számítógépnek nevezte. Mostanában élő magnetofonnak hívják. Vég nélküli gúnyolódás kísérte egész életében, Maga Niles sohasem változott meg. Szivacsagyú gyermekből egyenes úton lett szivacsagyú emberré, nem tudta elveszíteni félelmetes képességét.
Felülmúlhatatlan agya csak bajt hozott rá. Ha meglátott egy kis sárga sportkocsit, amelyik az utca másik sarkán állt, tudta, hogy az Leslie F. Marshallé, aki huszonhat éves, szőke, kék szemű televíziós rendező, pályája csúcsán...
Újabb gúnyos fintor után Niles otthagyta a környéket, és megpróbálta kiűzni agyából a feltörő részleteket. Egyszer találkozott csak Marshall-lal, hat hónappal ezelőtt egy közös barátjuknál, egy régi közös barátjuknál... Niles nehezen tudta megőrizni a barátait. Akkor is tíz percig beszélgetett csak a rendezővel, de agyában rögzített mindent, a körülményeket éppúgy, mint magát a beszélgetést.
Ideje, hogy elmenjek - gondolta Niles.
Hat hónapja lehetett már Los Angelesben. Az emlékezés terhei egyre nehezebbé váltak a számára. Olyanoknak is köszönt, akik őt már régen elfelejtették. Elátkozta átlagos közép-amerikai külsejét: a -170 cm-t és 70 kilóját, barna haját és szemét, közönséges arcvonásait. Sehol semmilyen különleges ismertetőjel, kivéve lelkének sebeit, amelyeket viszont nem táthatott senki. Elhatározta, hogy visszatér San Franciscóba. Igaz ugyan, hogy csak egy évvel ezelőtt jött el onnan, de az idő most ismét keletre hajtotta.
Íme, lássátok! Itt van Thomas Richard Niles, a csavargó, a bolygó hollandi, a nyughatatlan zsidó, a múlt fantomja, az élő magnetofon, aki immár bejárta az amerikai kontinenst.
Rámosolygott egy kölyökre, akitől május 13-án vett egy Examinert, megkapta a szokásos csodálkozó pillantást, aztán elindult a legközelebbi buszmegálló felé.
Niles hosszú utazása 1929. október 11-én kezdődött a kicsiny Lowry Bridge-ben, Ohio államban. Harmadik gyermeke volt átlagos szüleinek: Henry Nilesnek (szül. 1896-ban) és Mary Nilesnek (született 1899-ben). Bátyja és nővére semmilyen különleges képességet nem árult el magáról. Bezzeg ő!
Akkor kezdődött, amikor megtanulta kimondani a szavakat. Egyik szomszédasszonyuk, aki ott ült a ház előtt, meglátta, amint a kertben játszott, és ezt mondta: "Nézze csak, Mary! Milyen nagy ez a gyerek!"
Nem volt még egyéves sem, mégis pontosan elismételte ugyanazon a hangón: "Nézze csak, Mary, milyen nagy ez a gyerek!"
A dolog óriási feltűnést keltett, és noha beszélni még nem tudott, papagájként elismételte a szavakat.
Így telt el az első tizenkét év Lowry Bridge-ben. Később gyakran tette fel magának a kérdést: hogy is tudott olyan sokáig ott maradni?
És mert semmilyen módon nem lehetett ebben megakadályozni, négyévesen került az iskolába. Osztálytársai ötévesek voltak, vagy még idősebbek; fizikailag jóval felülmúlták, de minden egyéb területen jócskán alulmaradtak vele szemben. Tudott olvasni és írni, bár gyermeki ujjai nehezen szorították a tollat; és tudott emlékezni.
Mindenre emlékezett; a szülei közti veszekedésekre, amelyek amiatt robbantak ki, hogy ő mindig megismételte a hallottakat, egészen odáig fajt, hogy az apja megfenyegette, megöli, ha továbbra is így folytatja. Ezt a fenyegetést sem felejtette el soha. Tudott a bátyja és nővére hazugságairól, s nagy erőfeszítést kívánt tőle, hogy jó útra terelje őket. Aztán a tapasztalat rávezette, hogy nem szabad ezzel foglalkoznia.
Emlékezett mindenre, amit az emberek mondtak, és aztán másképpen ismételtek meg; ő lett eredeti véleményük hordozója.
Hiszen ő mindenre emlékezett.
Ha elolvasott egy könyvet, a szöveg bevésődött emlékezetébe. Ha tanára feltett egy kérdést az aznapi anyaggal kapcsolatban, Tommy Niles sovány karja azonnal a levegőbe emelkedett, mielőtt a többiek a kérdést megértették volna. Tanára sosem tudta megemészteni, hogy ő minden kérdésre tud válaszolni, mindenre ismeri a feleletet. Pedig húsz másik tanuló is volt az osztályban.
Megnyerte a vasárnapi iskola bibliaversenyét. Barry Herman hetekig magolt, hogy elnyerhesse apjától a bokszkesztyű)ét, ő volt az első, de aztán jött Tommy Niles, és kezdte is...: "Kezdetben teremté az Isten az Eget és a Földet...", és folytatta volna a Genezistől egészen a legvégéig, ha a vizsgáztató a szavába nem vág, őt hirdetvén ki győztesnek,
Barry Herman elvesztette a kesztyűket, és ezt sosem tudta Tommynak megbocsátani.
Végre számot vetett azzal, hogy 5 más, mint a többiek. Hosszú időnek kellett addig eltelne, míg észrevette, hogy az emberek szüntelenül felejtenek, és ahelyett hogy csodálták volna őt különleges képességéért, meggyűlölték. Nehéz volt ennek a nyolcéves kölyöknek megérteni a feléje sugárzó gyűlöletet, de lassan eljutott odáig, hogy megpróbálta elrejteni adottságát.
Kilenc-tíz éves korára kényszerítette önmagát, hogy olyan legyen, mint a többiek, és ez majdnem sikerült is neki; már nem verték meg társai hazafelé menet az iskolából, közepes osztályzatokat kapott ahelyett, hogy ő lett volna a legelső az elsők között. A szomszédok megkönnyebbülten felsóhajtottak: a pokoli Tommy Niles végre abbahagyta ostobaságait.
De legbelül ő azért önmaga maradt. És azt is megértette, hogy nemsokára el kell hagynia Lowry Bridge-et.
Túl jól ismerte a világot. Hetente tízszer is hazugságon kapta a többieket, még Mr. Lawrence-t is, a lelkészt, aki egyszer visszautasította szülei meghívását, mondván: "Meg kell írnom a vasárnapi beszédemet", jóllehet három nappal előtte Tommy tőle magától hallotta, amint Miss Emerynek, a titkárnőjének mondta, hogy az ihlet hatására három szentbeszédet írt meg egyszerre, és ezért a hónap további részében megengedhet magának egy kis pihenést.
Így van ez! Még Mr. Lawrence is hazudik. Hát még a többiek...
Tommy megvárta, amíg betölti tizenkettedik életévét. Elég idős volt már, és azt hitte, alkalmas arra, hogy egyedül is boldoguljon. Kivette húsz dollárját az úgynevezett "titkos kasszából", a konyhaszekrény mélyéből (anyja mutatta meg neki ezt a helyet még öt évvel ezelőtt), és egy hajnalban, három óra felé elindult otthonról. Elérté a Chillicothe-ba tartó éjjeli vonatot. Ekkor kezdődtek kalandjai...


Körülbelül harmincan voltak a Los Angeles-i buszon. K Niles egyedül ült hátul, a kerekek feletti ülésen. Az utasok közül négynek tudta a nevét, de észrevette, hogy közülük egyik sem ismerte meg őt, így aztán nem is szólt hozzájuk.
Az élet olyan bonyolult. Ha valakinek köszönt, aki elfelejtette őt, az komolytalannak vagy tapintatlannak tartotta. Ám ha szó nélkül ment el egy szembejövő mellett, és az mégis felismerte, képmutató lett belőle. Niles naponta tucatszor is találkozott a két véglettel. Üdvözölt valakit - mint ahogyan például Bette Torrence-t is -, s közönyös pillantás volt a válasz; de ha elment valaki mellett, gondolván, hogy az már nem emlékszik rá, hallotta a gúnyos szavakat: "Mi a fenét gondol ez magáról?"
Így hát egyedül ült, minden kanyarnál ide-oda dobálta a busz; és a csomagja, amiben a holmijait tartotta, vadul ugrált a feje fölött lévő halóban. Különleges képességének egyik előnye az volt, hogy nem kellett nagy bőrönddel közlekednie. A könyvek feleslegesek voltak számára, egyszer olvasta csak el őket; egyébként se gyűjtögetett semmit, kicsiny táskája lett a családja.
Nézte az útjelző táblákat. Nevadánál jártak. A fárasztó, végtelen menekülés újrakezdődött.
Sosem tudott sokáig megmaradni ugyanabban a városban. Mindig új környezetet kellett keresnie, ahol nem kísértették sem az emlékek, sem az emberek. A tizenhat év alatt, mióta eljött otthonról, kilométerek millióit tette meg.
Eszébe jutott egyik munkahelye.
Korrektorként dolgozott az egyik chicagói kiadónál. Ezt a munkát előtte ketten csinálták: egyikük elolvasta a kéziratot, a másik javította a hibákat. Niles leegyszerűsítette a folyamatot: elolvasta egyszer a kéziratot, tudta kívülről az egészet, ezek után kijavította az elírásokat. Ez a munka hosszú ideig ötven dollárt jövedelmezett neki hetente, egészen addig, míg újra útnak nem indult.
Volt vásári szenzáció is egy cirkuszban, amelyik Alabama és Georgia között ingázott. Ebben az időszakban Nilesnek nagyon nem volt pénze. Felidézte magában, hogyan is kapta meg ezt az állást. Belekapaszkodott a cirkusz tulajdonosának ruhájába, és így könyörgött neki, tegyen vele egy kísérletet: "Olvasson fel valamit! Mindegy, micsodát! Az utolsó szóig megismétlem."
A tulajt nem nagyon érdekelte a dolog, de ráállt, mert Niles majdnem összeesett a kimerültségtől. Felolvasott neki egy cikket az egyik helyi újságból, és Niles szóról szóra elismételte a hallottakat. Megkapta az állást. Heti tizenöt dollárt és teljes ellátást. Egy kicsiny fülkében szállásolták el, ahol a feje fölött egy tábla hirdette, hogy ő az Élő Magnetofon . Az emberek olvastak vagy mondtak neki valamit, és ő elismételte. Egyhangú munka volt. Néha olyan trágárságokat találtak ki, amit egy perccel később már maguk is képtelenek lettek volna felidézni. Négy hétig maradt a cirkuszban, és amikor elment, senki sem sajnálta.
Továbbgurult az autóbusz a ködös éjszakában.
Niles számtalan szituációba keveredett, jókba is, rosszakba is. Voltak szerelmi kalandjai, de ezek sosem tartottak sokáig. Minden nő felfedezte rendkívüli képességét még azok is, akik elől megpróbálta eltitkolni -, és nem sokkal ezután mindegyik otthagyta. Egyikük sem tudott olyan emberrel élni, aki semmit sem felejt, aki képes elraktározni agyában az előző napi hazugságokat és másnap a szemükbe vágni. Egy tökéletes emlékezetű férfi alkalmatlan arra, hogy tökéletlen emberek között éljen.
Felejteni annyit tesz, mint megbocsátani, mondták neki. Az emlékezet kitörli a sértéseket, a hazugságokat, újra a nulláról lehet mindent kezdeni. De az, aki nem tud felejteni, megbocsátani sem képes.
Egy pillanatra becsukta a szemét. A busz szabályos ritmusa elringatta, és hamarosan elaludt. Az alvás jelentette agyának az egyedüli pihenést: sosem álmodott.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:10

(folytatás)

Salt Lake Cityben leszállt, bőröndjével a kezében, és elindult arra, amerre az út feltárulkozott előtte. Nem akart messzire menni, összes vagyona hatvanhárom dollár volt. Pénzt kellett keresnie. Mosogató lett egy étteremben, és elég sokáig itt is maradt, egészen addig, amíg meg nem keresett száz dollárt, azután továbbindult, ezúttal autóstoppal Cheyenne felé. Itt egy hónapig lakott, majd busszal ment Denverbe, majd Denverből Wichitába.
Wichitából Des Moinesbe... és így tovább, egészen Indianapolisig. Ez az utolsó utazás semmi újat nem hozott a számára. Szomorúan és beletörődően ünnepelte meg egy esős októberi napon huszonkilencedik születésnapját, természetesen egyedül, egy indianapolisi családi panzióban, és hogy kissé felvidítsa magát, felidézte negyedik születésnapját, egyikét azon ritka napoknak, amikor valóban boldog volt.
Mindenki ott volt, aki számított neki: szülei, barátai, nyolcéves Hank bátyja ünnepélyes képpel és Marian, a nővére. Kapott ajándékokat, tortát és gyertyákat és puncsot is. Mrs. Heinsohn, a szomszédasszony azt mondta rá "Kész férfi!" - és a szülei meghatott arccal nézték őt. Énekeltek is, mindenki nagyon jól mulatott. Azután, hogy az utolsó ajándékokat is megcsodálták, a gyerekek elmentek aludni, a felnőttek összeültek, és elkezdtek beszélni az új elnökről meg azokról a különös dolgokról, amik az országban történtek.
És a kis Tommy, aki ott ült szobája közepén. mindezt hallotta és rögzítette magában: ragyogott a boldogságtól, mert ezen a napon senki sem okozott neki fájdalmat Így ment aludni, ilyen boldogan.
Niles már kétszer is felidézte magában ezt a kis ünnepséget, levetítette, mint egy régi filmet, a szalag sosem ment tönkre, a kép ugyanolyan tiszta volt, mint a legelső napon. Még mindig érezte szájában a puncs édes ízét, újraélte annak a napnak a melegét, azt, amihez eddig nem szoktatták hozzá: megengedték neki, hogy boldog legyen.
Végül engedte elhalványulni ezt az örömteli látomást, és újra csak egyedül találta magát egy siralmas indianapolisi bútorozott szobában, egy borongós délutánon.
Boldog születésnapot! - gondolta keserűen. - Boldog születésnapot!
Nézte a piszkoszöld falat, amin egy közepes Corot-repredukció függött ferdén.
Lehettem volna valaki. Talán a világ egy új csodája. És nem vagyok több, mint egy szürke kis jelenség, aki szobája sarkait bámulja, és nem meri megmutatni a világnak: mit tud, mire képes.
Halászott egy kicsit emlékezetében, és kihúzta Beethoven Kilencedik szimfóniáját, amit Toscaninivel hallott a Carnegie Hallban egyszer, amikor New Yorkon utazott keresztül. Az előadás sokkal jobb volt, mint az ott készült lemezfelvétel, de neki most sem volt szüksége visszhangos felvételekre; a csoda elenyészhetett, mint a láng, ha elfújják, de tökéletesen élt tovább egy emberi agyban. Niles semmit sem felejtett: hallotta az üstdob fenséges csattanását, a fagottot, amint a végén a híres melódiát visszhangozza, még a kórus megbicsaklását is, ami teljesen kizökkentette a mestert, az első emeleti páholyból jövő idegesítő köhögést az adaggio közben, saját cipőjének nyikorgását, amikor felállt és elment...
Igen, valószínűleg benne élt a leghűségesebben ez az előadás. Jelentett is némi kárpótlást - gondolta -, de mekkora árat fizetett érte Beethoven!
Három hónappal később egy hideg éjszakán érkezett meg egy kisvárosba. A téli szél észak felől fújt, a holdat is felhő takarta, a hideg behatolt Niles vékony felsőkabátja alá, és ólomsúlyúvá tette könnyű bőröndjét kesztyűtlen kezében. Nem volt rá semmi különleges oka, hogy ebbe a városba jöjjön, de éppen üresen tátongott a zsebe, így hát körülnézett itt. Eredetileg New Yorkba készült, ahol hónapokig élhetett volna névtelenül, ahol senki sem vetette volna szemére, ha elfelejt köszönni; az lehetett volna, aki csak önmagára emlékszik.
De New York még több száz kilométer távolságra feküdt, és elérhetetlennek tűnt ezen a januári éjszakán. Niles egy táblát pillantott meg: BÁR. Elindult a neonfények felé. Ritkán ivott, de most szüksége volt alkoholra, és arra gondolt, hogy talán a tulaj segíthet neki egy olyan szállást találni, amit néhány dollárjából is ki tud fizetni.
Öten voltak a bárban, kamionsofőröknek nézte őket. Letette bőröndjét az ajtó közelében, összedörzsölte elfagyott kezeit, és kis fehér felhőt lehelt a hidegtől.
A tulaj szívélyesen üdvözölte: - Friss az idő, igaz-e?
Niles mosolyt erőltetett magára.
- Hát nem mondhatnám, hogy melegem van. Kérem, adjon nekem valamit kihűlés ellen. Mondjuk egy grogot dupla rummal!
Az ital 90 centjébe került; 7 dollár és 34 cent volt összesen a zsebében.
Kezébe vette a forró poharat, lassan ivott, hagyta, hogy az alkohol átmelegítse. Arra a nyárra emlékezett, amikor egy hetet töltött Washingtonban, egy egész perzselő hetet - 35 °C volt árnyékban -, és akkor az segített rajta, hogy jeges nappalokra és éjszakákra gondolt.
Tagjaiba lassan visszatért az élet.
Mögötte éppen heves vita kezdett kialakulni.
- Mondom neked, hogy Joe Louis másodszorra már péppé verte Schmelinget. K. O.-val nyert az első menetben. - Én meg azt mondom, hogy Louis csak a 15. menetben küldte padlóra!
- Én azt hiszem, hogy...
- Legyen! Tíz dollárt fizetek!
A másik nevetni kezdett.
- Nem akarlak kizsebelni. Mindenki tudja, hogy az első menetben...



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:10

(folytatás)

- Mondom, tíz dollár.
Niles hátrafordult. Két kamionsofőrt pillantott meg, robusztus alakjukon bőrszerelés, szemben ültek egymással. Nilesnek máris eszébe jutott: 1938. január 22-én a New York-i Yankee Stadionban Joe Louis az első menetben kiütötte Max Schmelinget.
Sosem érdekelte különösebben a sport, a boksz meg végképp nem, de látott egyszer egy sportévkönyvet, amelyik közölte Joe eredménylistáját.
Szórakozottan figyelte a zömökebbet, amint két bankjegyet tesz le a pultra. A másik is így tett, aztán az előző odafordult a csaposhoz.
- Te vén kópé, mondd meg: melyikünknek van igaza? A csapos alacsony, kopasz, idősebb ember volt, kifejezéstelen szemekkel. Elhúzta egy pillanatra a száját, megvonta a vállát, és ennyit mondott:
- Nehéz lenne már megmondani. Tényleg huszonöt éves az a kölyök?
Húsz, helyesbített magában Niles.
- Lássuk csak! - folytatta a csapos. - Mégis ő volt a jobb... Igen, igen, kellett az a 15 menet, és csak bírói döntéssel győzött Louis. Túl nagy zajt is csaptak körülötte. Az újságok azt írták, sokkal előbb lerohanhatta volna.
Győztes mosoly jelent meg a nagydarab sofőr arcán. Lassan. zsebre vágta a pulton heverő bankjegyeket.
A másik kiabálni kezdett:
- Hohó! Te csak ne intézkedj előre! Biztosan emlékszem, hogy Louis már az első menetben kiütötte a németet. - Hallottad, mit mondott a fiú? Nem? A pénz az enyém. - Nem - szólt közbe hirtelen Niles halkan, hangja mégis
visszaverődött a falakról. - "Maradj csendben! - mondta magának lázasan. - Ez nem tartozik rád. Ne avatkozz bele!" De már késő volt.
- Mit mond? - kérdezte az, amelyik elvesztette a tíz dollárt
- Higgyék el, Louis biztosan nyert az első menetben. 1938. június 22-én a Yankee Stadionban. A csapos összetéveszti az Arturo Godoy elleni mérkőzésével, amelyik tényleg 15 menetig tartott. De az 1940-ben volt.
- Biztos voltam benne! Add vissza a pénzemet!
De a másik már nem figyelt rá, Niles felé fordult. Hideg volt a tekintete, vállai szögletesek, és a keze máris ökölbe szorult.
- Mi vagy te, öcsi? Bokszszakértő?
- Nem. Csak nem tetszik nekem, ha valakit becsapnak szólt makacsul Niles. Tudta jól, mire számíthat. A sofőr a részegek dülöngélő járásával közeledett feléje. A csapos rikácsolni kezdett, a többiek szétfröccsentek.
Az első ütés a bordáját érte. Fájdalmasan felnyögött, megpróbált hátrálni, de a másik már a torkát ütötte, háromszor is eltalálta. Néhány elmosódott kiáltást hallott.
- Hagyd már! Nem csinált neked semmi rosszat. Meg akarod ölni?
Kemény verést kapott: bedagadt a szeme, egy ökölcsapás megbénította a vállát. Végül megfordult, és a vakok bizonytalanságával tett néhány lépést, és tudta: agya örökre rögzíti megkínzatásának minden mozzanatát.
Félig nyitott szemmel látta, ahogy a többiek megpróbálják lecsillapítani a dühöngőt. Az lassan megadta magát, de még egy utolsót rúgott Niles gyomrába, aztán a többiek erőszakkal elvonszolták mellőle.
Niles egyedül maradt a helyiség közepén, kényszerítette magát, hogy megálljon a lábán, és küzdött a fájdalommal, amit minden porcikájában ott érzett.
- Jobban érzi magát? - kérdezte egy szánakozó hang. Durva alaknak látszott. A többiek már nem foglalkoztak vele.
- Megvagyok - nyögte Niles kínlódva. - Hagyjon levegőhöz jutni!
- Talán igyon egy kortyot! Az majd erőt ad.
- Nem - mondta Niles. (Nem maradhatok itt, el kell mennem.) - Már jobban érzem magam - mormolta meggyőződés nélkül. Vette a bőröndjét, magára erőltette a kabátját, és lassú léptekkel elhagyta a bárt.
Még öt métert sem tett meg, amikor ismét elviselhetetlenül tört rá a fájdalom. Leküzdhetetlen fáradtságot érzett, összeesett, arccal előre, bele az éjszakába. Még érezte arcán a föld hidegét. Megpróbált felállni, de hiába. Így maradt fekve, visszaemlékezve életének valamennyi szenvedésére, az ütésekre, a kegyetlenségekre, és ahogy ránehezedett az emlékek súlya, elvesztette eszméletét.


Az ágy jó meleg volt, a takaró tiszta és friss. Niles lassan magához tért. Egy pillanatra érezte az ismeretlenség szenzációját, de aztán elgyengíthetetlen emlékezete feltárta előtte balesetének minden részletét, és ezekből megértette, hogy kórházban van.
Megpróbálta kinyitni a szemét; az egyik annyira bedagadt, hogy csukva maradt, de a másikon felszaladt a szemhéja.
Kis szobában találta magát, egy szerény vidéki klinikán, ahol csík futott körbe a falakon, és makraméból volt a függöny, amelyen keresztül besütött a reggeli nap.
Valaki megtalálta, és kórházba vitte. Szerencséjére, mert megfagyhatott volna a hóban. De valaki beszállította őt a kórházba. Nem fordult elő vele gyakorta, hogy rosszulesett volna a segítség, de az emberek vele szemben alkalmazott módszereit - amilyen a tegnapi is volt - már megszokta. A huszonkilenc év alatt nem sikerült megtanulnia teljes egészében az álcázás és képmutatás művészetét, és meg is szenvedte ennek következményeit. Annyi rosszat kapott, és semmit sem felejtett. A többiek nem hasonlítottak rá, és nem is akartak olyanok lenni, mint ő. Hát ezért.
Óvatosan megfordult. Nem, semmije sem tört el, csupán zúzódásai lehettek.
Egy vagy két napig kétségkívül nem engedik el innen.
Örömteli hangot hallott maga mellett: - Ó, végre felébredt, Mr. Niles! Jobban érzi magát? Csinálok egy teát.
Kinyitotta szemét, és valamiféle szúrást érzett a szívében. Ápolónője novícia volt, húsz év körüli, szőke hajjal és nagy, tiszta kék szemekkel. Kilesnek szánt mosolya egyáltalában nem tűnt szakmainak.
- Miss Carrol vagyok. Ma én ápolom.
- Minden rendben?
- Igen - mondta Niles habozva.
- Hol vagyok?
- A járási kórházban. Tegnap késő este hozták be. Magát megtámadták, és otthagyták a National 32. mellett. Szerencséjére Mark McKenzie arra sétáltatta a kutyáját. - A lány fürkészően nézett rá. - Nem emlékszik, mi történt magával? Akarom mondani... a sokk... néha... emlékezetkiesést okoz.
Niles nevetni kezdett.
- Ilyesmiről szó sincs. Thomas Richard Niles vagyok. És nagyon is jól emlékszem, mi történt. Teljesen kikészültem?
- Külső zúzódások, könnyű agyrázkódás, némi fagyás. Hamar lábra fog állni. Hammond doktor majd tüzetesen megvizsgálja magát. Megyek, és hozok magának egy teát.
Niles nézte a folyosón eltűnő kedves alakot.
Bájos kislány - mondta magának -, olyan élénkek a szemei.
Ismét a régi sablon: az ápolt, aki beleszeret az ápolónőjébe.
De ő sajnos nem nekem rendeltetett.
Hirtelen kinyílt az ajtó, a fiatal lány jött vissza a teával. - Meglepetésem van az ön számára, Mr. Niles. Sosem fogja kitalálni! Látogatója jött: az édesanyja.
- Az anyám?
- Olvasott magáról egy rövid hírt az újságban. Kint vár. Mesélte, hogy tizenhét éve nem látta magát. Küldjem be most rögtön?
- Igen - mondta Niles kifejezéstelen hangon. Az ápolónő ismét kiment a szobából.
Istenem - gondolta -, sohasem akartam többé visszatérni Ohióba.
Azok közül, akiket látni akart, az anyja volt az utolsó. Az anyja, aki a világra hozta. Reszketni kezdett takarója alatt. Előtörtek legrégibb és legrettenetesebb emlékei, amikről azt hitte, sikerült elzárnia. Rájött, elhagyta a biztos menedéket, ahol egészen a mai napig élt. Az újjászületettek felszakadó kiáltása rázta meg lelkét. Születése óta nem volt képes felejteni. És az anyja az utolsó, akinek meg tudott bocsátani azért, hogy erre a förtelmes világra hozta.
Visszaidézte a pillanatot, amikor... - Helló, Tom! Bizony régen...
A tizenhét év barázdákat szántott anyja arcára, petyhüdtté tette, kék szeme elvesztette élénkségét, barna haja őszülni kezdett. Mosolygott, és Niles - önmagán is csodálkozva - észrevette, hogy ő is mosolyog.
- Anya!
- Olvastam az újságban, hogy behoztak a kórházba egy harminc év körüli férfit, akit Thomas Richard Nilesnek hívnak. Eljöttem megnézni, te vagy-e. És tényleg te vagy az!
Egy kegyes hazugság jutott eszébe, amit ez idáig sosem mondott volna ki.
- Hazafelé indultam. Autóstoppal. De baleset ért az úton. - Örülök, hogy rászántad magad a hazajövetelre, Tom. Apád halála óta olyan magányos vagyok. Hank megházasodott, Marian is... Boldog vagyok, hogy láthatlak. Nem is reméltem.
Azon töprengett, miért szerez neki anyja jelenléte örömet, miért nem érez gyűlöletet a szívében. De nem tudott mit tenni. Örült, hogy láthatja az anyját.
- Hogyan éltél annyi éven keresztül, Tom? Nem lehetett éppen könnyű, látom az arcodon.
- Nem. Tényleg nem volt könnyű. Te tudod, miért szöktem el annak idején otthonról?
Anyja bólintott.
- Az emlékezeted miatt. Te soha semmit sem felejtesz. Ilyen volt a nagyapád is.
- A nagyapám? De...
- Nagyon hasonlítasz rá. Sohasem beszéltem róla. Nem érezte jól magát közöttünk. Nem értettük meg, és ő nem értett meg minket. Akkor hagyta ott a nagyanyádat, amikor én még egészen kicsi voltam, és sosem tudtam meg, mi lett belőle. Mindig tudtam, hogy egy napon te is eltűnsz, mint ő. De te visszajöttél! Megnősültél?
Niles megrázta a fejét.
- Most már erre is kell gondolnod. Harmincéves vagy. Kinyílt az ajtó, és egy orvos arca jelent meg.
- Most el kell mennie, Mrs. Niles. Meg kell vizsgálnom a fiát. - Természetesen, doktor úr. - Elmosolyodott, aztán ránevetett a fiára is.
- Viszlát, Tom!
- Viszontlátásra, anya!
Nehézkesen feltámaszkodott a párnán, és összeharapta a száját, amint az orvos tüzetesen megvizsgálta.
Nem gyűlölöm az anyámat! - tapasztalta boldog meglepetéssel, és arra gondolt; hogy hosszú idő után újra hazamegy. Teljesen megváltozott belül anélkül, hogy ezt tudta volna.
Menekülése fejlődési folyamatának első lépcsője volt, első, elengedhetetlen fázisa. De visszatérése már felnőtté válásának a jele. Vissza fog térni. És most azt is megértette, hogy egész eddigi felnőtt életét gyermekként irányította.
Határtalan és rettenetes képességgel rendelkezett, s ennek terhe túlságosan nehéz volt a számára, Egészen eddig a napig. Áldozatnak hitte magát, megvetette a többiek gyengeségét, és azok azzal védekeztek, hogy gyűlölték őt. De egész életében mégsem menekülhet. Elérkezett az idő, amikor megtanul élni képességével, anélkül hogy szenvedne tőle.
Hát eljött végre ez az idő is!
Már a nagyapja is rendelkezett ezzel a képességgel. Sosem mondták ezt eddig neki. Ő volt az örökös. Ha neki gyermekei születnek, azok sem fognak semmit felejteni.
Vagy talán ez az öröklődő adottság átugrik egy nemzedéket? Ez is olyan talán, mint a vérzékenység, ami csak anyai ágon öröklődik tovább? Nem fontos. Meg kellett tanulnia hasznosítani és elviselni képességét.
Az a fontos egyedül, hogy ez a tehetség nem hal ki vele. Születnek még mások, is, akik majd utána jönnek, és szintén felidézik Beethoven szimfóniáit elejétől a végéig éppúgy, mint egy tíz évvel ezelőtti beszélgetést. Negyedik születésnapja óta először volt ilyen jókedvű. A megpróbáltatások ideje lejárt. Ismét önmagára talált.
Ha megtanulom elviselni a többieket, talán ők is megtanulnak majd engem elviselni.
És most először érezte meg, mi is hiányzott eddig az életéből: egy asszony, egy otthon, gyerekek...
- Néhány nap pihenés, sok forró ital, és mindent el fog felejteni, Mr. Niles - mondta az orvos. - Óhajt még valamit?
- Szeretném látni Miss Carrolt, az ápolónőt.
Az orvos elmosolyodott és kiment. Úgy tűnt, ez az idős orvos átlát rajta, tudja, ismeri vidámságának okát. Megszólaltatta agyában a Mesterdalnokok harmadik felvonását, és engedte, hogy a vidám, vibráló zene elöntse, mint a tenger meleg hullámai.
Amikor a fiatal lány belépett a szobába, Niles rámosolygott, és úgy érezte, beszélnie kell. .

Kapuvári Zsuzsa fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:13

Alan E. Nourse
Fertőzöttek



(Részlet a Föld-Kórház Orvosi Fegyelmi Bizottságának jegyzőkönyvéből; felvéve az előzetes meghallgatásokon, amelytől az Orvoskar kontra Samuel B. Jenkins orvos ügyében az Elsőfokú Bírósághoz benyújtandó keresetet függővé tették.)
TK KÓD S22LVB73 VOROSISZLOV SZEKTOR; 4. GALAKTIKA SZAKASZ 22, 2341, Mercy ÁLTALÁNOS KUTATÓHAJÓ FÖLD-KÓRHÁZNAK
TOVÁBBÍTÁS MÓDJA: LEGRÖVIDEBB ÚTON, ELSŐBBSÉGI JELZÉS NÉLKÜL KAPJA: Lucius Darby, a Fekete Szolgálat I. o. orvosa, a Külső-Galaktika Szolgálat igazgatója, Föld-Kórház
KÜLDI: Samuel B. Jenkins, a Vörös Szolgálat IV. o. orvosa
Lancet Áltatáros Egészségügyi Járőrhajó (Ideigl. Az ÁKH Mercyhez csatolva)
Uram, figyelmébe ajánlom az alábbiakat abban a reményben; hogy talán elejét vehetem a különféle vádaknak, amelyeket a Mercy Általános Kutatóhajó visszatérése után bizonyára benyújtanak a Föld-Kórházhoz ellenem, mint a Vörös Szolgálat orvosa ellen (az érkezés a fenti dátumtól számított négy hónap múlva várható).
Nincs kétségem afelől, hogy az említett vádakat ön elé fogja terjeszteni egy bizonyos Turvold Neelsen doktor, a Fekete Szolgálat orvosa, a Vorosiszlov szektorban jelenleg végrehajtott kutatóúton a Mercy parancsnoka. Minthogy nevezett Fekete Szolgálatos orvos nem hajlandó meghallgatni engem, még kevésbé tárgyalni velem, nem tudhatom pontosan, miféle vádakat hoz majd fel ellenem; valószínűnek látszik azonban, hogy ezek között a legenyhébb a hitszegés, az alkalmatlanság és a lázadás jellegű függelemsértés lesz. Könnyen lehetséges, hogy mindehhez még a meg nem engedhető eljárás alkalmazásának vádja is társul, ilyenformán talán nem esik nehezére, hogy megértéssel fogadja jelen vallomásomat.
Az alábbi beszámoló egyszersmind magyarázatot adhat csatolt kérésemre is, hogy a Föld-Kórház körüli pályán fertőtlenítő hajó várja a hazatérő ÁKH Mercyt. A hajón legyén egy tartály (legalább hússzor harminc láb alapterületű és ötven láb magas) 3,7 százalékos sósav, továbbá a tisztiorvosi szolgálat készüljön fel a Mercy teljes legénységének fizikai és pszichikai megfigyelés alá helyezésére a kihajózástól számítva legalább hatheti időtartamra.
A tényállás röviden:
Mint a Lancet Általános Egészségügyi Járőrhajó személyzetének tagjai, Zöld Szolgálatos kollégám, Wallace Stone doktor és jómagam három hónappal ezelőtt különös jelenségre lettünk figyelmesek a Vorosiszlov szektorban, a Loki negyedik (f. Oszt. Egészségügyi Szerződéses) bolygóján. Úgy tapasztaltuk, hogy a bolygó humanoid lakossága tömeges és meglehetősen különös, széles körben elterjedt, elmezavarra utaló téveszmében szenved: meggyőződésük, hogy bolygójukat a pusztulás közvetlen veszélye fenyegeti, amennyiben mindenestül felfalja valamiféle elpusztíthatatlan, nem humanoid lény, amelynek ők a "hlorg" nevet adták (a Loki nyelvben ismert "hlorgivs" igéből származik, jelentése nagyjából annyi, mint: "enni"). A lokivik határozottan állították, hogy egy ilyen hlorg már felfalta rendszerük egyik nem létező bolygóját, és most keményen nekilátott a Loki szomszédos, V. bolygójának. Beteges félelmükben attól tartottak, hogy legközelebbi áldozata a Loki IV. lesz. Semmivel sem győzhettük, meg őket arról, hogy rettegésük merő ostobaság; hasztalan fecséreltük erőnket, türelmünket, hiába láttuk el őket élelemmel, hiába nyújtottunk orvosi segítséget. Végül is jelentettük az ügyet a Szürke Szolgálatnak, mert úgy láttuk, hogy sokkal inkább elmekórtani, mintsem belgyógyászati vagy sebészeti problémával állunk szemben. Ezek után fordultunk az ÁKH Mercyhez, és kértük, hogy vegyen bennünket a fedélzetre, részint mert készleteink kiegészítésre szorultak, részint pedig mert a legénységnek pihenésre volt szüksége. Neelsen doktor, a Mercy Fekete Szolgálatos parancsnoka tudomásul vette kérésünket, és befogadta a járőrhajót.
Két nap múlva kezdődtek a bajok.

A szitkozódásnak három fokozata dívott a Föld-Kórház és a világűr között ingázó emberek között.
Voltak szavak, amelyeket az ember ritkán használt nyilvánosság előtt, de szigorúan magánhasználatra igen színesek és találóak lehettek.
Más, még szűk körben sem igen használatos szavak hatásosan vezették le az indulatokat, például a tükör előtt, továbbá élettelen tárgyakra alkalmazva, vagy alkalomadtán olyasvalakinek címezve, aki éppen elhagyta a helyiséget.
És voltak végül szavak, amelyeket az ember nem használt, és kész. Mindenki tudta, hogy ezek a szavak léteznek, olykor még hallotta is másoktól, de hogy ékes földi angolsággal a füle hallatára kimondják, attól még a legedzettebb űrbeli vándorgyógyász is kínos zavarba jött.
Turvold Neelsen doktor, Fekete Szolgálatos orvos földi angolsága enyhén szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ezt a szót azonban most olyan tagoltan és pontosan mondta ki, hogy lehetetlenség volt félreérteni. Sam Jenkins doktor, a Vörös Szolgálat munkatársa dermedten bámult a kis emberre, és érezte, hogy arca legalább olyan sötétvörös, mint egyenköpenyének a bélése;
- De hát ez nevetséges - hebegte végül. - Nem szólva a hangnemről, ahogyan tudtomra adja.
- Ó! Ezek szerint vannak még mellbevágó szavak, mi? Valamit legalább megjegyeznek az ilyen zöldfülűek abból, amit medikus korukban tanultak, ha mást nem, hát a tabukat! - A Fekete Szolgálat orvosa dühösen nézte az asztal túlsó oldalán álló Jenkins hórihorgas alakját. - Csakhogy, kedves doktorkőm, néha jobb szembenézni az igazsággal, nem pedig várni, míg az igazság néz szembe velünk. Nem árt olykor egypár percre kimászni az elefántcsonttoronyból, tudja-e?
Jenkies újból elpirult. Sohasem rajongott túlságosan a Fekete Szolgálatnál dolgozó orvosokért - ugyan ki rajongott értük? -, de most úgy épezte, hogy tiszta szívből utálja ezt a goromba emberkét.
- Miért a Lancetet gyanúsítja? - tört ki belőle. - A Mercy is leszállt egy-két bolygón, amikor a Lancet még a fedélzeten sem volt.
- De amíg a Lancet ide nem jött, addig itt ilyen nem volt, és most van. Nyilvánvaló az összefüggés. Maguk hozták a fedélzetre a fertőzést.
Másodszor is kimondta.
A Vörös Szolgálatos Jenkins doktor arca elkomorult.
- Zöld Szolgálatos kollégámmal mindenben a csíramentesítési szabályzat utasításait követtük a Lanceten. Leszálláskor és kihajózáskor megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Sőt az utóbbi három hónapot olyan bolygón töltöttük, amelynek nincs kölcsönösen összeférő flórája és faunája. A Föld-Kórház szemszögéből nézve a Loki IV. steril. Mielőtt csatlakoztunk volna önökhöz, már csak egy rövid röpellenőrzésre kötöttünk ki a Loki V-ön. Ott nincs más, csak csupasz szikla, ennek ellenére felszállás után fertőtlenítettünk. Ha az ön hajóján... valamilyen... fertőzés van, akkor azt nem a Lancet hozta. És nem tűröm, hogy rám hárítsa a felelősséget.
Meglehetősen erős kifejezés volt. A Fekete Szolgálat orvosaival nem szokás ilyen hangon beszélni, és ezt Jenkins is tudta. Zöld meg Vörös Szolgálatos kollégákat ennél kevesebbért is menesztettek már isten háta mögötti kisbolygókra, a galaxis valamelyik eldugott zugában. Sam Jenkins segédorvosi ideje a Vörös Szolgálatnál a végéhez közeledett, és lassacskán esedékessé vált az első tartós bolygóorvosi kiküldetés, a vele járó ranggal, megbecsüléssel és felelősséggel, igazán nem akart könnyelműen kockáztatni.
De Vörös Szolgálatos mentőorvos létére mégsem vihet fertőzést egy kutatóhajó fedélzetére, gondolta konokul, akármit mondjon is a Fekete Szolgálat.
Neelsen vállat vont.
- Én csak kórboncnok vagyok persze. Elismerem, hogy a magamfajta nem sokat konyít az orvosláshoz vagy a betegségekhez, és sejtelmem sincs róla, mi terjeszti a betegségeket. Ebben nem én vagyok az illetékes. De azért talán megenged egy egyszerű kérdést egy ostoba öregembernek, csak azért, hogy a kedvében járjon.
Jenkins a cipője orrát bámulta. - Elnézést, uram.
- Semmi baj. Úgy tudom, a Lancet ez évi útja igen sikeres volt.
Jenkins bólintott.
- A lehető legsikeresebb. Négy bolygó emelte eredetileg negyedosztályú ellátásra kötött szerződését másodosztályúra. A Kawana II. hatodosztályú szerződését módosította első osztályúra, kiegészítő záradékokkal. Volt egy járványpánik-elhárításuk a Setman I-en, és megoldottak egy bonyolult vírus-baktérium szimbiózist az Orb III-on. Szép lajstrom. Gondólom, Zöld Szolgálatos kollégájával együtt remélik, hogy egy évet elengednek a gyakorlati idejükből. - A Fekete Szolgálat orvosa átható pillantással felnézett. - Nem tévedek, ugye, ha feltételezem, hogy a Loki bolygóit elhagyva, átvizsgálták a raktereket is?
Jenkies pislogott.
- Nos... nem, uram. Vagyis hogy fertőtlenítettük a szabályzat vonatkozó...
- Értem. A raktereket tehát nem vizsgálták át. Feltehetőleg nem tűnt fel önöknek, hogy az élelmiszerkészleteik riasztóan fogynak.
- Nem... - A Vörös Doktor elbizonytalanodott. - Tényleg nem.
- Úgy. - A Fekete Szolgálatos fáradtan lehunyta szemét, és elfordított egy kapcsológombot. A szemközti falon zümmögve feléledt az egyik kereső, majd beállt a Mercy hátsó rakterére, ahol a kis Lancet pihent a leszállóállványon. Nézzen csak oda, doktor!
Jenkins eleinte semmit sem látott. Azután pillantása megakadt a raktár padlózatán csillogó rózsaszínű fonálon. A kereső befogta a fonalat, és követte egészen odáig, ahol egy kis szabályos, kerek, ceruzavastagságú lyukon előbukkant a Lancet törzséből. A fonal végigkígyózott a helyiségen a rekeszfalig, és ott egy másik kis kerek lyukon át eltűnt a szomszédos raktérben.
A kereső visszasiklott a Lancet törzsére, a kis lyukhoz, és Jenkins fejcsóválva bámult. A lyuk szeme láttára kitágult, és rózsaszínű buborék jelent meg benne. Addig türemkedett kifelé, míg végül lucskosan pihent a lyuk peremén. Ott billegett egy kicsit, majd letoccsant a padozatra.
- A barátjuk? - kérdezte tárgyilagos érdeklődéssel a Fekete Szolgálat embere.
Kocsonyás, rózsaszínű buborék volt, nagyságra éppen belefért volna egy felmosóvödörbe. Remegve ült odalent. Egy idő múlva állábakat bocsátott ki magából több irányba, és kitapogatta a fémpadlót. Eltelt néhány másodperc, mire lassan, szinte folyva, elindult a földön húzódó fonálon, és a falnál átszuszakolta magát a szomszédos raktérbe.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:14

(folytatás)

Sam Jenkins émelygett.
- Uh! - jegyezte meg.
- Ott vannak a növénykultúrák tartályai - magyarázta a Fekete Szolgálatos. - Látott ilyet máskor is?
- Elevenen nem - Jenkins elgyengülten rázta a fejét. Csak képen. Hlorg. Azt hittük, járványos üldözési mánia tört ki a Lokin, azért képzelődnek róla.
- Ahhoz képest, hogy mániás rémkép, elég rohamosan növekszik. Mindössze nyolc órája fedeztük fel, akkor éppen az élelmiszer-tartalékaik maradékát pusztította. Azóta a kétszeresére hízott.
- Nos, meg kell tőle szabadulnunk! - Jenkins lassan magához tért.
- Úgy legyen, ámen, doktor.
- Azonnal riasztom a kutatókat. Nem veszíthetünk egyetlen percet sem. És még egyszer elnézést kérek - Jenkins sietve indult az ajtó felé. - A legsürgősebben eltakarítjuk innen.
- Nagyon remélem - hagyta rá a Fekete Szolgálatos. Rosszul vagyok, ha csak rágondolok.
- Huszonnégy órán belül jelenteni fogom önnek, hogy a hajót megtisztítottuk - ígérte a Vörös Szolgálatos orvos nagyon magabiztosan, és gyors léptei már távolodva kopogtak a folyosón. Nem bánta volna, ha csakugyan olyan biztos a dolgában, mint ahogyan hangoztatta.
A Loki-bolygókon kimerítő részletességgel írták le nekik a hlorgot. A Zöld Szolgálatos Stone doktorral naphosszat hallgatták, még össze is mosolyogtak olykor, csodálták a fantáziadús képzelgéseket. Hlorgok, no persze! Mit ki nem találnak! Még hogy. esznek meg növekednek, és felfalnak növényt, állatot meg ásványi anyagokat is, válogatás nélkül. És a Loki bolygóin makacsul állították, hogy ez az ő hlorgjuk elpusztíthatatlan.
Wally Stone, Zöld Szolgálatos sebész, hivatásához méltón, a tettek embere volt.
- Azt akarod mondani, hogy csakugyan van ilyen?! robbant ki dühösen, amikor kollégája elébe állt az újsággal. - Igazán? Nemcsak álmodták?
- Igazán van - bizonygatta Jenkins -, és mi kifogtuk. Itt van, a Mercy fedélzetén. Elnyel mindent, mint a pokol feneketlen gyomra, és nyolcóránként a duplájára nő.
- Akkor meg mire vársz? Lökd ki a hajóból!
- Nagyszerű! És mi lesz azokkal, akiknél legközelebb netán lehorgonyoz? Ha elfelejtetted volna, önzetlen emberbarátok vagyunk. Állítólag szívünkön viseljük a galaxis egészségügyét. - Jenkins a fejét csóválta. - Akármit kezdünk vele, mindenekelőtt tudnunk kell, hogy mi az, amit kihajítunk.
A buborék otthonosan berendezkedett a Mercy fedélzetén. A hívatlan vendégek ősi szokásához híven, amint figyelemre méltó elszántsággal megvetette a lábát valahol, nyomban hosszú téli tartózkodásra rendezkedett be. Akárcsak a bolha a kutyát, a hlorg is csalhatatlan ösztönnel azonnal megtalálta a növénytenyészetet, és elégedetten gurgulázva helyezte el puffancs rózsaszínű testét a zavaros tápfolyadékkal teli tartályok mélyén. A tartályokban észrevehetően csökkent a rohamosan tisztuló tápfolyadék szintje, és a hlorg szemlátomást nőtt.
Ennek a szörnyetegnek egyetlen pillanatig sem okozott gondot, hogy a Föld-Kórházig hátralevő négy hónapós úton ezektől a tartályoktól függött a Mercy huszonöt tagú legénységének élelmezése. Zavartalanul belesüppedt egy-egy nedves halomba, és falt.
A kutatócsoport, Jenkins és asszisztense, Stone Zöld Szolgálatos doktor parancsnoksága alatt munkához látott. Az egészségügyi szolgálatnak, amelyet a Föld-Kórház a galaxis lakott bolygóin ellátott, a kutatás volt a szíve-lelke. Már évszázadokkal ezelőtt, a felfedezések korában, minden földi hajón kezdetleges kutatócsoport is dolgozott - egy fiziológus, egy biokémikus, egy immunológus és egy belgyógyász -, az ő feladatuk volt eldönteni, hogy biztonságos-e a leszállás az ismeretlen bolygón. Más fajok előbbre jártak a műszaki és fizikai ismeretek terén, vagy jobb kereskedők voltak, de a biológiai tudományokban galaxisszerte nem akadt versenytársa a földi embernek. Cseppet sem meglepő tehát, hogy ahol csak megjelentek hajóikkal, és felajánlották alkalmi orvosi segítségüket, ott hamarosan megnőtt az igény szolgáltatásaik iránt, míg végül formát öltött az első egészségügyi szerződés a Deneb III-mal, és a bolygószolgálat ezzel hivatalosan is megalakult. A Föld azontúl Föld-Kórházként működött, orvosokat adott a galaxisnak, sebészeket a világok ezreinek, bábákat azoknak, akiknek ilyesmire szükségük volt, és pszichiátereket, hogy segítsenek azokon, akiknek a lelki élete kisiklott a külső körülmények rázósabb kanyarjaiban.
Kezdetben mindez inkább csak véletlenszerűen bonyolódott; de fokozatosan megjelentek a gyógyítás meghatározott területein működő szolgálatok, a sebészet, a radiológia, a pszichiátria és egy jól szervezett orvosi segélyszolgálat valamennyi egyéb funkciója. A Fekete Szolgálat patológusai irányították a mozgó kórház- és kutató-bázishajókat, amelyekről a szerződött bolygók hívására bármikor indíthatták az apró Általános Egészségügyi Járőrhajót. A legdurvább piszkos munka azonban továbbra is a kutatóhajókra hárult minden újonnan szerződő bolygón. Fel kellett vázolniuk a szóban forgó fajok fiziológiai, biokémiai sajátosságait, jellemző betegségeik sémáját, immunológiai típusukat, érzékenységüket az orvosi, sebészeti és pszichiátriai beavatkozások iránt. Alapos munkát kívánó szolgálat volt, és a szolgálat alapos munkát végzett.
Most, mikor magára a bázisra furakodott be ez a falánk, rózsaszínű kocsonyabuborék, a Mercy valamennyi kutatója foggal-körömmel harcolt, hogy minél előbb kiűzhessék a betolakodót.
Az első eredmények nem sok jóval biztattak.
Bowman, az anatómus hat óra hosszat foglalkozott a témával. Lelkesen látott munkához, és úgy vélte, mindenekelőtt a lény működésének anatómiáját kell felderíteni, a sajátos jellemző szerveket, a létfontosságú szervrendszereket - elvégre mindennek van egy Achilles-sarka. És ha más nem, a működésbeli sajátosságok biztosan elárulják.
Hat óra múltán átadta előzetes jelentését. Egyetlen szót firkantott az üres papírlapra: így juttatta kifejezésre dühös csalódottságát.
- Hogy értsem ezt? - kérdezte Jenkins.
- Így.
- De hát ez annyi, mint a semmi!
- Pontosan ezt akartam mondani. - Bowman sovány, csöndes ember volt, horgas orra alatt kis barna bajuszt viselt. Ha szakterületén éppen nem akadt dolga, akkor a hajószakácsot is helyettesítette. Nem mintha kiváló szakács lett volna, de ugyan mit lehet kezdeni a tenyésztartályokban érlelt, iszapos, nyálkás terméssel? Mostanában, amióta a hlorg is itt tanyázott, már a nyálkás iszap is fogytán volt.
- Lecsapoltam az egyik tartályt, és jól megnéztem a vendégünket, mielőtt átmászott volna a másik tartályba mondta Bowman. - Ronda szerzet. De szigorúan anatómiai szempontból semmi olyat nem tudok mondani, ami segíthetne rajtunk.
Stone doktor, a Zöld Szolgálat képviselője Jenkins mögött állva fenyegetően nézett Bowmanre.
- Valamit azért mégiscsak mondania kell nekünk. Bowman vállat vont.
- Akarja szakszerűbben?
- Ahogy jólesik.
- A maguk hlorgja tökéletes torzszülemény. Egy semmi. Protoplazma, semmi egyéb, csak protoplazma.
Jenkins dühösen felpillantott.
- Mit tud a sejt szerveződéséről?
- Nincsenek sejtjei - jelentette ki Bowman. - Hacsak nem szubmikroszkopikus méretűek, de akkor elektronkukucsra lenne szükségem, hogy mondhassak valamit.
- Szervrendszerei sincsenek?
- Még bőre sincs. Láthatták, milyen síkos. Hát ezért. Semmi egyéb nem tartja össze, csak az energia, más semmi.
- Nézze - próbálkozott Stone. - Ez a valami eszik, igaz? Akkor bizonyosan van valamilyen hulladéka is.
Bowman szomorúan rázta a fejét.
- Sajnálom. Se vizelet, se nitrátok, se CO2. Különben is, ez a fickó valójában nem eszik, mert semmije sincs, amivel ehetne. Abszorbeál, magába olvaszt mindent. Még a tartályok bélését is, tapasztalatom szerint ugyanolyan jó étvággyal, mint a tartalmukat. Azokat a lyukakat sem fúrja, hanem oldja.
Bowmant a szállására küldték azzal, hogy megérdemel egy meleg fürdőt és egy ampulla Vigan-0-t. Azután felkeresték Hruntát, a biokémikust.
Hrunta a papír-elektroforézis mintázatát tanulmányozta, és a kopasz feje búbja körül árválkodó hajcsomókat ráncigálta. Köszönés helyett csak dühösen mordult egyet, és egy halom papírt nyomott a kezükbe.
- Anyagcsere-vizsgálat? - érdeklődött Jenkins.
- Meg minden - morogta Hrunta. - Nem sok örömük lesz benne.
- Miért? Ha növekszik, akkor átalakít. Ha anyagcsere-folyamatban átalakít, akkor meg is ölhető. Tizenhetedik axióma, negyedik bekezdés.
- Átalakít, abban hiba nincs, de jobban teszi, kollégám, ha sürgősen másik axiómát keres magának!
- Miért?
- Azért, mert ez nemcsak átalakít, hanem elemészt. Semmi jele a szokásos protein-szénhidrát-zsír anyagcserefolyamatnak. A kicsike enzimrendszere olyan, mintha egyenest a pokolban főzték volna ki. Egyszerűen megkerüli a normális anyagcsere-tevékenységet, amely hőt és energiát termel, és egy menetben lebont mindent az alapokig. Jenkins nyelt egyet.
- Hogy érti ezt?
- Akármilyen anyaggal jut érintkezésbe, mindjárt az atomszerkezetét támadja meg. Ez itt a tömegenergia részleges átalakulásának legközönségesebb formája. A jómadár mindenekelőtt széntartalmú anyagokra vadászik, mert a szén, úgy látszik, könnyebben lebontható, mint bármi más. Ezért részesíti előnyben a növényi és állati anyagokat a nem széntartalmúakkal szemben. De jobb híján bármit képes felhasználni.
Jenkins mereven bámult a kis biokémikusra, és lelki szeme előtt megjelent a rózsaszínű szörny a raktérben, amint percről percre dagadva rágja át magát előbb a tápfolyadékos növénytenyészeteken, azután a szárított élelmiszerkészleteken, azután a...
- Van egyáltalán olyasmi; amit nem képes felhasználni?
- Lehetséges, de egyelőre nem tudom, mi az - mondta szomorúan Hrunta. - Az igazat megvallva, semmi. akadályát nem látom annak, hogy velünk együtt mindenestül feleméssze a hajót az utolsó szögig.
Lementek a raktérbe, hogy ismét szemügyre vegyék a hívatlan vendéget, de kis híján azt kívánták, bárcsak ne tették volna.
A buborék már akkora volt, mint egy kisebbfajta víziló, de ezzel azután ki is merült a hasonlóság. Húsz óra telt el a vizsgálatok kezdete óta. A hlorg alaposan kihasznált minden percet, lecsapolta a tartályokat, tetemes szárított készletet nyelt el, fölemésztett válaszfalat és padlózatot, és mindenfelé kimart fémsávok jelezték egyre kiterjedtebb élelemszerző körútjainak nyomát.
Csúf volt, nagyon csúf rózsaszínű formátlanságában, nyálkás, majdnem csúszó-mászó mozgásának rendíthetetlen eltökéltségével. Valami megrázó csúfság volt ez, felkavarta lelkükben a borzadály és az undor őseredeti érzését, és csak nézték, hogyan siklik keresztül-kasul a raktérben, egyik szárított élelmiszeres kannától a másikig.
Wally Stone megborzongott.
- Sokat nőtt.
- Nagyon sokat. Bowman becslése szerint mértani haladványnak fogható fel.
Stone az állát vakarta, amikor egy magányos rózsaszínű álláb hirtelen felé nyúlt. Az orvos egy ugrással rátaposott, és elválasztotta a fonalat a testtől.
A levált végtag egy percig remegve hevert a földön, és nem mozdult. Azután a folyosón megindult visszafelé, és nedves, gurgulázó cuppogással ismét egyesült a testtel:
Stone félig feloldódott cipőjét nézte.
- Egotropizmus, önvonzás - jegyezte meg Jenkin. Bowman ezzel is eljátszott. A leválasztott részek, hacsak tehetik, újraegyesülnek. Ha nem, akkor függetlenítik magukat, megtelepednek, és máris két hlorgunk van.
- És a hajón kívül hogy viselkednek? - kérdezte Stone. - Néhány órára álomba merülnek, aztán ezerfelé hasadnak. Tegnap a fiúk fél napig dolgoztak, mire összeszedegették a darabokat. Én mondom, el van ez látva mindennel, ami az étetben maradáshoz kell.
- De mi is - mondta komoran Stone doktor. - Ha nem bírunk túljárni egy ilyen cseppfolyós, nyálas ocsmányság eszén, akkor megérdemeljük a sorsunkat. Beszéljük meg, mit tehetünk.
A vezérlőteremben gyűltek össze. A Fekete Szolgálat képviselője is részt vett a tanácskozásban. Megjelent Bowman és Hrunta is. Chambers, a fiziológus kezét tördelve, komoran ült az egyik sarokban. Piccione, a genetikus különféle jeleket rajzolgatott jegyzettömbjére, egyébként üres tekintettel bámulta a falat.
Jenkins beszélt:
- Ezek persze előzetes jelentések csupán, de alkalmasak arra, hogy vázolják a problémát: Már nem beszélhetünk holmi bosszantó kellemetlenségről, a helyzet válságos. Jó lenne, ha ezt mindenki megértené.
A Fekete Doktor egy kézlegyintéssel elhallgattatta, és vészjósló tekintettel mélyedt az elébe rakott papírosokba. Görnyedten ült az asztal mellett, a hivatalát jelző kámzsa vállára csüngött, és Jenkin arra gondolt: olyan most, mint valami tömzsi, fekete csuhás bíró, az inkvizíció korának ítélkező szelleme. De Neelsen doktor és a Fekete Szolgálat nem a középkoriságot képviselte. Valójában éppen ezért és csakis ezért válhatott a Fekete Szolgálat a Föld-Kórház sokrétű munkájának vezető- és ösztönzőerejévé, ezért tarthatta kézben az irányítást és a végrehajtást is.
Az Általános Egészségügyi Járőrhajókon kezdő orvosok dolgoztak, friss szakvizsgával, még járatlanok a gyógyítás nehéz tudományában, amit a galaxis sűrűn lakott rendszereinek folyamatos betegellátása megkövetelt a vezetőktől. Ezekben a távoli, isten háta mögötti világokban, ahol vajmi keveset tudtak az orvostudományról, mindig nagy volt a kísértés, hogy a tudást inkább hittel, a vizsgálódást üres szavakkal és a kemény munkát ostoba szertartásokkal helyettesítsék. De a Fekete Szolgálat orvosai többnyire résen álltak, hogy az efféle újonc vándorokat idejében visszarángassák a tudományos fegyelem korlátai közé; ezért tehetett, olyan hatásos a Föld-Kórház munkája. A Fekete Doktorok nem tűrtek semmiféle hanyagságot! Ilyenkor követelték: Mutassa meg nekem azt a szövetet! Bizonyítsa be, hogy amit mond, megállja a helyét! Bizonyítsa be, hogy hatásos gyógymódot alkalmazott!" Laboratóriumaik egyszersmind a bolygók ezreinek halottasházai és bonctermei voltak, márpedig az igazságnak ezeket a templomait Pasteur és Lister kora óta nemigen kerülhette meg az az orvos, aki hosszú távon meg akarta őrizni pozícióját.
A Fekete Doktorok voltak a Föld Kórház mindenütt jelenlévő, nyughatatlan lelkiismerete.
Annál nagyobb meglepetést keltett most a Fekete Szolgálatos Neelsen doktor kijelentése:
- Lehetséges, hogy ebben az esetben túlságosan is tudományosak voltunk. Ha kimeríti az élelmiszerkészleteinket, akkor ez a szörnyeteg másutt fog élelem után nézni. Talán az ágaknál kellene kezdeni, hogy eljussunk a gyökerekig, és nem megfordítva.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:14

(folytatás)

- Frontális támadás? - kérdezte Jenkins.
- Pontosan. A sebezhető pontja az enzimrendszere. Az enzimrendszerek bizonyos kedvező feltételek között működnek, igaz? És megfordítva: az ismert enzimrendszerek bármelyike működésképtelenné tehető, ha kedvezőtlen feltételek közé helyezzük. Ebben az esetben a fizikai megközelítés mutathatja meg a helyes utat. Átmenetileg a vésztartalékon élünk. és reméljük, hogy nem. halunk éhen, mire ráakadunk a megoldásra. - A Fekete Doktor kis szünetet tartott, tekintetét végighordozta az asztal körül ülőkön. - És ha valaki netán külső segítséget óhajtana igénybe venni, jobb, ha ezt most mindjárt kiveri a fejéből. Leadattam a járványveszély jelzést galaktikás továbbításra. Egyelőre elszigeteltük ezt a nyavalyát, és mindent megteszünk azért, hogy ennyiben is maradjon, legalábbis amíg én parancsolok ezen a hajón.
Komoran széledtek szét a laboratóriumokba, hogy elkészítsék a frontális támadás tervét.
Éjszaka Hrunta eltűnt.

Nem találták a helyén, amikor fel akarták ébreszteni, hogy szolgálatba álljon. A fekhelyén látszott, hogy valaki aludt benne, de Hrunta nem került elő, pedig tűvé tették érte a hajót.
- De mégsem tűnhetett el csak úgy! - fakadt ki a Fekete Doktor, amikor a legújabb eseményt jelentették neki. - Talán elrejtőzött valahol. Lehet, hogy ez az ügy megviselte az idegeit.
Stone doktor, a Zöld Szolgálatos néhány emberrel újból átkutatta a hajót, noha eleve azon a véleményen volt, hogy csak a drága idejüket fecsérlik. Meg volt a privát véleménye Hrunta eltűnéséről. Akárcsak mindenki másnak a hajón, Jenkinst sem kivéve.
A hlorg nem evett. Ott gubbasztott a tat rakterében, hatalmas, kerek, vizenyős, csúf teste enyhén remegett, egyébként semmi sem jelezte, hogy él.
Jóllakott. Mint valami túltáplált haspók, aki addig falt, amíg megcsömörlött.
Jenkins és a többiek számba vették, mire jutottak eddig. Kő kövön nem maradt. A hlorgot felszeletelték és kifacsarták. Főzték és megfagyasztották. Darabjait savval teli tartályokba rakták, más darabokat szárítókkal és lúgokkal kezelték. Semmi változást nem észleltek.
Igaz, a hideg környezet valamelyest lassította mozgását, de az osztódási folyamat felgyorsult. Az újra felmelegített részek megint csak visszaszívódtak egymásba, és a gömböc zavartalanul folytatta az evést.
A hőkezelés valamivel hatásosabbnak bizonyult, de nem sokat ért az sem. A szörnyeteg rövid időre mintha megtorpant volna, de nem égett. Ijesztően sziszegett, és orrfacsaró bűzt árasztott, szélei enyhén felkunkorodtak, de amint a hőforrást kikapcsolták, nyomban összeszedte magát.
Hrunta laboratóriumában az asztalokon hagyott tartályokban és különféle medencékben tucatjával áztak a hlorg darabjai. A tartályok némelyike antibiotikumokat tartalmazott, mások tömény savakat vagy szárítókat. És mindegyik tartály alján vígan úszkált egy-egy rózsaszínű protoplazma-buborék, a legcsekélyebb jelét sem adva annak, hogy bármi zavarná nyugalmában. Egy másik asztalon még ott voltak Hrunta (egyébként sikertelen) antihlorg-szérum-kísérleteinek maradványai.
De Hrunta nem került elő.
- Egész nap lent volt a szörnyetegnél - mondta szomorúan Bowman. - Felelősnek érezte magát a történtekért. Hrunta szentül hitte, hogy a biokémia mindenre választ adhat. Nagyon lelkiismeretes volt.
- De hiszen az ágyán feküdt.
- Azt állította, hogy legjobban az ágyán fekve tud gondolkodni. Talán egy hirtelen ötlete támadt, és lement, hogy kipróbálja, és...
- Igen - Jenkins fanyarul bólintott. - És... - Végigment a szép rendben sorakozó tartályok mellett. - Az ember azt hinné, hogy a tömény kénsav legalább kiszárítja egy kicsit. De mindössze annyi történt, hogy kocsonyás proteinhéjat kerített maga köré, s nyugodtan ül benne.
Bowman, bajuszát húzgálva hajolt át Jenkins válla fölött. - De mégis szárad.
- Csak legyen elég időnk kivárni, meg elég kénsavunk hozzá.
- Mi lenne, ha sósavval próbálkoznánk?
- Ugyanaz. Talán hatásosabb valamivel, de az sem sokat használ.
- Oké. Legközelebb keverékkel próbálkozunk. Biztosan van valami, amit ez a nyavalyás dög nem tűr.
Volt, persze hogy volt.
Stone doktor, a Zöld Szolgálatos hozta be Jenkinsnek, aki csak az imént adta át a szolgálatot, és elment, hogy lepihenjen egy kicsit. Jenkins még ellenőrizte a kettőzött őrséget a hlorg környékén, és hogy megnyugtassa magát, rájuk kapcsolta az éberítőt is, amely szabályos időközönként felrázza őket, nehogy elaludjanak. Mindemellett még egy darab jó vastag zsineget is kötött a bokájára, nehogy elinduljon álmában, mint az alvajárók.
Éppen a zsineg végét erősítette fekhelyéhez, amikor belépett az ajtón Stone. Egy serpenyőt hozott, és nagyon különös volt az arca.
- Ezt nézd meg - mondta.
Jenkins lenézett az undorító, barna masszára a tálkában, azután felpillantott Stone-ra.
- Hol találtad?
- Lent a raktérben. A hlorgunk példátlan dolgot művelt. Kiadott magából valamit, amit megevett.
- Aha. És mi ez?
- Nem tudom. Neelsenhez viszem, s metszeteket kérek belőle. De annyit már most is tudok, hogy engem mire emlékeztet.
- Hm. Tudom, mire gondolsz. - Jenkins émelygett. Stone elindult a folyosón a laborba, magára hagyva fekhelyén Vörös Szolgálatos kollégáját.
Tíz perccel később Jenkins hirtelen felült a sötétben. Lázas sietséggel kiszabadította magát kötelékeiből, és felöltőzött.
- Hülye! - szidta magát. - Több a szerencséd, mint az eszed!
Öt perc múlva Hrunta laboratóriumában volt, és a tartályokat vizsgálta. Megtalálta, amit keresett. Egy rózsaszínű hlorgbuborék bóklászott lassan körbe-körbe az edény fenekén.
Jenkins desztillált vizet engedett égy bögrébe, és beleöntötte a tartályba. Sziszegett, fröcskölt a felcsapó, maró szagú gőz. Jenkins megvárta, míg a gőz eloszlott, azután izgatottan hajolt a tartály fölé.
Az imént még rózsaszínű puffancs egészségtelen lila színt öltött, és mozdulatlanul hevert az edény fenekén. Majd lilából Jenkins szeme láttára előbb iszapszürkévé változott, végül elfeketült. Jenkins megbökdöste a keverőpálcával. Semmi.
Jenkin harsány csatakiáltással a telefonhoz ugrott, és fölcsengette Bowmant és Stone-t.
- Megvan! - harsogta, amint a másik kettő berobogott. Ide nézzetek! Látjátok?
Bowman is bökött egyet-kettőt, azután széles vigyor jelent meg arcán. A hlorgdarabka annak rendje-módja szerint, minden kétséget kizáróan halott volt.
- Működésképtelenné teszi az enzimrendszert, és ettől az alapprotoplazma sebezhetővé válik akármilyen közönséges támadóval szemben. Mire várunk még?
Nekiláttak feltúrni a laboratóriumot, hogy megkeressék a szükséges palackokat. A készlet kiábrándítóan kicsiny volt, de akadt még egy kevés raktáron is. A három ember futólépésben robogott végig a folyosón a hajófenék rakterébe, ahol a hlorg tanyázott.
Dühödten dolgoztak vagy három óra hosszat, míg ki nem merültek a készletek. Nagy darabokat faragtak le a hlorgból, és dobálták bele a gyilkos folyadékkal teli serpernyőkbe. Minden egyes szelettel vártak egy-két percet, nézték, hogyan lesz előbb lila színű, azután fekete és halott. A hlorg, noha szemlátomást fogyott, nem adta meg magát, dühösen csapkodott a bokájuk irányába, mérgében ragacsos, fehér habtarajokat köpködött, de hárman voltak ellene, és mindannyiszor kitértek vagy félreugrottak előle, majd újabb darabokat hasítottak le a kocsonyás testből. A hlorg remegett, gurgulázott, és nyúlós, rózsaszínű cseppekkel sírta tele a padlót, de minden újabb csapás után összébb zsugorodott és gyengült.
- Hrunta felismerte a megoldást, és valószínűleg egyedül jött le hozzá. - Jenkins két szeletelés között kifulladva megállt. - Talán megcsúszott, és elvesztette az egyensúlyát. Ki tudja?
Pihenés nélkül dolgoztak, amíg tartott a készletből. A hlorg eredeti méretének negyedére fogyott.
- Ellenőrizzétek a többi labort is, hátha akad még valahol - ajánlotta Stone.
- Megtörtént - mondta Bowman. - Nincs nekik. Ennyi volt összesen.
- De nem végeztünk vele. Még van belőle... - A sarokban remegő kupacra mutatott.
- Tudom. Győzött és kész. A hajón nincs több ebből a vacakból.
Tehetetlenül néztek egymásra. Azután Jenkins megszólalt:
- De igenis van.
Csend támadt. Bowman ránézett Stone-ra, és Stone visszanézett Bowmanre. Azután mind a ketten Jenkinsre bámultak.
- Ó, nem. Ne haragudj. Nem vállalom! - Stone lassan ingatta fejét.
- Muszáj! Nincs más megoldás. Ha az enzimrendszer működésképtelenné válik, akkor csak a protoplazma marad... Semmiféle biológiai vagy fiziológiai ok sincs arra, hogy...
- Tartsa meg magának a fiziológiáját meg a biokémiáját! - jelentette ki röviden és tömören Bowman. - Engem is nyugodtan kihúzhat a listából! - Azzal faképnél hagyta őket, még a csapóajtót is bevágta maga után, hogy csak úgy döngött.
- És te, Wally?
- Hát...
- Még hónapokig tart, amíg visszaérünk a Föld Kórházhoz. Most már tudjuk, hogyan tarthatjuk kordában addig is.
- Hát...
- Nos?
Wally Stone Zöld Szolgálatos orvos nagyot sóhajtott.
- Nincsen senkiben nagyobb szeretet... - idézte lemondóan. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha megyünk és jelentjük Neelsennek.
Turvold Neelsen válasza határozott és félreérthetetlen volt:
- Undorító és képtelen ötlet! Nem helyeslem. Senki sem fogja támogatni.
- De hiszen ott a kezében a bizonyíték - érvelt Jenkins. - Látta a mintát, a Zöld Szolgálatos kolléga behozta önnek.
Neelsen bosszúsan válla közé húzta nyakát.
- Láttam.
- És mi a véleménye róla? Mint patológusnak?
- Nem látom be, mi köze van ehhez, akár így, akár úgy, az én véleményemnek.
- Doktor, néha szembe kell néznünk az igazsággal. Emlékszik még?
- Rendben van - Neelsen mintha még kisebbre húzta volna össze magát. - A minta gyomor volt.
- Emberi gyomor?
- Igen, emberi.
- De ezen a hajón Hrunta az egyetlen, akinek nincs meg a gyomra - folytatta Jenkins.
- Vagyis a hlorg megette Hruntát.
- Nagyobbrészt feltétlenül. De nem mindenestül. Az egyetlen részt, amellyel nem bírt, kilökte magából. Ez a szerv tartalmazta azt az anyagot, amely az enzimrendszerét működésképtelenné teszi. Hogy pontos legyek: a hígított sósavat. Felhasználtuk a hajó teljes sósavkészletét, és a negyedére fogyasztottuk le a hlorgot, de szükségünk van folyamatos utánpótlásra, hogy ilyen megnyirbált állapotban tartsuk, amíg haza nem érünk. És a hajó fedélzetén nincs más állandó és megbízható forrás, amely jó minőségű, hígított sósavat termel.
A Fekete Doktor arca bíborszínű volt.
- Megmondtam, hogy nem! - harsogta. - És ez az utolsó szavam!
A Vörös Szolgálatos doktor sóhajtott, és Zöld Szolgálatos kollégájához fordult.
- Minden rendben, Wally - mondta.

(Az Orvosi Fegyelmi Bizottság jegyzőkönyvéből, Föld Kórház, i. m.)
Az eddigiekből bizonyára kiviláglik, hogy Stone doktorral, Zöld Szolgálatos kollégámmal együtt, az ésszerűség határai között, minden erőnket latba vetve, igyekeztünk békés úton és parancsnokunk teljes egyetértésével megvalósítani a tervet. Meggyőződésünk volt azonban, hogy ebben a súlyos veszélyhelyzetben mindenképpen cselekednünk kell, a parancsnok beleegyezésével vagy anélkül. Bölcs megfontolással hozott döntésünk helyességét igazolja, hogy sikerült legalább ésszerűen kezelhető arányokra korlátoznunk a hlorgot.
- Valójában nem olyan rossz az egész, mint bárki gondolná. A legénységet persze kénytelenek voltunk szállásukra bezárva, szobafogságra kárhoztatni, továbbá erőszakkal fogva tartani Fekete Doktorunkat is, de bőkezűen adagolt Vigan-0 ampullák segítségével olykor sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy pompás marhaszeletet eszünk, és ideiglenes szakácsunk, Zöld Szolgálatos kollégánk néhány meglepően ízletes mártást is kotyvasztott már hozzá, gombával, hagymával stb. A hlorgot naponta felezzük, és ha gondosan átforrósítjuk, akkor a darabok aránylag hosszú ideig mozdulatlanul fekszenek a tányéron.
Semmiféle káros fizikai mellékhatást nem tapasztaltunk, és az időszakos elkülönítést csupán azért javasoljuk, hogy az embereknek módjukban legyen kiheverni a pszichikai megterhelést.
Végezetül még egy javaslat: a Szürke Szolgálat munkacsoportját haladéktalanút vissza kell hívni a Loki IV-ről. A probléma ugyanis a leghatározottabban nem elmekórtani, és az utóbbi idők egyik legnagyobb tragédiáját okozhatná, ha kiváló pszichiátriai szolgálatunk sikerrel szabadítaná meg Loki népét "rémképeitől"
(Aláírás) Samuel B. Jenkins orvos, VI. o. Vörös Szolgálat
ÁEJ Lancet
(Ideigl. az ÁKH Mercy fedélzetén)

Mészáros Klára fordítása



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.
Vissza az elejére Go down
Nada
Admin
Admin


Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Re: Novellák   Vas. 18 Jan. - 16:21

Donald Westlake
Győzelem


Wordman az ablaknál állt, s kitekintve megpillantotta Revellt, amint épp elhagyja a fogolytábort. - Jöjjön csak ide - szólt oda a riporternek. - Most megláthatja, hogyan működik az Őrszem.
A riporter megkerülte az asztalt és Wordman mellé lépett. - Ez közülük való? - kérdezte.
- Úgy ám - derült fel Wordman és elmosolyodott. - Szerencséje van. Ritka eset, hogy egyáltalán próbálkozik valamelyik. Mintha egyenesen a maga tiszteletére tenné.
A riporter zavarba jött. - Hát nem tudja, mi vár rá? - kérdezte.
- Dehogynem! Csak némelyik nem akarja elhinni addig, amíg ki nem próbálta. Figyeljen!
Együtt nézték, ahogy Revell - nyilvánvaló sietség nélkül egyenesen átvág a mezőn a szemközti erdő irányába. Alig kétszáz métert tehetett meg a tábor szélétől, amikor enyhén meggörnyedt, újabb néhány méter után pedig a gyomrára szorította a karját, mintha görcs kínozná. Megtántorodott, de haladt tovább, egyre inkább támolyogva, láthatóan erős fájdalmak közepette. Majdnem a fákig sikerült talpon maradnia, ám egyszer csak lerogyott a földre, és mozdulatlanul fekve maradt.
Wordmanből elpárolgott a derűs jókedv Az Őrszem elméleti oldalát jobban kedvelte, mint a gyakorlati alkalmazását. Odalépett az asztalhoz, és feltárcsázta a gyengélkedőt. Menjenek ki egy hordággyal a keleti határsávba. Revell ott van az erdő szélén.
A név hallatára a riporter hátrapördült. - Revell? Ő lenne az? A költő?
- Ha magának az költészet! - Wordman szája undorral lebiggyedt. Olvasta Revell néhány úgynevezett költeményét: hitvány szemét volt mind.
A riporter visszafordult az ablak felé. - Hallottam, hogy letartóztatták - jegyezte meg töprengve.
Wordman a riporter válla fölött kitekintve látta, hogy Revellnek sikerült négykézlábra tápászkodnia, s lassan, keservesen vonszolta magát a fák felé. Ám egy csapat szanitéc máris trappolt feléje, s Wordman végignézte, amint utolérik, felnyalábolják a fájdalomtól elerőtlenedett testet, odaszíjazzák a hordágyra és visszacipelik a táborba.
Miután a társaság eltűnt a szemük elől, a riporter megkérdezte: - Rendbe fog jönni?
- Pár napon belül, igen, a gyengélkedőn. A dolog alaposan megviselte a fizikumát.
A riporter elfordult az ablaktól. - Roppant szemléletes bemutató volt - kockáztatta meg óvatosan.
- Maga az első kívülálló, aki szemtanúja lehetett - mosolyodott el újra Wordman, s ismét felvidult. - Hogy is mondják: szenzációs híranyag, nemde?
- Pontosan - helyeselt a riporter és visszazökkent a székére. - Szenzációs hír.
Azzal visszatértek az interjúhoz. Wordman tucatszám nyilatkozott a sajtónak azóta, hogy az Őrszem első, kísérleti rendszerét egy évvel ezelőtt üzembe helyezték. Talán ötvenedszerre magyarázta el újra az Őrszem működését, és hogy minő értéket képvisel a társadalom számára.
Az Őrszem lényege abban a miniatűr fekete dobozban valójában apró rádió-vevőkészülékben - rejlett, amit műtéti úton juttattak be minden egyes fogoly testébe. A rádióadó a börtönkomplexum középpontjában helyezkedett el, s szakadatlanul küldözgette a jeleket a vevőkészülékeknek. Mindaddig, amíg a fogoly az adó százötven méteres hatókörzetén belül maradt, kutya baja sem volt. Ám ha túllépte, a bőre alá ültetett fekete doboz fájdalomingereket váltott ki az ideg rendszerében. A fájdalom egyenes arányban nőtt az adótól megtett távolsággal, míg a tetőponton teljes mozdulatlanságra nem kárhoztatta az áldozatot.
- A fogoly képtelen elrejtőzni, tudja - magyarázta Wordman. - Még ha Revell el is érte volna az erdőt, az üvöltése nyomán ráakadtunk volna.
Az Őrszem ötlete eredetileg magától Wordmantől származott, aki akkoriban helyettes fegyőrként volt alkalmazásban a Szövetség egyik közönséges büntetés-végrehajtási intézetében. A többnyire szentimentális állampolgároktól érkező tiltakozásáradat hosszú évekig késleltette a terv elfogadását, de a kísérleti rendszert végül mégis bevezették, garantálták a három éves próbaidőszakot, s az irányítással Wordmant bízták meg.
- Ha az eredmények kedvezően alakulnak - amiben a magam részéről bizonyos vagyok -, a Szövetség összes börtöne át fog állni az Őrszem-rendszerre.
Az Őrszem-rendszer lehetetlenné tette a szökést, könnyűszerrel elfojthatóvá az esetleges zendülést - mindössze egy-két percre kellett csak bekapcsolni az adókészüléket -, és leegyszerűsítette az objektumok őrzését. - Őrök, mint olyanok, nálunk nincsenek - hangoztatta Wordman. - Itt csupán segédszolgálatos alkalmazottakra van szükség, például a kantinban, a gyengélkedőn és más efféle helyeken.
A kísérleti program pusztán olyan rabokra terjedt ki, akik államellenes tevékenység - és nem magánszemély elleni erőszak - vádjával kerültek börtönbe. - Úgy is mondhatnánk somolygott Wordman -, hogy itt az illojális ellenzéket gyűjtöttük egybe.
- Mármint a politikai foglyokat? - pedzette a riporter.
- Nem szeretjük ezt a kifejezést - váltott hirtelen fagyosra Wordman viselkedése. - A komcsik hívják így.
A riporter elnézést kért a pongyola fogalmazásért, majd röviddel ezután végzett az interjúval. Wordman - újból elővéve jobbik modorát - kikísérte vendégét. - Látja - mutatott körbe, miközben kifelé ballagtak -, itt nincsenek falak, sem géppuskás őrök a toronyban. Íme, a mintabörtön.
A riporter ismételten megköszönte, hogy Wordman a rendelkezésére állt, majd ellépdelt a kocsija felé. Wordman megvárta, amíg elhajt, azután átment a kórházba, hogy megnézze Revellt. Annak azonban beadtak valami injekciót, és már aludt.
Revell a hátán feküdt és a plafont bámulta. Egyre azt hajtogatta magában: "Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz. Nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz." Gondolatban fogott egy jókora ecsetet, és fekete festékkel a makulátlanul tiszta, fehér mennyezetre mázolta: "Nem tudtam, hogy ennyire pocsék Lesz."
- Revell!
Kissé félrebillentette a fejét, s észrevette az ágya mellett ácsorgó Wordmant. Habár nem adta tanújelét, azért figyelt. - Szóltak, hogy felébredt - közölte Wordman.
Revell várt.
- Én figyelmeztettem, amikor ide érkezett - emlékeztette Wordman. - Mondtam magának, hogy nincs értelme próbálkozni.
Revell ajka szóra nyílt. - Ne aggódjon, minden rendben. Maga is teszi a dolgát, én is a magamét.
- Ne aggódjak?! - képedt el Wordman. - Mi miatt kéne nekem aggódnom?
Revell a plafonra tekintett, de a maga pingálta szavak mostanra szertefoszlottak. Papír és ceruza után sóvárgott. Ömlöttek belőle a szavak, akár a víz a rosta likain át. Csak papír és ceruza kellett, hogy felfogja őket. Megszólalt: - Kaphatnék papírt és ceruzát?
- Hogy még több ocsmányságot írjon? Természetesen nem. - Természetesen nem - visszahangozta Revell. Behunyta a szemét, s azon merengett, hogyan csordogálnak tova a gondolatai. Az embernek nincs ideje arra, hogy megfogalmazódó gondolatait egyidejűleg meg is jegyezze. Revell már réges-rég eldöntötte: a szavakba foglalást választja. Csakhogy most nem állt módjában papírra vetni megszülető gondolatait, melyek így szerteszét szivárogtak a nagyvilágba. - Sajogj, sajogj fájdalom - motyogta halkan Revell dermeszd agyam s ágyékom, győzelmet ülsz felettem, s elemészted életem.
- A fájdalom meg fog szűnni - szólalt meg Wordman. Három napja, hogy történt, nemsokára elmúlik.
- Majd visszatér - felelte Revell. Szemét a plafonra vetette s felírta: "Majd visszatér."
- Badarság! Végleg elmúlik, hacsak nem lóg meg ismét. Revell nem válaszolt.
Wordman várt, fanyar mosollyal ábrázatán, aztán elkomorodott.
- Nem fog - jelentette ki.
Revell némiképp hitetlenkedve pillantott rá. - Márpedig fogok - szögezte le. - Magától értetődik. Nem tudta?
- Kétszer nem vág bele senki.
- Én sosem adom fel. Hát nem érti? Sosem adom fel, hogy kitörjek, hogy éljek, hogy higgyek abban, aki vagyok. Tudhatta volna!
Wordman elámult. - Ismét megkísérli? - És újra meg újra - erősködött Revell.
- Maga blöfföl. - Wordman dühösen, Revellre szegezett ujjal fenyegetőzött: - Ha ki akar nyiffanni, hát legyen! Ugye tisztában van vele, hogy ha nem cipeljük vissza, abba belepusztul odakint?
- Az is a menekülés egy módja - vágta rá Revell.
- Ezt akarja? Hát jó. De ha megint meglóg, vegye tudomásul, senkit se küldök maga után!
- Akkor maga lesz a vesztes - felelte Revell, szembenézve végre a felbőszült Wordmannel. - A maga szabályai szerint, játszunk - folytatta Revell -, és a saját szabályai szerint fog veszíteni. Ugye azt állítja, a fekete doboza majd maradásra kényszerít, ami egyet jelent azzal, hogy megfoszt a legbensőbb énemtől. Hát én azt mondom, téved. Mindaddig, amíg szökésben vagyok, maga vesztésre áll, és ha a doboz a halálomat okozná, maga totális vereséget szenved.
Wordman széttárta a karját, úgy ordította: - Maga azt képzeli, ez játék?
- Persze - válaszolt Revell. - Mi másért találta volna ki? - Maga őrült - legyintett Wordman és kifelé indult. - Elmegyógyintézetben volna a helye.
- Azzal is maga veszítene! - kiáltott utána Revell, de Wordman becsapta maga mögött az ajtót.
Revell visszahanyatlott a párnára. Magára maradván újfent eluralkodott rajta a rettegés. Félt a fekete doboztól, most még inkább, hogy tudta, mire képes, annyira félt, hogy már-már a hányinger kerülgette. De rettegett attól is, hogy elveszítheti önmagát, ami bár sokkal elvontabb és intellektuálisabb félelemérzet volt, mégis ugyanolyan erőteljes. Sőt, még erősebb, mert ismét szökésre ösztökélte.
- Csak azt nem tudtam, hogy ennyire pocsék lesz - suttogta. A szavakat újra odaképzelte maga elé a plafonra, ám ezúttal vörös festékkel.
Wordmant értesítették, mikor hagyja el Revell a gyengélkedőt, s fontosnak tartotta, hogy az ajtóban fogadja a költőt. Revell valamelyest véznábbnak, talán kissé öregebbnek hatott. A verőfényben tenyerével takarva a szemét Wordmanre hunyorított, majd így szólt: - Isten vele, Wordman. - Azzal útnak indult kelet felé.
- Maga ugrat engem. Revell - szólt utána Wordman elképedve.
Revell azonban lépkedett tovább, hátra se nézett. Wordman olyan iszonyatos haragra gerjedt, amire még nem volt példa addigi életében. Legszívesebben Revell után rohant volna, hogy puszta kézzel tépje darabokra. Fogcsikorgatva hajtogatta magában: ő belátó, ő józan, ő irgalmas, mint ahogyan az Őrszem is az. Nem követel mást, csupán engedelmességet. Ő is csak ennyit akar. Egyedül a Revell-féle esztelen konokságot bünteti, akárcsak ő. Revell antiszociális, önpusztító alak, hadd okuljon a maga kárán. Meg kell leckéztetni, nemcsak a saját, hanem a társadalom érdekében is.
- Ezzel meg mit akar elérni? - harsogta Wordman a távolodó Revell után, de választ nem kapott. - Nem fogok küldeni senkit, hogy összekaparja! - üvöltötte. - Maga fog visszavánszorogni egyedül!
Csak bámult Revell után, aki már messze járt, s lehorgasztott fejjel, támolyogva botorkált a mezőn át az erdő irányába, összefont karját a gyomrára szorítva. Wordman hosszan nézett utána, majd összeszorította a fogát, sarkon fordult és visszasietett az irodájába, hogy megírja a havi jelentését. Mindössze két szökési kísérletre került sor az elmúlt hónapban.
A délután folyamán két-háromszor kilesett az ablakon. Első alkalommal azt látta, hogy a mező túlsó végében Revell négykézláb kúszik a fák felé. Utoljára már szem elől vesztette, csak az ordítása hallatszott. Wordman nagy üggyel-bajjal tudott csak a jelentésére koncentrálni.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTéma: Re: Novellák   

Vissza az elejére Go down
 
Novellák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: • Literatúra •-
Ugrás: