HomeGy.I.K.RegisztrációBelépés


Isten hozott!

Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Top posters
Nada
 
Skerina
 
Nóri
 
Cat
 
AlmosMaci
 
Liaram
 
JediKnight
 
cathy222
 
Kisbello
 
Yvain
 
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

nincsen

A legtöbb felhasználó (19 fő) Szer. 24 Márc. - 21:46-kor volt itt.
Statistics
Összesen 362 regisztrált felhasználónk van.
Legújabb regisztrált tagunk: bollandi

Jelenleg összesen 2862 hozzászólás olvasható. in 65 subjects
Partnereink

Szavazó bannerek:





_________________


Copyright
Romy Pictures
All right reserved!
Minden jog fenntartva!

Share | 
 

 Chagrin-novellák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Nada
Admin
Admin
avatar

Érdeklődési kör : Sok van
Hobbi : Ebből is van pár

TémanyitásTéma: Chagrin-novellák   Csüt. 8 Jan. - 10:38

Vérbe mártott aranytoll. Kiemelkedő, lélegzetelállító stílus, pazar, borzongató történetek. A sötét hangulatú sztorik mestere. Az új nemzedék írófenoménja. Ő Chagrin. Itt, kedves olvasó, az Ő munkáit olvashatod.



Kérünk szépen, vidd el
oldaladra a bannerünket!




Egyszer elég egy pillanat, elfelejteni egy életet
- máskor nem elég egy élet, elfelejteni egy pillanatot...

.


A hozzászólást Nada összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 7 Jún. - 16:02-kor.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Re: Chagrin-novellák   Vas. 12 Ápr. - 18:28

Köszönöm az írásaim szíves vendéglátását, az olvasást, és minden mást. Most szeretnék egy időre eltűnni ,,íróként". Javítgatom a szóhalmazt, fejlesztem, képzem magam, hogy novellának lehessen nevezni azt, amit csinálok. Talán egyszer még visszatérek, valószínűleg ősszel. Wink
Még egyszer köszönöm a lehetőséget.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 1/7   Csüt. 4 Jún. - 18:37

Régóta vonz egy dolog, ez a bennünk rejlő furcsa borzadály. Mindig is vonzott a halál. Nem tudom, mikor édesgetett magához, s nem tudom, most miért nem ereszt. Övé minden gondolatom, s minden szabad percem. Talán ismeritek azt az érzést, amikor egy kriptát feltörve, a koporsót felfeszítve meglátjátok a holtat, - illata édes méz és a pokol legsötétebb bugyrainak illatorgiájából áll össze, - s látvány egyszerre nyűgöz le és taszít hátrébb. Istenem, annyi félét láttam már! Ám most nem ezért ragadtam tollat. Kusza, vegyes érzéseim próbálom kibogozni, mert megtörtént, amitől óva intettek még a legsötétebb körökben is, s amit mindig szem előtt tartottam, ha istentelen, éjszakai sétámra indultam a temetőbe, hogy meglátogassak valakit. Nem szabadott volna megtörténnie.
Mily tűnékeny, mily véges, s mily apró az emberi élet. Egy szempillantás. Ha visszanézünk a történelemben, sokszor nem is fogjuk fel, hogy nagyjaink, s mind, akit említünk, az utolsó sorkatonától kezdve a szerzeteseken át az egyszerű közemberig, mind egy teljes emberi életet éltek, melyet ma már senki sem tart számon. Mily negédes a szomorúság, midőn egy öreg-öreg csontváz előtt térdelsz, könyörgőn bámulsz a sötét szemüregekbe, de nem mesélhet, nem fedheti fel évszázados titkait, csak néz bambán, s szívedbe mar a kétségbeesés. Miért? Miért, hogy a tudás előlem így rejtve maradt? Miért kell tudatlan állatként tengetnem létem, rám záporozó éveim terhe alatt megnyomorodva? Az ilyen kérdéseket, mint mindig, most is csak egy hosszú, méla sóhaj követi. Keress valakit, akire hagyatkozhatsz, a legtöbb ember ezt teszi. Borulj istened lábaihoz, vagy szeretőd ölébe, bízz az istenek hatalmában, vagy önmagadban. Én a csalódásban hiszek. Abban, hogy sivár életed pusztulása mindent lerombol, mi benned ember volt. S bennem is. Ha meghalok, a gondolatok, mint tűnékeny pillangók, szétfoszlanak, a test szürkén, bánatosan, könnyít magán. Eltávoznak a testnedvek, s a víz visszatér az életbe, hátrahagyva a múmiát, vagy a komor csontvázat. S ahogy a férgek rágják az idegkötegeket, úgy felejtesz, úgy felejtenek. Végül mindenki, aki emlékezhet rád, meghal, s tiéd az áldott feledés. Ez az, amiben hiszek. Higgy istenben, s légy romlatlanul boldog, legyen igazad! Fogadjon a mennyek országa karmaival magába, s léted váljon örökkévalóvá. Ez számomra hihetetlen. Hitetlen vagyok. Már semmiben sem bízom. Várok, folyton csak azt várom, hogy megpillantsak egy túlvilági jelet, egy misztikus, babonás furcsaságot, hogy meglássam a rémet, miről ezren mesélnek és mitől mind félnek, de még egy sem látta őt. Mítoszt mítosz után követek, ámde kripták mélye nem rejt szörnysereget, a temető nem a holtak, annál inkább halandók miatt veszélyes, s csak a tudatlanság, a bizonytalanság miatt fog el a félsz, ha itt a sötét. Ezért hát megszűntem félni az emberektől, vadállatoktól, furcsa helyektől, babonás napoktól. Mind csak eszköz, halált hozó.
Mikor is kezdődött ez az egész? Mikor fordultam ki így önmagamból? Istenemre, nem tudom. Mindig is volt bennem valami komorság, talán a magány mételyezte meg így elmém. Midőn gyermeki tudatlanságköpenyem kezdtem kinőni, s megláttam a halált, akkor megragadott, nem ereszt soha már.
Elég ebből. Nem húzom, nem halasztom ezt tovább. Beleszerettem e gyönyörűséges kripta szép lakóiba, s ott megelevenedett a halál.
Kicsit többet kell tudnod rólam, ha meg akarsz érteni. Miután családomat elvesztettem, egy sötét kis házacskát vásároltam egy távoli helyen. Mint utóbb megtudtam az erdei kuckó egy hullaház volt, körötte megsüllyedt, fű rejtette sírkövek. Kriptaként kongott az ürességtől egykori otthonom, szívesen cseréltem hát erre, mely mások fájdalmát őrizte falai között, s nem az enyémet. Egyedül éltem itt, a nyugalom embertelen szigetén. Persze kijártam az emberek közé, dolgoztam, éltem, de
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 2/7   Csüt. 4 Jún. - 18:38

volt egy hely, ahová mindenki elől elrejtezhettem. Kis kirándulásaim után is ide tértem vissza, mindig egy-egy újabb emlékkel. Magányomban senki sem zavart, az emberek még csak meg sem közelítették az elefántcsonttornyot, melybe lelkem felkaptatott. Csak a szomorúságába temetkező különcöt látták bennem, vagy épp a flúgost, aki a régi temetőben lakik. Azt hiszem, igazat kell nekik adnom, akkor is, ha majd később szörnyetegnek neveznek.
Nem alapítottam saját családot, minden percem a halálnak szenteltem. Könnyebb volt így, senki sem kérdezte, miért és hol járok, s szabadon kiállíthattam otthonomban az enyészettől elorozott ereklyéimet. Persze ügyeltem arra, hogy bizonyítékokat ne hagyjak szem előtt. Úgy helyeztem el mindent, hogy az ne szúrjon szemet, s mások csak egy megkeseredett, megtört ember sötéten berendezett lakását láthassák. Szép lassan süllyedtem hát, anélkül, hogy bárki felnyitotta volna a szemem, az őrületbe.
Kripták százain hagytam ott kezem nyomát az évek során. Sírt sosem ástam. Gyenge voltam, s máig az vagyok. Egy éjszaka alatt sosem végeztem volna két méter földréteggel, s a háborítatlanság látszatának visszaállítása egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt számomra. Másrészt a föld rejtette a legocsmányabb holtakat. A nehéz rögök megnyomták, befeszítették a koporsót, mocsokban fetrengeni mégsem akartam, a földes emberi lomokat meghagytam a sírásóknak. Giliszták, férgek, sáros, bepállott bűztől remegő levegő. Nem az én világom. Én a betonba ágyazott, márványos falak között, a nehéz kőajtók mögött érzem jól magam. Mind apró házak, kastélyok, hol a holtak nyugszanak. Akár a tálcán eléd rakott fenséges étel. Persze ezért is meg kellett dolgoznom, jártassá váltam a zárnyitásban, s ügyesen forgattam a feszítővasat. Jöttem és mentem, akár egy szellem, megfoghatatlanul. Mesterem szerint ügyes tolvaj vált volna belőlem, de sosem éreztem késztetést ilyesmire. Miért lopjam meg az élőket, ha a holtakat is meglophatom? A hosszú téli éjszakákon akár két nyughellyel is végeztem, ha az egyik nem fogott meg túlságosan. Annyi gyönyörű, fájdalom ihlette alkotást találtam, s giccses, álszent remekműveket. Megannyi koporsót. Orrom szétválogatta az enyészet különböző illatait, s ráéreztem, mennyi idős is a halott szaga alapján. És mind más illatúak voltak, a bomlás mintegy gúnyként felvillantotta néha az illető illatát, az egykor volt kedvenc parfümje átjárta a halál szagát.
Folyton csak terelem a szót. Most már elég. Jöjjön az a végzetes éjszaka, mit fontosnak vélek elmondani, mielőtt... Ezt követi majd a másik, azaz átkozott.
Fényesen világított a hold, nyár volt, fülledt, emberi civilizáció szagától terhes levegő. Miután kiszabadultam a városból, a munka béklyóit levetve, nyugtalan sétáltam szobáim síri hidegségében. Korán nyugovóra tértem, s a sötétség leszálltakor az álom nyomtalan eltűnt szemeim elől. A hold fényesen világított be rám a tetőablakon, ágyam ott állt, ahol azelőtt a holtak nyugodtak ideiglenesen. Hány test pihenhetett itt énelőttem e sápadt fényben sütkérezve, merengtem el, de már tudtam, sietnem kell. Az ilyen éjszakákon tettem spontán kirándulásaimat. Máskor hosszú szervezés állt a sírgyalázás mögött.
Felöltöttem hát könnyű, fekete tolvajruhámat, hangtalan, puha bőrcipőket húztam lábamra. Táskámban zárnyitó készlet, lámpa, s minden, mi egy hullarablónak kellhet. Élelem, víz is lapul benne mindig, arra az esetre, ha napkelte előtt nem sikerülne elhagynom a kriptát. A hátsó, alacsonyabb tetőablakon hagytam el házam, s az erdőn át a község új temetőjébe mentem. A hullacsarnok előtt még friss volt a szag, de a lámpák már mind elsötétültek, mostanában temethettek valakit. Ilyenkor nem árt vigyázni a buzgó, megtört gyászolókkal, akik nem tudnak aludni, s az éj közepén is képesek
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 3/7   Csüt. 4 Jún. - 18:39

egy földkupac előtt zokogni. Falusi sírkerthez méltóan nincsenek hatalmas, monumentális kastélyok, csak három kisebb, betonalapú doboz. Rendszeres látogatójuk vagyok. Az egyiknél friss virágokat, koszorúkat találtam, s kedvet kaptam a bomlás vizsgálatához. Az emlékezés eme ocsmány díszeit viselte egy földbe vájt sír is, de ez sosem érdekelt. A kripta egy régi, tősgyökeres család tulajdonát képezte, minden családtagot ide fektettek, s ha már csak csontjaik kornyadoznak a betonpolcokon, lelökték azt a kis fülkébe, a pincerészbe a többi közé. A márványfalakon nevek sorakoztak, egy-két új véset. A nehéz műkő ajtó kulcsát a templomban őrzik. Nekem sosem volt szükségem ilyesmire. Már ismertem a zárat, akár a saját tenyerem. Kinyitottam, résnyire belöktem az ajtót, eltűntem mögötte. Egy éket illesztettem a zárba, s behajtottam az ajtót. A kriptákba belülről valamiért sosem volt divat zárat helyezni. A szellőzőnyílás felé ragasztottam a szokásos fényfogót, s lámpát gyújtottam. A már ismerős falak fogadtak, egy új koporsó, de valami furcsa volt. Azt kéne mondanom, hogy valaki figyel érzésem volt, de ez tévedés volna. Sokáig tartott, mire ráébredtem, mi zavar. Nem éreztem hullabűzt. Hiába szimatoltam körbe, csak a régi tetemek illatát éreztem. Gyanakvón feszítettem fel a csicsás ládát lezáró szögeket. Súlya alapján ember feküdt benne, de szag nélkül. Végeztem, már csak a zárat kellett felnyitni. Izgatottan vártam, mit lelek odabenn. Felnyitottam az ajtaját, lassan, az esetleges feltörő bűzt várva, de semmi. Egy humanoid feküdt benne, ép és egészségesnek tűnő. Temetési díszbe cicomázták, szépen felöltöztették. Teste a szokásos hullapózban, ám karjai mellette feküdtek. Megszemléltem az egyiket közelebbről, hajlékony volt, hullamerevség nélküli. Bőre puha, ruganyos. Még sosem találkoztam ilyesmivel. Állítólag létezik egy eljárás, mellyel a halottat ebben az állapotban lehet megtartani. Hallottam már meséket arról, hogy egy öreg tudós szereket adott egy haldokló kislánynak, s annak teste halála után még sokáig hibátlan maradt, de a professzor nem volt hajlandó elárulni titkát, s magával vitte azt a sírba. A tetszhalottságot szintén kizártam, hisz manapság a legtöbb embert felvágják, s a szakképzett orvosok, vagy a hullamosók csak felfedeznék az életet. Végigsimítottam az arcán, semmi reakció. Az ép, hideg bőr selyemként kényeztette tenyerem, már-már a csontok érintésével vetekedett az érzés. Szétnyitottam ajkait, a szájüregbe néztem. Ínye sápadtnak tűnt, de rothadásnak nyoma nem volt. Óvatosan félretűrtem a ruháit, az Y-metszést keresve a mellkason. Nem találtam. Elhátráltam a koporsótól, idegesen letéptem maszkom, hogy a levegő lehűtsön, hátam a falnak vetve jártattam az agyam. Itt valami nagyon nem stimmel. – gondoltam. Leguggoltam, kezembe temettem az arcom. Szappanszaga volt, még a halott érintése nyomán. Valami nagyon nem volt a helyén, és ezt nem tudtam hová tenni. Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem lehiggadni. Hörgés, köhögés és mozgás nesze zavart meg. Az alak felült, visszatért az életbe. Tetszhalott. Felkeltem, szájára tapasztottam a kezem. Szemei vadul forogtak, rémülten nézett rám. Mutatóujjam az ajkam elé emelve jeleztem neki, hogy jobb, ha csendben marad. Óvatosan egy lépést hátráltam. Kezdett lenyugodni. A táskámért nyúltam, s igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy szükséges az, amire készülök, különben minden titkom kitudódna, a halotti lepelre festett képtől kezdve a falfülkékbe rejtett csontok halmán át a múmiadarabokig. Ezt igazán nem kívánhattam. Mivel az ilyen esetekre nem készültem, a feszítővasat húztam elő. Óvatosan, lassan közelítettem felé. Rémült arcát látva eszembe jutott valami. Jeleztem neki, hogy maradjon csendben, s mögé mutattam, majd magam elé tartott tenyeremmel maradásra intettem. A vasat megragadva elindultam a képzelt rém felé. Mintha megkönnyebbült volna. Minden erőm összeszedve lesújtottam rá. Egy tompa puffanás, újabb ütés, recsegve csontok hasadtak. A test megmerevedett, kigúvadt szemekkel bámult a kis helység egy üres pontjára, arcán groteszk, ijedt grimasz. Még sosem öltem azelőtt. Visszafektettem a koporsóba, ellenkezés nélkül tűrte. Vágást ejtettem nyakán, s belekóstoltam a vérbe. Annyian leírták már az ízt, minek részletezzem, bíborszín, élet ízű nedv. Az élő emberi hús már nem vonzott ennyire, talán csak a kibuggyanó agyvelő látványa miatt. Végül
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 4/7   Csüt. 4 Jún. - 18:40

visszacsuktam a koporsó fedelét, s kissé szédelegve, a vértől mámorosan, a gyilkosságtól kábultan hagytam el a helyszínt. Így történhetett, hogy a szegek nem kerültek vissza a helyükre, s a zárat tartó ék is ott maradt. Közel volt a hajnal, midőn indultam, sietnem kellett. Otthonomban a szokásos nyugalom fogadott, borzolt idegeimen azonban ez sem segített. Bevágtam a mosógépbe véres holmimat, s a monoton zúgás közepette merültem el a forró vízben. Gyilkossá lettem. Hálószobámban meggyújtottam a hajdani oltárra helyezett gyertyaerdőt, mint mindig, ha valami felzaklatott. Próbáltam nyugtatni lelkiismeretem, habár ezúttal talán túl messzire mentem. Féltem a bosszútól, s mégis, vártam beteljesültét, hiszen ezzel beigazolódott volna az, amiben nem hihettem. Ha megbüntetne az Isten, tudnám, hogy létezik. – gondoltam akkor. Talán azt vártam, hogy varjúsereg kövessen életem végéig, azután testemből lakmározzanak; hogy dühösen fújjanak rám a macskák, hogy közelemben megőrüljön a számítástechnika, vagy ilyesfajta természetellenes, babonás csapások érjenek. De az élet nyugodtan folyt tovább. Nem viseltem stigmát, ahogy Káin, az emberek semmit sem sejtettek. Ha a zöldségesnek jó kedve volt, rám mosolygott, ha nem, nem. De nem kiáltott senki farkast közeledtemre. Így hát szép lassan elfogadtam a tényt magam is, s újra elkezdődtek kis kirándulásaim. Fél év elteltével már csak egy kellemetlen esetként rémlett a dolgot, mint a sötét, morbid anekdotáim közül egy, bár kerültem-e szörnyű helyet.
Megint eltértem a tárgytól. Ez már az őrültség jele? Egyszerűen követhetetlen a gondolatmenetem.
Pontosan egy évvel a gyilkosság után egy ódon kriptát készültem feltörni a fővárosi temetőben. Hónapok szervezése, izgatott készülődés előzte meg az éjszakát. Alibit biztosítottam, feltérképeztem a helyet, az ott elhantoltakról igyekeztem többet megtudni, majd kivártam a feledést. A jól őrzött, népszerűbb temetőkbe mindig is nehezebb volt észrevétlen beosonni. Megvártam az éj leszálltát, s a jól bevált sprint a falhoz, majd ugrás módszert alkalmaztam a megfelelő pillanatban, egy gyalogos háta mögött. Gondozott, temetői gyepen értem földet. Körülnéztem. Sehol senki. Levettem infraszemüvegem, hagy élvezzem a látványt igaz valójában. Sötét növényzet, szürke, riasztó kövek, hátborzongató sírkerti melegség. Kerülővel jutottam célomhoz. A síremlék fakó, kopott arcú szobrai bambán meredtek maguk elé a sötétségbe. A nehéz kőajtó kihívóan magasodott fölém, nem kérettem magam. Kissé ügyetlenül babráltam a zárral, hiába, ilyennel még nem találkoztam. Rövid huzavona után engedett, s meglepett az édeskés síri szag, melyet feltárt nekem munkám gyümölcseként. Szemüveg fel, s beléptem, résnyire hagyva csak nyitva az ajtót mögöttem. Nem láttam sokat, ám épp eleget, külön szellőzőnyílást nem találtam. Volt azonban belül kilincs, s kulcslyuk. Nyugodtan csuktam be az ajtót, álzárat nem sejtve, s hamar lámpát gyújtottam. Szentimentális vonás, de az ilyen régi helyeken szerettem ósdi, tűzzel égő lámpa fényénél ügyködni, s ha tehettem, a halottak korához is öltöztem a terepmunka nehézségéhez mérten. Most a falmászás miatt kénytelen voltam szerényebb öltözékkel beérni. A mélybe vezető kőlépcsőn megtettem a szükséges előkészületeket, elpakoltam minden törékeny, ügyes holmim, majd elindultam lefelé. Nincs ahhoz fogható, mint amikor olyan helyen sétálsz, melyet talán egy évszázaddal ezelőtt érintett utoljára emberi láb, s az utolsó erre járó is halott már valószínűleg. Lépcsőztem, óvatosan lépdeltem a kőfokokon, melyek kissé meredeknek bizonyultak. Nem lettem volna a koporsót cipelők helyében. Jóleső érzés töltött el, mint mindig az ily koros, emberkéz emelte, vagy süllyesztette épületekben. Eszembe sem jutott félni a meglazult mennyezettől, vagy a korhadt lépcsőfokoktól. Az volna igazán szép halál, így végezni egy ilyen gyönyörű helyen, gyorsan, boldogan. Persze ez visszájára is fordulhatna egy fejemre hulló kődarab okozta kómával. A veszély is a sírgyalázás része. Belle morte, ízlelgettem a szót, midőn a kamra ajtajához értem. Azon gondolkodtam, én hogyan végzem majd. Nem sejtettem, nem gondoltam volna, hogy épp ez lesz a vesztem. Az ajtó könnyen engedett, nem
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 5/7   Csüt. 4 Jún. - 18:40

zárták kulcsra. Sűrű, rég lappangó sötétség fogadott odabenn, ijedten rebbentek szét lámpám fénye előtt az árnyak. Viszonylag nagy volt a kamra, ahol a holtak nyugodtak. Szürke falai csupaszok, a mennyezeten egyszerű boltívek húzódtak, a padlón megfakult kőmozaik. Közepén oltárszerűen állt egy márványtömb, a fő hely, üresen árválkodva. Körötte kisebb talpazatokon a fal mentén díszes koporsók, ha jól számoltam éppen tizenkettő darab. Négy a belső fal mellett, négy-négy jobb és baloldalt. Lábrészükkel a terem közepe felé nyújtóztak. Mindet fel akartam nyitni. Uralkodtam mohóságomon, s valamiféle sorrendet próbáltam felállítani. Segítségemre felfedezésem sietett. A talpazatokba egy-egy római számot véstek. Az elhelyezésük véletlenszerű volt, látszólag össze-vissza álltak a szarkofágok, de biztosan volt az elrendezésben valami logika, mely feledésbe merült, s épp ezért a ma emberének érthetetlennek bizonyult. Megkerestem az egy vonallal jelöltet. Az első. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a várva várt ajándékért nyúl. Eltoltam a kőtömb fedelét, furcsa, hátborzongató hanggal csúszott hátra lassan, szokatlanul ép, hófehér halotti leplet fedett fel. Gyönyörű, csipkevarratokkal díszített szépsége percekig megigézve tartott. Óvatosan hajtottam félre. Alatta ép emberi test bújt meg, mintha csak aludna. Ijedten kaptam el a kezem, s belém hasított egy emlék, a gyilkos éjszaka hideg emlékanyaga. Erőt vettem magamon. Ő már halott. A végtelenségig a tetszhalál állapota sem tartható fenn. Végül elűztem az idegenkedést magamból, s megérintettem. Végigsimítottam arcán. Bőre, s húsa kemény volt, a fehér bőr hideg és száraz, akár a márvány. Talán kőből faragták? – jött a gondolat, de hamar elillant. Nem lehet. Ily tökély emberi kézből nem származhat. Csupán a test konzerválódott ily furcsán. A szarkofág fal felőli peremén gyertyát gyújtottam, szememmel már a másodikat kerestem. Felnyitottam, itt a molyrágta lepel sárgán foszladozott egy csontváz felett. Türelmetlenül léptem a hármashoz. Újabb jól konzerválódott test. Nem akarom leírni a hosszú éjszaka minden egyes mozzanatát. A páratlan számú nyughelyeken ép, és fenséges testeket találtam, míg a párossal jelölt szarkofágok porladó csontokat rejtettek csupán. Hat hosszú gyertyát gyújtottam a tünemények felett, s próbáltam felfogni, megérteni a csodát. Végigjártam őket, egyik koporsótól a másikig. Mindenütt egymás mellett feküdt két ép tetem, a négyes elrendezésű koporsókban belül. Csontvázak őrizték őket oldalt. Hat holttest, melyeken nem fogott az idő. Három férfi és három nő. Gyönyörű fehér selymekbe öltöztetve alabástrom fehér bőrrel, fényes hajjal. Az arcok nyugodtak, mintha csak aludnának, a hullamerevség teljes. Mindazonáltal kényelmetlen érzés fogott el közelükben, talán a korábbi eset miatt, talán mert ép elmém tűrőképessége határához ért, s az összeomlás szélére került. Hirtelen ötlettől vezérelve a XIII bizarr számával jelölt emelvényhez léptem. Lepakoltam róla holmim, csak a lámpát hagytam a belső fal felőli részénél. Felültem rá, majd hanyatt dőltem. Fáradtnak éreztem magam, és elgyötörtnek, szemhéjam elnehezült. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha itt aludnék. Senki sem zavarna. Élelem van nálam, egy napot igazán itt tölthetek. Engedtem lecsukódni szemem, talán vesztemre. Elnyomott az álom. Morpheus karjaiban egy ábránd kísértett. Álmomban is e kriptában feküdtem, ám felülről szemléltem magam. Békésen feküdtem, akár egy halott. Recsegő, nyikorgó hangokra lettem figyelmes. Száraz, rég használt ízületek csikorogtak, a koporsók lakói ébredeztek. Lassan, szaggatottan mozogtak. Kilábaltak a szarkofágokból, remegő, puha léptekkel köröztek az élő vendég körül. Nem vették a fáradtságot, hogy megszabaduljanak halotti lepleiktől. Bolyongtak, akár a szellemek. Végül körbeálltak, s újra megmerevedtek. Kicsit később reszkető kézzel lehúzták szemfedőjüket, s az emelvény lépcsőire fektették. Mind visszaléptek helyükre. Karjaik felemelték, s ujjaik úgy mozogtak, akár a pók lábai. Hálót szőttek a vendég fölé, feledésből, keserűségből, tévelygő lelkek szenvedéséből. A gyors fehér fonalak szövetté álltak össze lelki szemeim előtt, halotti leplet szőttek a holtak, nekem. Oly díszes lett ez is, mint a többi, midőn elkészült, hagyták leereszkedni, s az a testre simult. Torokszorító érzés fogott el. Midőn végeztek, visszafeküdtek helyükre a tetemek, az
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 6/7   Csüt. 4 Jún. - 18:41

egyik lustán rám vetette hideg, halott tekintetét, majd lehunyta szemét, s ledőlt. A szeánsz végeztével, mintha csak kizártak volna testemből egy rövid időre, visszatértem. Az érzés olyan volt, mint az ébredés. A lepel alatt feküdtem. Kábán, elpilledten néztem magam elé. Eszembe jutott a lámpa, melyre a gondatlan halott kezek nem ügyeltek, s leemeltem róla a fehér szövetet. Érintése oly valóságosnak tűnt. Felültem, körbenéztem. Minden a helyén, lábamnál az ott feledett leplek. Túl valóságosnak tűnt minden. A gyertyák és a csontvázak illata, mintha ébren lettem volna. Végül elmém megadta magát a keserű, hihetetlen valóságnak, s megdermesztett a felismerés. Járkáló halottak készítettek nekem halotti leplet, majd visszafeküdtek örök álmukat folytatni. Fejemet rázva próbáltam kijózanodni, de a lidércnyomás valós volt, a bizonyíték kezemben. Talán a temetőőr játszik így velem? Nem, ez nem az ő stílusuk. Magam vagyok e szellemekkel. Nagyot nyeltem, görcsbe rándult gyomrommal, s az ijedtséggel mit sem törődve a bejárathoz léptem. Magam felé húztam az ajtót, de nem engedett. Mikor bejöttem nyitva volt, zárat sem láttam. Figyelmetlen lettem volna, s kijátszott egy csak kívülről nyitható ajtó? Lehetetlen. Minden apró részletre ügyeltem, nem kerülhette el figyelmem semmi. A holtak foglya sem lehetek. Az ellent mondana minden rációnak és észérvnek. Legyűrt a félelem. Arcom a tetemek sápadtságát öltötte magára, nyugtalan kerestem másik kijáratot, hiába. Körbe-körbe futkostam, mint az álmomban e túlvilági kísértetek. Újra és újra az ajtót téptem, de minden hiába volt. Rohamokban törtek rám a félelem hullámai, egyre erősebben, míg végül sikoltozva, könnyezve öklöztem az ajtót. A fájdalom magamhoz térített. Talán csak beragadt az ajtó, hisz rég nem használták. A táskámhoz léptem, a feszítővasért nyúltam. Elkaptam a kezem. Vérfoltosan, mocskosan hevert ott. Végül legyűrtem az undort, s magamhoz vettem. Próbáltam fogást találni vele az ajtón, de a tökéletesen illeszkedő kőlapok között rést, ahová beszoríthatnám, nem találtam. Nem adtam fel a reményt. Marokra fogtam a szerszámot, s minden erőmmel az ajtóba vágtam. A tompa puffanás nem sok jóval kecsegtetett, kezem viszont beleremegett az ütésbe, fájdalom hasított csuklóimba. Elejtettem a nehéz vasrudat, s sziszegve, átkozódva hátráltam el az ajtótól. Az égető, fájó érzés lassan csillapult. A reménytelen szomorúságot, a bezártság keserű érzését lassan fáradtság váltotta fel. Újabb lázálom fenyegetett. Nem voltam hajlandó visszafeküdni. A padlón fekve tértem nyugovóra. A holtak ismét előjöttek, arcukon mosolyféle bujkált. Testem félrerakták, épp csak annyira, hogy felvehessék az előbbi formát. Újra szőni kezdtek, gyászból, bánatból, a hajnal első napsugaraiból, csalóka reményből. Az elkészült ódon holmit az emelvényre fektették, tizenharmadik társuknak a halálban, talán a hetediknek, aki hozzájuk hasonlóan megőrzi épségét. Visszavonultak, s én visszakaptam a lelkem. Hirtelen ültem fel, levegőt kapkodva, rémülten. Azt akartam, hogy vége legyen rémálmomnak, vissza akartam térni otthonomba, messze ez átkozott helytől. A valóság nyomasztóan nehezedett rám. Táskámhoz kúsztam, órám kerestem. Végül megtaláltam. Éjfélt mutatott. Néztem, néztem a számlapot. Mozdulatlan maradt. A kétségbeesés még inkább elhatalmasodott rajtam, s a tehetetlenség dühe fortyogott bennem. Nem tudtam, miért e büntetés, s miért e szenvedés. Illetve jól tudtam, csak nem vallottam be magamnak. Megbolygattam a holtakat, úgy hittem minden következmény nélkül. Tévedtem. Ráadásul még egy ártatlan ember vére is kezemhez tapadt. Összeszedtem a földről a kelméket, visszatakartam minden tetemet, s a szarkofágok tetejét is sem voltam hajlandó magamra venni a fehér halotti egyenruhát, s meghalni idelenn. Istenem, minden más lett volna, ha nem élednek fel. Meleg, élő emberi kéz érintésével kényeztettem volna őket, s csendesen mélázva boldogsággal töltött volna el már látványuk is. Virággal és gyertyával kedveskedtem volna nekik, akár szerelmesük, de… Miért ébredtek fel? Miért nem engednek? Talán a gyilkos bosszúja? Talán viszonozzák érzéseim, s maguk közé emelnek? Ezért intett óva minden körömben mozgó sötét alak eme érzésektől? Istenemre, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem vágyom halotti létre, még élni
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Nekrofília 7/7   Csüt. 4 Jún. - 18:42

sem voltam hajlandó magamra venni a fehér halotti egyenruhát, s meghalni idelenn. Istenem, minden más lett volna, ha nem élednek fel. Meleg, élő emberi kéz érintésével kényeztettem volna őket, s csendesen mélázva boldogsággal töltött volna el már látványuk is. Virággal és gyertyával kedveskedtem volna nekik, akár szerelmesük, de… Miért ébredtek fel? Miért nem engednek? Talán a gyilkos bosszúja? Talán viszonozzák érzéseim, s maguk közé emelnek? Ezért intett óva minden körömben mozgó sötét alak eme érzésektől? Istenemre, nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem vágyom halotti létre, még élni akarok, szabadon járni-kelni, élvezni halandó testemmel a napfényt, a vizet, az illatokat, s ezernyi mást, mit nem értékeltem eléggé midőn a holtakhoz fordultam. A legtöbb, amit tehettem az, hogy lejegyeztem borzasztó történetem. Ha akad még oly szörnyű, elkorcsosult emberi lény, mint én, s idetéved, okulhat írásomból, s remélem, még megmenekülhet. Zárom soraim, közeleg az álom, azt hiszem, az utolsó. Isten veled élet…

Posztumusz
Tizenkét koporsó fedele csusszan lassan, hangtalan félre, tizenkét halott ébred egy új létre. Tizenkét szellemalak jár halotti táncot, tizenkét alak vonszol a szörnyű holt oltárhoz. Csontkarok tartanak, míg elveszik mindenem, halott kezek öltöztetnek síri lepelbe. Kivetik birodalmukból holmim, táskám nem fog itt porosodni, s az irat! Megmenekül. Csattannak az ajtók, s a csontszolgák visszatérnek. A kőre szegeznek, démoni lidércek. Hat éhes, halott alak tátja el száját, éles szemfogak a bőröm cirógatják. Csak egy pillanat, az utolsó. Behunyom szemem, majd elhatalmasodik rajtam az ép eszem felőrlő félelem. A rémek belém marnak, átszúrják a bőrt, a húst szaggatva vérhez jutnak. Rémülettől, szenvedéstől édes az étek, lassan élvezik ki, rég volt, mikor ettek, s áldozat ritkán jő. Tagjaim nehezek, látásom homályos, szívem lassan, fájva dobban. Fogy az idő. Mind elveszik, az utolsó cseppig, volt nincs, mi éltetett, nincs hát mit tenni, ideje meghalni. Belle morte. Szörnyeteg voltál, neked illő e halál. A testet elrendezik, leplével takarják. Körtáncot járnak, a halál szörnyű táncát. Eljő a hajnal, nyugodni tér a kolónia, ajkukon játszi mosollyal bújnak koporsóikba. Eggyel több rém nyugszik a nehéz kripta alatt.

Egy ottfeledett táska a temetőben. Se cím, se név, se telefonszám. Drága felszerelések, ruhák. Egy napló irtóztató történetekkel.
Régóta nem láttak mozgást a háznál, hát bementek. Sehol semmi. Nyomoztak. Átkutatták a házát, jegyzeteket, nyomokat keresve. Nem találtak semmit, csupán meggyalázott testeket, halottak elorozott maradványait. Körözik mind a mai napig.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Kékszakáll története Chagrin szájaíze szerint   Csüt. 4 Jún. - 19:03

És midőn a megözvegyült, ámde fiatal és erős király az erdőn hajtatott át, aranyos, fekete gyászhintójának bársonyfüggönye mögül kilesve meglátott egy lányt. Egyszerűnek tűnt, bájosnak. Olyannak, akiben semmi sincs a mesék Pandorájából, aki nem feszeget tikokat, csak örül a finom ételeknek és hiún illegeti magát a pompás ruhákban. Megjegyezte hát kocsisának, hogy térjen vissza ide, s hozza magával. Így lett. A király nyugtalan hánykolódott egész délután kastélyának zord falai között, várt és várt. Nem kötötték le könyvtárának díszkötetei, nem mulattatta Pedro a bohóc, kipreparálta hát őt is. Végre valahára vacsora előtt beállt a hintó az udvarba, s az elé siető szolgák fáklyáinak fényében messziről is ki tudta venni a női alakot. Elhozták hát - örvendezett. Amikor azonban gúzsba kötve vezették elé a lányt, szemében gyilkos fény villant. A kocsis térdre borult.
-Uram, királyom! Kérlek, ne bánts. Semmiképp sem akart velem jönni, pedig ígértem neki pénzt, finom ételeket, pompás ruhákat, bálokat, és csillogást! Azt mondta, nem vágyik ilyesmire, de tudtam, mily csalódott leszel, uram, ha üres kézzel jövök haza. Elhoztam hát! - Ám a király nem kegyelmezett.
-Vigyétek! - mondta hithű zsoldosainak, akik elvezették a szerencsétlent. Ezután elővette legkedvesebb modorát, s ártatlan arccal a leendő nejéhez lépett. - Szép hölgyem, remélem nem esett bántódása! - Az hallgatott. Leoldotta hát a rongyot, mellyel száját betömték, majd elkezdte csomózni a testét borító köteleket. - Elnézését kell kérnem alattvalóm kegyetlenkedései miatt. Szeretném ezért kárpótolni, maradjon itt éjszakára! - Amaz még mindig hallgatott, halálra vált, sápadt arccal, épphogy állt a lábán. Ahogy kezdtek lehullani róla a kötelek alá feszített láncok, légzése lassan helyreállt, s visszatért orcáira a rózsás pír. Nem is értette, amit a szakállas, furcsán vigyorgó férfi mondott neki, elszorított vérerei miatt csak ködös foltokat látott, s elmosódó hangokat hallott. Végül elájult, ismeretlen karok közé hullt, közben hálát az adott az égnek, hogy e kis sötét világban nyugta lehet. Reggel, mily meglepő, a szakállas ágyában ébredt a ruhái nélkül. Az már régóta ébren nézte őt, s most csillogó szemekkel szólította meg.
-Szép reggelt, kedvesem. Jól aludt? - Erre a kábult, még csak ébredő áldozat nyöszörgéssel felelt. - Mit szólna, ha holnap eljegyezném önt?
-De hát azt sem tudom kicsoda. - ásította a nő.
-Akkor ideje megismernie. Kékszakáll herceg, minden alattvalójának teljhatalmú királya vagyok.
-Nem szeretem a szakállas férfiakat. - jegyezte meg.
-Ez most nem számít. Holnap egybekelünk.
-Nem akarok.
-Kötelességed, királyod vagyok.
-Haza akarok menni.
-Maradsz.
-És a háziállataim?
-Gondoskodom róluk.
-Azt sem tudja, hol lakom.
-Akkor éhen halnak. Nem számít.
És hiába kérlelte a királyt, csak elbeszéltek egymás mellett. A kastélyból nem volt kijárása. Másnap megtartották az esküvőt.
-Akarja az itt megjelent hölgyet feleségéül?
-Akarom.
-Akarod az itt megjelent Kékszakáll herceget hites férjedül?
-Nem.
-Csókold meg a menyasszonyt!
-Mondom nem! - aztán beléfojtotta a szót egy nyálas, rózsaszín szerv, mely ajkai közé betört és félholtra szívta.
Egyébiránt nem volt kellemetlen hely a kastély. Gyászleplek borították, minden tükröt áttetsző és tüllös anyagból varrt szemfedő takart, ha elhaladt előttük az ember, olyan érzése támadt, mintha sötét kísértetek követnék. Minden kelme fekete volt. A király sem volt túl összetett személyiség, csak egy báb kellett neki, akit elhalmozhat a szeretetével. Ahogy a személyzettel beszélgetett, megtudta, hogy az előző feleségek élete is hasonlóan alakult. A szobalány megjósolta, hogy két hét múlva a király útra kel. A szakács azt mondta, minden kulcsot rá bíz majd, a bejárati ajtóét kivéve, melyet magánál tart. A lovász azt mondta, hogy még magához hívatja, majd súg neki valamit bizalmasan. Mindez így történt. A király, mielőtt elhagyta volna a kastélyt, ifjú feleségét magához hívatta, majd reábízott egy kulcsot.
-Ez a kulcs nyitja a szobát, melyben legféltettebb titkaim lapulnak.
-Akkor miért bízza rám?
-Félek, hogy elvesztem utazás közben.
-Ott a kulcsár.
-De én benned jobban bízom.
Beleegyezett.
-De ki ne nyisd az ajtót!
-Miért tenném?
-Mert a kíváncsisága hajt.
-Ha folyton erről beszél...
-Szóval máris érdekel a szoba?
-Most mit akar, bemenjek, vagy ne menjek be?
-Ha bemész, halálnak halálával holsz.
-Úgy legyen. A viszontlátásra.
-Ne feledd a szobát! A fekete ajtó mögött! - kiáltott még vissza Kékszakáll, mielőtt bezárta volna a nagykaput.
Miután férje elment, ajándékkísérő kártyák formájában találkozott szavaival. Egy csokor fehér rózsa az ágya szélén. ,,Ne feledd ígéreted, lábad a szobába be ne tedd!" Miután a 40. ilyen üzenetet találta meg, a haját tépve, üvöltve rogyott térdre. Fogta a kulcsot, és egyenesen a tiltott ajtóhoz lépett vele. Feltépte azt, mögötte ismerős szag terjengett. Formalinba áztatott női hullák, vízbe áztatottak, próbaként sóval, homokkal töltött szarkofágok testekkel, kínzószerszámok és kipreparált halottak, eszméletlen csontgyűjtemény. Édeskés bomlásillat lengte be a szobát. Beívódott a hajába, a ruháiba, a bőrébe a szag, s ez lett a veszte, mint már őelőtte sok-sok hölgynek.
A király hazatért, s egyből feleségét kereste. Amaz sokadszor mosta át haját, s illatos olajakkal hintette be egész testét, ruháit, hiába. Végül fogadta férjét, bátran elébe állt.
-Üdvözöllek itthon, királyom. Íme, a kulcsok, melyeket rám bíztál.
-Mi ez a szokatlan kedvesség? Csak nem titkolsz valamit?
-Nem.
-Bejártad az összes szobát?
-Be.
-Mindet?
-Mindet.
-A pincétől a padlásig?
-Úgy van.
-Furcsa az illatod.
-Valóban. Nem szabadulhatok tőle. Ahogy ön sem.
-Ilyet csak egy helyen szerezhettél.
-Úgy bizony.
-Vezess e helyre!
-Hosszú séta lesz. - És a lány elvezette saját házához a király. Az erdő rengetegében elrejtve bújt meg a kis, idilli házikó. Pincéjében formalinszag terjengett, kipreparált hercegek testeit tárolták itt különféle módon. Csonthalmok, szarkofágok, üvegkoporsók. A király megnézte a gyűjteményt.
-Azt hiszem, most egyenlített, hölgyem.
-Én is úgy gondolom.
És összerakták a két gyűjteményt, nekrofil orgiákat tartottak, boldogan éltek együtt, amíg meg nem haltak. Akkor a jó nép rájuk gyújtotta a kastélyt, hullástól, mindenestől.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Agáta néni visszatér a feledésből   Szomb. 6 Jún. - 20:24

Panziónk hatalmas, ódon, kőépületekből áll. Katedrálisszerű díszítések
kívül, szürke, magas, égbe törő falak, belül fehér unalmas helységek.
Zárda lehetett itt valamikor, az őseim megvásárolták az üresedő félben
lévő épületet. Akkor még laktak itt apácák. Lassan kihaltak, ma már
csak egy lakik nálunk, őt sem látjuk túl gyakran. Ellátja magát, a
hátsó ajtón néha kioson, akár egy szellem, egyébként szobájában tölti
minden idejét. Tulajdonképpen nem is emlékszem, mikor láttam utoljára.
A
régi vendég mellett akadnak újak is, igen népszerű a fogadó. Romantikus
helynek tűnik kívülről, turistacsalogató. Belül puritán egyszerűségű
bútorok, fehér falak, egynéhány boltív látható. Most épp
egy csapat hátizsákos, színes turistának kell szállást keresnem, mivel
úgy tűnik, a főépület megtelt. A második épületben van az ebédlő, s a
személyzet szállása, a harmadik épületet szintén a vendégek részére
tartjuk fenn, ám ez többnyire lakatlan, Agáta nénit leszámítva.
Az
árnyas, óriási fenyőkkel benőtt kerten át az üres házhoz futok. Az ajtó
süllyesztett, lépcsők vezetnek le hozzá, aztán pár lépcsőfok fel az
ajtóig, melyet oszlopok, s egy timpanon díszít. Kopogok. Semmi válasz
nem érkezik. Felkúszok a meredek lépcsőfokokon, s így egy szinten állva
a bejárat feletti kis tetőrésszel, ráugrok. Itt az egyik ablak, -
szokás szerint, - nyitva kellene, hogy legyen, de nincs nyitva. Végül a
tető beomlasztásával oldom meg a dolgot, akaratlanul persze, lábam
alatt leomlik a könnyű mennyezet, s az ajtó belső oldalán találom
magam. Nem így emlékeztem erre a folyosóra. Talán a borús idő miatt
ereszkedett rá ez a sötétség, de minden mocskos, penészes, a falak
átható nedvedző bűzt okádnak, a fekete-fehér kockás padlót törmelék,
lemállott vakolat és festék, állati ürülék borítja, s sok más egyéb.
Agáta néni rendben tartott itt mindent. Takarított, szellőztetett.
Valami nincs rendben. Kísérteties várakozás ül a nyomasztó csendben.
Felkelek a földről, úgy látszik, megúsztam épségben a zuhanást. Agáta
néni lakosztályához indulok. Végig megyek a bekötő folyosón, majd
jobbra fordulok, egy másik, sötét, ablaktalan folyosóra, melynek bal
oldalán az üres szobák zárt ajtói fehérlenek. A folyosó végén a
körbe-körbefutó szögletes lépcsőn sietek fel. A fehér fal, a fehér
korlát, s a mocskosan fehér lépcsőfokok frusztrálnak, de ezzel most nem
törődöm. A harmadik, s legfelső emeleten pihegve lépek a folyosóra, ez
az emelet kisebb, mint az előző kettő. Csupán egy szoba maradt itt, a
padlástér többi része amolyan lomtár, itt felejtett holmik,
kényelmetlen bútorok végső nyughelye. Agáta néninek kellemes, csendes
szomszédságot nyújtanak, itt nem zavarja senki csendes elmélkedését. Kopogok
az ajtaján. Nem jön válasz. Sokáig dörömbölök, végül benyitok. Az
áporodott szagú helység most sötét, a félig leeresztett redőny résein
alig szűrődik be fény, az is a hátsó szobában. Az ajtóban állva
nézelődök. A külső helységben nincs semmi különös. Itt egyesült a
konyha, az étkező, s a nappali, rendetlenség van, a rég mosatlan
edények, a molyette rongyok, a régi-régi ételek, mind átadták magukat a
feledésnek, romlásnak. A helységből két ajtó vezet tovább. Az egyik
csukva, mi jobb oldalt a fürdőszobához tartozik, szemben velem a másik
azonban nyitva. A hátsó szobában nem sok látszik. Összehúzom magam, s
az ajtófélfához lapulok. Így a hátam mögötti ablakok valamivel élesebb
fénye bejut a hátsó szobába, egy fotel sarkát, s az ágy végét
megvilágítva. Felsikítok. Egyre hangosabban, hisztérikusan. Az ágyon
egy a takaró alól kilógó lábszárat látok. Ezüstszín bilinccsel a boka
fölött. Valaki a vaságyhoz bilincselte az apácát. Ez még nem volna
olyan nagy baj, de ezzel a lábbal nem stimmel valami. Barnás-sárgás a
bőre, s minden izma a csonthoz tapadt. Rosszul mumifikálódott, aszott
végtag. Valaki az ágyához bilincselte Agáta nénit, és hagyta éhen
halni. Vagy ő maga tette volna? Becsapom az ajtót, s könnyeimet nyelve
rohanok le a lépcsőn. A második emeleten megállásra kényszerít két
szellemkéz, jeges érintésük a csontomig hatol, sírbűzös lehelet
csapódik tarkómnak. A jelenség letaglóz. A jelenés elkábít, s karjaiba
omlok. Szinte meg sem hallom a hatalmas dörrenést, s a bejárati ajtó
szárnyainak csapódását. A szellem maga felé fordít, lassan, végtelenül
lassan mozog. Arcához húzza arcom, szemembe mélyeszti fagyos
tekintetét. Kegyetlenséget és rosszindulatot látok benne. ,,Agáta néni"
- nyöszörgöm. Elcsendesít, s ajkai a nyakamra tapadnak. Beleborzongok
hidegségükbe. Mintha jégcsapok marnának a bőrömbe, úgy mélyeszti fogait
a lágy nyak húsába. Csorogni kezd a vér. Ezüstszín izzás tölti be
látóteremet, s tesz vakká. Valaki meghallhatta a sikoltozásom, s
segítségemre sietett. Keresztet nyomtak a némber arcába, s ő
eltakarodott. Újra szilárd talajt érzek a lábam alatt, nem sokáig,
gyengén, erőtlenül térdre esek, s magamba zuhanok. Kis cseppekben hull
a padlóra a vérem. Valami rongycsomót szorít a sebre valaki, s egy
másikkal rögzíti.
,,Fel tudsz állni?" - egy férfi hangját hallom a
ködön túlról. Nagyot nyelek, próbálok megszólalni, de hangom még nem
nyertem vissza. Bólintok, s felhúznak. Hárman jöttek, nem tűnnek
turistának. Vendégeink? Nem tudom, nem is számít. Sietve lépcsőzünk. Az
első emeleten ismét feltűnik a jelenés. Most más alakban jött el,
fiatal nő képében. Így nézhetett ki egykor. Az ártatlan szépségéhez
most démoni erő, s gonoszság párosul. Kísérőim keresztet tartanak maguk
elé, ez nem állítja meg őt, csupán gyengíti. Futunk tovább, s minden
lehetséges ajtót a kísértet arcába csapunk, ám ez nem jelent neki
gondot. Ahelyett, hogy átsuhanna rajtuk, ördögi erővel taszítja félre
azokat, s az ajtók meglazult, vagy leszakadt sarokvassal lifegnek
mögöttünk. Elérjük a kijáratot. Megmenekültünk, megkönnyebbülök. Mintha
az ártó kísértet meghátrálna a beszűrődő tiszta fény elől. Megáll, s
gunyorosan mosolyog. Intésére a betört ajtószárnyak a helyükre ugranak,
s hiába feszegetjük őket, nem mozdulnak. A jelenés elnézi egy darabig,
ahogy szenvedünk, majd megindul felénk. ,,Veled fogom kezdeni." - mutat
a férfira, aki kiszabadított gyilkos öleléséből. Az ránéz, s delejes
éber álomba zuhan. A kísértet magához inti, engedelmesen odamegy hozzá.
A keresztek már mit sem érnek. Az előbbi csalódottság hatására elszállt
minden erejük. Tehetetlenül nézzük, ahogy ez a szellemlény kiszívja az
életerejét, hidegséget önt szívébe, s vérét elnyeli. Mikor végez vele,
még erősebbé válik. A másodikat, majd a harmadikat is odahívja, s
lassan, cseppet sem elsietve a dolgot, a vér minden cseppjét kiélvezi.
Egyedül maradok a hullákkal, s a rémmel.
Midőn végez, rám mosolyog.
- Megismerhetted érintésem. Várod már, hogy újra karjaimba vegyelek? - kérdi negédes, kedveskedő hangon.
- Nem. - felelem hidegen.
- Ne butáskodj. Éreztem, ahogy kéjesen megborzongsz érintésemtől, s elégedetten elernyedsz kezeim között.
- Az iszonyattól borzongtam meg, s attól, hogy hideg vagy, mint a legkegyetlenebb, zord, téli éjszakák.
- Nos, akkor most megismertetem veled halálos ölelésem csodás mélységeit. - csóválja a fejét.
- Nem. - mondom halkan, elfúlóan.
- Mit mondtál? Jer hozzám! - csattan fel.
- Nem. - hangom immár tisztán cseng.
- Parancsolom! - hörgi.
-
Nem! - mondom ki a szót megkönnyebbülten, felszabadulva. - Nem megyek
hozzád, s ne közelíts felém. Csak egy ködkép vagy, üres fecsegés,
pusztába kiáltott szó, sóhaj az alkonyattal tűnő naphoz, egy rothadt
test üres emlékezete vagy, megkeseredett, gyűlölködő némber pokolra
való lelke, s én hús-vér ember vagyok, kit nem érinthetsz meg. Nem
hiszek benned többé.
E szavakkal egyre halványabbá és halványabbá
kezdett válni, míg végül elhátrált a legsötétebb szobák felé. Az ajtó
nyikorogva fedte fel a világot, a nyomasztó csendbe visszatért az élet
hangáradata. A holttestek, mintha nem is igazi emberek porhüvelyei
volnának, lassan, gőzölögve, párállva köddé váltak. Nem volt hát igaz,
valós személy sem a veszélyes némber, sem a megmentő alakok?
Megborzongtam, még utoljára, s sietve távoztam a szellemjárta házból.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Re: Chagrin-novellák   Hétf. 29 Jún. - 0:20

Memento mori

A vámpírok kegyetlenek. Elragadnak embereket, hogy vérüket vegyék, s
aztán a meggyalázott, összeharapdált testet megcsonkítva elrejtik, vagy
a folyóba hajítják. Csak a véredet akarják, se többet, se kevesebbet.
Nőj már fel végre, s ne hidd azt, hogy ezeknek a szörnyetegeknek vannak
még érzéseik. Hidegek belül, akár a kövek egy feneketlen tó sötét
mélyén. Majd meglátod az érzelem-maszkot arcukon. Nekik egyforma minden
nap. Ébredés, vadászat, ivás, halál. Folyton ugyanaz. Nem éreznek már a
szomjúságon kívül egyebet. Azt hiszed, egy vérszagú, kis, csinos
pofikájú valaki majd átmelegítheti a halott, fagyos szíveket? Tévedsz.
Tévedsz! S életeddel fizetsz ezért. A te életed. Dobd el, ha ezt
akarod. Ha mások halálából nem tanulsz, majd tanulsz a tiédből. Memento
mori! Emlékezz a halálra! Memento mori…

Memento mori. Emlékezem.
Ki is mondta e szavakat? Tudom, óvni akart. Istenem, ahogy egyre
kevesebb vér folyik ereimben, nehezebbé válik a gondolkodás. Emlékeznem
kell. Hogy is volt?

Az utcán sétáltam. Be akartam bizonyítani,
hogy nincs értelme félnünk, hogy biztonságosak a város utcái, még ha
nem is ragyogja be őket napfény. Óva intettek, féltettek mind. A
családom, a barátaim, a tanáraim, a szomszédjaim. Mindenki. Próbáltak a
lelkemre beszélni. Addig tiltottak e gyönyörtől, míg végül rákaptam.
Sétálni, a hűs, sötét éjszakában, az apró csillagokkal pettyezett ég
alatt, érezni a hold sápadt fényét bőrömön. Nyakamba kanyarintottam egy
olvasót, nagyanyám megszentelt rózsafüzérét, s ezzel a babonaságokat
letudtam. Felőlem aztán azt csináltak a vámpírok, amit akartak. Hogy
elrabolnának embereket? Azt csak úgy mondják. Gyermekmese. A szomszéd
kislányt szatírokkal ijesztgették, engem vámpírokkal. A szatírok ellen
úgy védekezhetsz, ha nem mutogatod a bugyid és nadrágot hordasz, így
nevelték a prűd kislányt. Nos, nekem azt tanították, hogy a vámpírok
éjszaka a városban garázdálkodnak, a nyakadba vágják a foguk és
kiszívják a véred. De a megszentelt, szent ostyával lepecsételt ablakú,
ajtajú házakba nem merészkednek be, az utca népét tizedelik meg. A
kurvákat, a striciket, a hontalanokat, és a kint rekedt
szerencsétleneket. Minél inkább tiltottak az éjjeli kint léttől, annál
inkább vágytam rá. Elegem volt a meleg, fülledt napokból, az égető
napfényből, a forró aszfaltból. A hűs estéket vártam, s elepedtem
szobámba zárva a szabad sétáért. Elegem volt a szentekről való
papolásból, az imából, s az egész hitből. Így hát ki-kiruccantam
éjszakánként. Kereszt fityegett a nyakamban, miközben ábrándosan
sétálgattam a nappalról már ismerős utcákon. Az éj mindent szürkévé
varázsolt és hideggé. Arra gondoltam, hogy ha mégis összefutok egy
vámpírral, majd vagányan a képébe tolom a feszületet, és rávigyorgok,
mire ő elborzad és elszelel. Számtalanszor képzeltem magam elé a
jelenetet. Máskor a vámpír megsajnált, s hazáig kísért. Romantikus
lényeknek képzeltem a szörnyeket.
Mikor végül is találkoztam eggyel,
az kicsit másképp sikerült… Egy hosszú, kietlen utcán sétáltam. Az
egyik lámpa fényköréből ugráltam, lépkedtem a másikig. Ruhasuhogásra
lettem figyelmes, majd két cipő koppant a hátam mögött a földön.
Odafordultam. Egy férfi térdelt a földön, illetve négykézláb állt.
Karjaival tartotta reszketeg felsőtestét, s igyekezett nem a betonra
borulni. ,,Jól van, uram?” - léptem oda hozzá. Ő nem válaszolt, csak
meredt maga elé sötéten. Majd hirtelen elkapta a bokám, s lerántott
maga mellé a földre. Lefogta kezeim, s már a nyakam fölé hajolt, mikor
meglátta a keresztet. ,,Tudod, hogy ez hit nélkül nem sokat ér?” -
morogta félig állati, félig emberi hangon, s megragadta a láncot,
letépte. Szabaddá vált előtte a torok, melyből az éltető nedvet
nyerhette. Hiába sikítottam, kapálóztam, szorosan tartott, s vérem
vette. Fájt, ahogy az éles, hegyes szemfogak szúrtak. Veszettül kínzott
az a szívó érzés. Egyre gyengébben pislákolt bennem az élet.
…és eszembe jutott a nagy patália, amit anyám csapott, mikor tudomást szerzett a kis sétáimról.

Memento mori. Anyám… emlékezem. Megtanultam a leckét. Memento mori…
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Re: Chagrin-novellák   Hétf. 29 Jún. - 0:20

Danse Macabre

Midőn a pírban égő alkonyi felleg elszürkült, mint a halál, csend és
hideg ereszkedett a völgyre. Az éj leszálltával mind házaikba zárkóztak
az emberek, s halovány gyertyák fényénél elvégezték a
legszükségesebbeket. A gyermekeket ágyba bujtatták, gyorsan befejezték
a vacsorát. A gazdasszonyok, bármennyire is kísértést éreztek arra,
hogy rendet rakjanak, most nem tehették. Most nem… Babonás idők jártak
akkoriban.

Az új, rohanó századok útjára lépve az emberek nem
törődtek már többé a halottaikkal. Megkínozták őket, felvágták, s
kitárták hasukat, hentesek darabolták őket, hogy összetoldva-foldva,
kivéreztetve koporsóba csapják őket. Nem volt többé virrasztás, sem
halotti tor. A föld alá vele, és ne is gondoljunk rá többet! Vagy
elégették, s a hamvakat kiszórták… valahová…
S a holtak maguk
virrasztottak, ünnepeltek. A szélben kerengők széltáncot jártak, s
szeleburdiságukkal óriási vihart kavartak. Villámoszlopokat állítottak
emlékül, s dörgés-harangszóval köszöntötték az új társukat. Máskor
körbe-körbe forogtak, pusztító légtölcsérrel, légörvénnyel sújtva az
élőket. A tenger fenekén, elsüllyedt hajókon újra és újra folytatódni
látszott a megszakított élet, mikor egy halott ereszkedett alá. Úsztak
a halak között a lelkek, összekacsintottak a félig megzabált hullák.
Persze a hagyományos temetőkben is köszöntőtáncot jártak. Dance
Macabre… Tanúja voltam, s részesévé váltam.

Nagyapámat temettük.
A temetést megelőző napon korán nyugovóra tértem, mondhatnám… Álomba
sírtam magam délután 4 óra tájt. Szerettem nagyon a jó öreget. Itt volt
velem mindig, mióta az eszemet tudom. Öreg volt, hát meghalt. Szenvedés
volt neki az élet, jobb ez így. - mondták. Nem hittem el. Azt kívántam,
bárcsak visszajönne, s velünk lenne.
Mikor felébredtem, még sötét
volt. A villanykapcsolóért tapogatóztam. Fény lett, így megtudtam az
időt. 11 múlt nem sokkal. A sötét, zavaros álmok felkavartak, sétálni
indultam hát, s utam persze a temető felé vezetett. A domb felől
jöttem, s ez volt szerencsém! Ha a házak felől megyek, megláttak volna
a fényben. Most nem a kíváncsi szomszédokra gondolok. Átvágtam a
nedvesedő füvön, s fázósan húztam össze kabátom magamon. Egy különösen
makacs növényfonatba akadt lábam a dombtetőn, hasra vágódtam, próbáltam
kitépni magam szorításából. Szokatlanul csendes és sötét volt a völgy.
Az éjszaka beleremegett az éjféli harangszóba. Felkaptam a fejem.
Minden templomban haragosan, panaszosan csendültek meg a harangok,
csatlakozott hozzájuk a temetői harang is. Úgy szólt, mintha egy
veszett kutya kapta volna szájába a kötelét, s most morogva, habzó
szájjal próbálná letépni azt. A harangtorony azonban elhagyatottan
állt. Nyoma sem volt kutyának. Szellemkéz rángatta a kötelet. Megigézve
bámultam a látványt, s nem foglalkoztam többé gyökerekkel, növényekkel.
A
hullaházban nagyapám pihent, így a lámpákat felkapcsoltak. Amolyan jel
volt ez, miről tudni lehetett, hogy halott van most a faluban. A
fénykörben motozást láttam. Közelebb kúsztam, le a dombon. Embereket
láttam, ünnepélyes tömeget. Közelebb osontam, s közelebb és közelebb. A
mezőn nem volt semmi, mi mögött meglapulhattam volna, a temetőig mentem
hát, s bevettem magam a szélső sírok egyike mögé. A sírkertet
feldúlták. A legtöbb kripta tárva-nyitva állt, a koporsófedelek
kifeszítve, s keresztbe rakva a verem fölött, vagy félrehajítva. Nem
értettem a dolgot. Valami nekrofil, sátánista szekta tart itt
szeánszot? Az öltönyös férfiak és ünnepi öltözetű nők tömegére
meredtem. Furcsák voltak. Egyébként nem csináltak semmi rosszat. Úgy
néztek ki, mintha őket hantolták volna ki. De ki lehet olyan beteg és
perverz, hogy sírokat szentségtelenít meg, s halottakról lerángatott
ruhákba öltözik? Ahogy elnéztem a penészes, aszott arcokat, senki.
Arcomból a vér kiszállt, s sápadttá váltam, mint ők. A sírkőhöz lapulva
fordítottam nekik hátat, kezemet számra tapasztva fojtottam el egy
sikolyt, s zihálásomat. Barnás bőrű és homokszínű, vagy éppen szürke
arcok, a görbe végtagokról mintha lerágták volna a húst, s humuszos
hullabűz terjeng a társaság fölött. Először azt gondoltam, ez nem
lehet, s most álmodom. Aztán elfogadtam, s okát kerestem. Ölembe
hajtottam fejem, s magamban egyre csak ismételgettem: Miért?
Sóhajtva
néztem fel, s akkor már körülöttem álltak. Azt hiszem, pár pillanatig
kihagyott a szívem. Aztán újra elindult, s az élet ritmusával
ingerelte a halott kolóniát. Egy két ismerős arcot véltem felfedezni
köztük, elhalt ismerősök arcait.
Álltak és néztek. Reszkettem és
behunytam a szemem. Egy ragacsos, undok kéz megmarkolta a karom, s
felhúzott a földről. Büdös, fekete nyák maradt bőrömön érintése nyomán.
Nem hagytak elég időt arra, hogy elgondolkozzam azon, ez a folt van-e
annyira undorító, mint amilyen a bőröm lesz majd, ha nem mosom le róla.
Enyhe bőrpír, szokatlan hegek, ocsmány, gennyes kiütések, esetleg
üszkösödés…
Intettek, hogy menjek, s megnyílt előttem a holtak
sorfala. Előbb kíváncsian az arcokba néztem, utóbb rémülten,
elundorodva inkább a lábam alá figyeltem. Borzasztóak voltak ezek a
szemek. Éreztem, ahogy figyelne, azonban szemeik mazsolaszerűvé
fonnyadtak, vagy éppenséggel rothadt bőr nem engedte felpattanni őket.
Tekintetük mélyen belém fúrt, lelki szemek mélységével. Leesett, vagy
bőrcafatokon fityegő állkapcsok, foltokban csupasz csontok, haj, mi nem
rothadt meg, de összekenték a bűzlő nedvek, s fejbőrrel együtt hullott
le… Férgek, tetvek, s mindenféle irtóztató bogarak… Gyomorforgató
látványt nyújtottak. Szájuk nem mozgott, de beszéltek. Suttogva,
rosszindulattal telt hangon.
,,Gyere…”
,,Gyere!”
,,Erre kedveském… erre!”
,,Siess, siess!”
Nyugtalanított
a dolog, de mit tehettem volna? Legyőztek… A látványuk, a rothadt
koponyák, ez a félelmetes sokaság kétségbe ejtett, reménytelenséget
oltott szívembe. Mentem, ahogy parancsolták, s vártam, hogy végezzenek
velem. Meg sem fordult a fejemben, hogy segítségért kiáltsak,
valószínűleg annál könyörtelenebb, s fájdalmasabb lenne a halál. Nem
vártam megmentőt, segítséget, csak a végét… S a vég eljött.
A
halottas házhoz vezettek. Azt akarták, hogy nyissam ki az ajtót.
Nehezek voltak a hatalmas ajtószárnyak, de kitártam őket. Egy asztalkán
állt odabent a koporsó, félhomályba burkolózva, motozott benne valaki.
Mintha tíz körmével kaparta volna a jól leszegelt, erős fedelet. A
szerszámoskamrába küldtek, s ki kellett szabadítanom az öreget. Nehéz
volt, de nem hagyták, hogy feladjam, s csak csüggedten álljak a koporsó
fölött. Így hamarosan kiszabadult nagyapám, de mégsem őt találtam a
ládában. Nem, ez már másvalaki volt. Nem értettem, mitől változott meg.
Démoni lett, akárcsak a többiek. Nem láttam arcán azt a kedves, félszeg
mosolyt, mely annyiszor ült ajkain. Nem, most szája lebiggyedt, szürke
arcán harag honolt. Kimászott a koporsóból, s a többiekre nézett. Azok
bólintottak. Szavak nélkül beszélgettek, s én ebből nem értettem
semmit. A falhoz lapultam, s riadtan kémleltem körbe, a menekülés útját
lesve, még utoljára. Semmi esélyem sem volt innen élve szabadulni.
,,Nagyapa…”
- szóltam reszkető hangon, s a halott idegen tekintetével néztem
farkasszemet. - ,,Mi történik itt? Mi ez az egész? Én… én… félek.”
Utálatos pillantással mért végig, s csikorgó, rekedt hangon felelt.
,,Ezek
itt,” - mutatott körbe. - ,,…nem nyugodhatnak békében, ahogy én sem.
Nem virrasztott érettünk senki, egyetlen tiszta szív sem gyújtott
gyertyát üdvösségünkért, csak belöktétek őket a gödörbe, s a formaságok
elintézése után elfelejtettétek! Velem is ezt teszitek majd, igaz? Egy
hazug pap áll majd a verem fölött, unottan felolvas valamit, levezeti a
ceremóniát, s zsebre teszi a borítékot, minek tartalmát majd a
kurvájára költi! Ti meg hazamentek és végképp kitöröltök az
életetekből, kidobjátok a holmimat, s éltek tovább nyugodtan, anélkül,
hogy a végtisztességet megadtátok volna nekünk!”
,,De én… ez nem
tudtam. Sajnálom, nagyapa!” - mondtam könnyektől maszatosan, és ezt így
is gondoltam. De mi mást tehettem volna? Ez nem egy mese, ahol a
halottak segítségével bizonyítékokat gyűjtök, s megalázom a papot,
aztán igazságot szolgáltatunk, majd misézünk a holtak nyugalmáért. Nem.
Az én történetem itt ér véget ezen a helyen, s rövid életem
bevégeztetik.
,,Barátaim eljöttek, hogy köszöntsenek, hogy halotti
táncot járjunk, s te idetoltad a bűzös, élő képedet. Súlyos vétség ez,
melyért meglakolsz.” - folytatta. - ,,Magunk közé emelünk, s lerántunk
a sáros földbe. Akarod, hogy én csináljam?”
Megráztam a fejem.
Egészen a falhoz lapultam, s erősen koncentráltam, hogy felébredjek, s
minden eltűnjön, akár egy rossz álom. Az előbb estem el. Biztosan
beütöttem a fejem, s ezért az agyam összedobott egy kis horrorfilmet,
amíg aludtam. Ideje felkelni. Gyerünk!
De a várt ébredés nem jött el. A halottak körbevettek, s dologhoz láttak.
,,Távozz
e testből, éltető erő, távozz, szárnyalj e test rabláncait levetve,
szabadon, szárnyalj, messze szállj, vár a túlvilág. Rothadni fog-e
test, s bűzlik majd, mint a halál, menekülj, míg megteheted, szabadulj
meg porhüvelyedtől, mely csak visszafog, közelít a kaszás…” -
kántálták, egyre csak ömlött rothadt szájukból az istentelen ének, s én
fejemet fogva estem össze. Sírva, nyomorultul karoltam át magam,
szavaik elborzasztottak, reszkettem oly erősen, mint még soha, s
éreztem, ahogy a levegő lehűl körülöttem. Hidegség, az ősi, sötét
hidegség ömlött végig rajtam, ami a nap előtt volt, s a napot alkotó
elemek létezése előttről származik. Szörnyű, karmos, jeges kézként
markolta meg szívem, s összeroppantotta. Egy pillanat műve volt az
egész.

Aztán a lélek otthagyta a testet. A léleknek testre van
szüksége az emlékek őrzéséhez. Próbáltam emlékezni, de az életem, akár
a homok pergett ki kezeim közül, s feledtem mindent. Még egy utolsó
pillantást vetettem a testre, végül elfeledtem, hogy ő én vagyok.
Elnéztem a halott társaságot, s nem értettem mi az, halottnak lenni.
Értelmetlenné vált ez az egész világ. Azonban ott volt az a hátsó ajtó,
mely titkos tudással kecsegtetett. Mögötte másik világ…

A
halottak elégedetten nézték új társukat. Az felkelt, s a semmibe
meredt. Lélek nélkül a testnek nincs mivel emlékeznie. Nem is érez már
semmit, csak mélységes utálatot azok iránt, kikben élet lakik. Az ősi
törvények azonban a halandókat védik, s e rémfigurákat örökre száműzték
a sötétségbe.
,,Bújj vissza a koporsódba, testvér!” - okították az
új fiút. - ,,A napfény elvakít, s tehetetlenné tesz. Lelepleznéd magad,
ha itt találnának, s akkor elégetnek…”
Mind visszamásztak. Kicsit
elégedettebben nyújtóztak ki a hideg vermekben, gyilkosság bűnétől édes
szájízzel. A tánc elmaradt, de mindig akad új halott, újabb alkalom.

Az
ősi törvényeket hozók megtanították az embereknek, hogyan viseltessenek
halottaikkal. Voltak népek, mik jobban féltek, ők megkötözve földelték
el az elmúltakat. Voltak gyakorlatiasak, kik állatokkal zabáltatták fel
őket. S voltak óvatlanok, kik megfeledkeztek minden egyességről, s nem
tisztelték a halottaikat.

…és a halottak emlékeztették őket…

Éjszaka
már senki élőfia nem gyújt fényt, nem csap zajt. Ha a sötétség leszáll,
az élők elbújnak, s reszketve lapulnak meg vackukon. Ilyenkor holtak
járják az utcákat, s halált hoznak arra, akit meglátnak. Ilyenkor élet
és halál között megszűnik a határ.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Illat   Csüt. 1 Okt. - 21:56

Felrémlik valami kába, ócska parfümgőz. Csak az illat árnya, hívogat, majd a semmibe vezet. Felrémlik előtted, elcsal, a semmiben veszel. De mégis, honnan jő ez árny, s miért kísért? Egy régi élet utolsó kísértete, néma segélykiáltás. Vezet, üres, poros folyosókon vezet. Nyikorgó padló, surranó árny. Elhalt sóhajok. Kimúlt vágy. Mintha tűz gyúlna kormos kandallóban, szinte hallani a ropogást, s édes, meleg a tűzillat, egy téli éjszaka feledte itt talán. Egy pillantás, és minden szürke már. Törött cserép, hámló vakolat, a földön szemét. Valamikor itt… egy lény boldog-boldogtalan életet élt. Aztán minden véget ért, ahogy lenni szokott. Kormos, olvashatatlan levelek a kürtőben, a kémény elintézte már, a titok halott. Felrémlik valami rég volt parfüm árnya, kezemben a papír pernyévé omlik össze, s még utoljára érzem ezt a bús-kellemes illatot.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: Miazma úr szolgálatában   Csüt. 1 Okt. - 21:58

Ki kéne lábalni e sötét iszapvilágból. A miazma rám szól, maradj. Engedelmeskedem, nyelem a kátrányt, kénes a leheletem. Nem túl vidám az élet, ha alant fekszel a halakkal. Nézni ragacsos, zselés szemekkel, miken az idő foga rág, nézni még lehet, de nem biztos, hogy tisztán látsz. Orromban régóta valami féreg él, nem érzek illatot. Bőröm vizenyős, szürke, könnyen szakad, s nos, egy kicsit talán halott vagyok. Gyökerek fonnak körbe, belőlem sarjad valami új életszikra. Hagyom némán, nem szól a miazma, tudom, most jó vagyok. Mosolyogni próbálok, hisz dicséretes, hogy engedelmeskedem, s ezért a miazma sem haragszik már. Elszakadnak az izmok az arcban, mint ázott húrok, pattannak, megindul felfelé a lápban egy bűzlő levegőbuborék. A miazma dühödt. Bosszúsan taszít egyet rajtam, s felszállok lassan, lebegek a víz tetején.
Vissza az elejére Go down
Chagrin
"Visszajáró Lélek"

avatar

Érdeklődési kör : horror, hullák, romok, természet, könyvek... sütik
Hobbi : a fent leírt dolgokkal való foglalkozás

TémanyitásTéma: I   Kedd. 18 Máj. - 19:29

A legfurcsább utak és világok akkor tárulnak fel, ha magába néz az ember.

Halott város. Halott vidék. A repedezett aszfaltúton rég-halott kórók karmos keze kapar. Kétoldalt magas házak, ablaktalan, fekete szemeik vakon merednek a semmibe. Lépteim sem csapnak zajt már itt. Halott és csendes minden. Pernye száll, az ég sötét. Megyek előre. Hiába is kutatnák itt, már mindent kifosztott az idő. Gyermekkori emlékek, krétarajzok, törött filctollak hona ez. Merev, aszott gyermektestek hevernek rossz játékaik között. Fejetlen plüssmackót szorít csontvázkéz. Magam mögött hagyom e terméketlen sivár vidéket, ez csupán a múlt.
Muzsika szól, gitár és hegedű hív, arany napfény ragyog egy kis tóparti fogadón ereszkedek le a domboldalon, szél fodrozza a mező zöld haját, a fűben gázolok, egyszerre ring minden a szellő dallamára, a tó tündére dalol.
- Míg a napfény le nem áldoz, siess, míg a napfény ég, míg ég, míg ég, gyere, kedves, tőlem ne félj.
Rohanok. Végtelen hosszú a mező. A fogadó… Segítséget kell kérnem, egyedül nem állhatok ellen a víz szörnyetegének. Elfordulok a tó gyilkos hajadonjától, s bezörgetek az ajtón, választ nem várva tépem fel. Halottak. A pultra fordult oszló arcok, kártyások csontjai, mindent elorozott előlem megint az idő. A tündér tovább énekli egykedvű énekét.
-Míg a napfény itt talál, addig bírod, halandó, míg a napfényt issza szem és száj, addig élhetsz, jő az éj és jő a halál, élted vége itt talál, pusztulásra vársz, fuss, mert megtalál. Fuss, mert megtalál, az égi lény, az éji rém, e földnek ura…
Kihátrálok a hullabűzös ivóból, s a tündér felé rohanok. Incselkedve úszik el a parttól.
- Várj, várj! Kérlek segíts!
Gúnyos mosollyal felel: - Kövess!
A nap hidat fest a sötét vízre. Lassan átázom, vacogok. Szörnyen hideg. Lábam lassan nem érint talajt, lehúz egy hideg kéz a mélybe.
A víz alatt egy elsüllyedt harangtorony harangja szól. Ütemesen ver. Fent kialszik minden fény. Szirének hangja kísér. ,,Kövess, kövess...” Összemosódnak a szavak. Alant katedrális. Sötétben tapogatózom, míg lidérces fény nem gyúl. Hátrahőkölök, ahogy meglátom a sellők szörnypofáját, mely oly idegen az angyali hangtól, mi ajkukat hagyja el. A kapuhoz vezetnek, s belöknek az ódon épületbe. Régi istent dícsértek a képek szétszabdalt vásznai. Az oltár előtt egy kislány ül, kezében áldozótőr. Megmártja karjában olykor. A vér egy darabig folyik, serlegbe fogná fel, ha engedné a víz, aztán a seb beforr. A földön térdel, görnyedt háttal, lehajtott fejjel.
- Itt vagyok, már semmi baj, kicsim. – mondom, erre rám figyel. Néz, néz az ismerősen kék szemekkel. - Nem kell hinned. Az egész csak mese, nézd! – Intésemre a gyertyatartókon fény gyúl, megelevenednek a képek, újra eggyé állnak össze. A törött ablakokba visszasimul az ólomkeret, s az üvegcserepek. A csonka szobortagok összeforrnak. Szirmavesztett virágok virulnak újra. Ragyog a márvány, ragyog az áhítattal áthatott katedrális. Csontvázak kelnek, ropogva mozgatják tagjaik, majd inak nőnek ki rajtuk, izmok hálózzák a testeket, hús fakad és bőr nő, szemek fénylenek, visszafelé forog most az idő. Áhítatos éneket zengenek.
A feltámadás? Ez lenne hát a feltámadás? Nem, csak egy apró csoda.
A katedrálisból eltűnik a víz, a sellők tiszteletesekké szelídülnek, szent emberekké. A kislány megszeppenve néz.
- Látod, milyen szép? Nem kell elpusztítanod. Csak csodáld. Nem kell, hogy része legyél. Állj fölötte, és szeresd egyszerű szépségét. Csodáld az emberek hitét, mely nekünk nem adatott meg.
Magamhoz ölelem, magamba ölelem. Szívem egy félreeső zugában rejtem el.
Otthagyom a templomot, mely a tó partján áll, a felszínre emelkedett. A templomból kilépve kis várost találok, utcáin karnevál, haláltáncot járnak a rég holt lelkek, démonokkal vegyült a sereg, vérüket szívja, újra és újra végez velük a sátáni csapat. Díszes társaság, maszkok, vad ricsajra rázza csontváztestét az ott, majd újra ember lesz egy pillanatra, csak hogy megtörjék, s szenvedjen újra. Elragad a forgatag, visz a színes tömeg. Éles fog mar torkomba, sötét szempárt látok magam előtt, míg véremet szívja, tépik testem, karmok szántanak végig bőrömön, beleim földre omlanak, csak hogy elkapja őket néhány apróbb szörnyecske, s mint a májusfa szalagjaival szaladjanak körbe-körbe. Kirabolt testtel, vérbe fagyva fekszem a földön, patás láb tipor, szemgolyóm éles tüskére szúrva lebeg valahol, kitépett nyelvem mocskos marokban, sikoltanék, torkom felvágva. Egy pillanat, érzem, ahogy erőm elszáll, megkönnyebbülten hagyom hátra a testet, de akkor minden kínt felváltó égő érzés emészt el, porrá leszek, majd élet sarjad e semmiből, újra élek, ép minden tagom, erőm nem sok, de a földről felemel, új dal rivall fülembe, indul második menet. Menekülök. Elhajolok a mohó kezek elől, ellököm a csápokat, nem hagyom magam. Ütöm, vágom, a szörnyeket. Egy szenvedő kar kér segédkezet, félrehajítom. Nyomomban tucatnyi démon, de tudom, nem hagyhatom. Nem lehetek része. Rohanok, vértől iszamós a föld, koponyalámpások lógnak fejünk felett, sátrakban kínálják a meleg vérpárlatot, a mérgeket, kiutat keresek, minden utcát megtöltenek a szenvedők, s kínzóik. A karnevál végtelen. Akármerre is megyek, nem ritkul a tömeg. Bírnom kell, tűrnöm, nem engedhetem, hogy megint azt tegyék velem. Nem állok meg, nem hagyom. Mások halálától vagyok mocskos. Hogy űzhetem ki a démonokat? Hová lett a templom? Hogy lehet, hogy eluralkodtak itt, mikor a hit… Amiben nem hiszek… Ha nem hiszek istenben, nem hihetek démonaiban sem, lábam remeg, tüdőmbe éles fájdalom nyilall, nem bírom soká már. Éhesek a szörnyek, káráló nevetéssel nyomomban vannak, érzem, elviselhetetlen a ricsaj, megőrjít a zene, hol vannak a dobok? Honnan száll a zene? Körbeölel. Elborít. Minden oldalról.. Démonok… A hangok… Legyen vége… Végre legyen vége… Nem… Kiút kell legyen. Nem lehetek része…
Csend. A démonok meglapulnak, minden kis árnyba belesimulnak. Az emberek kimerülten fekszenek a köveken, majd visszavonulnak a házakba. Az üres utcán nem marad semmi. A kiömlött vér lassan elpárolog, minden kis húsfecni semmivé lesz. Vihar előtti csend. A hajnal fényei még sápadtak és gyengék. Mindenki gyáván meglapul viskójában, az elfüggönyözött házakban, s csak akkor bújnak elő, ha újra leszáll az éj.
- Gyertek elő! – kiáltok. – Nem bujkálhattok örökké! Le kell győznötök a démonaitokat. Ez így nem mehet tovább! Ne hagyjátok, hogy ezt tegyétek veletek!
Senki sem válaszol. Némák az épületek, akár a kripták. Feszegetem az ajtókat, gondosan elreteszelve mind. Betörök egy ablakot, s beugrom az így támadt résen. A sarokban lapulnak összegömbölyödve egy kupacban, a fény elől menekülnek, akár a férgek. Kitárom az ajtót is, a reggel sejtelmes sefénye hólyagos sebeket, vékony végtagokat fed fel. Bűzös, mérges kipárolgások kúsznak az ajtó felé.
- Pestis… - suttogom, nyöszörgés felel igenlőn. Kihátrálok, bevágom magam mögött az ajtót, csak most látom rajta a fehér keresztet, mely ott virít minden házon…
Ezek a lények birokra kelnek minden éjjel a démonokkal, nappal pedig ernyedten fekszenek a betegséggel kínlódva … De hogyan lehetséges ez?
A víz… A víz mérgezett. Minden kutat betemettek. Valahol kell legyen egy csatorna, egy folyó. Kutatok, az üres utcákat rovom, víz hangját keresem.
Egy csermely szeli ketté a városkát, mocskos vize tetemeket hord, állatokat, embereket, bűzlik rettenetesen. A hidak lezárva. Köpenyes alak áll egy mólónál, halk motyogása egészen belevész a hullámok mormolásába. A markát tartja.
- Ha nincs aranyad, itt maradsz. A révész nem fuvaroz ingyen.
- Teremtődnek csak megszámítod ingyen.
Gunyorosan meghajol, s a csónakba invitál.
- Fel a folyón… Vigyél oda, hol a méreg fakad, siess!
Lassan evezni kezd, terelgeti a rozoga kis ladikot, árral szemben. Pusztulás mindenütt, akármerre nézek, a vízből hullák szeme néz rám számon kérdőn, vagy esdekelve. A bedeszkázott ablakok mögött kín hörög, szenvedés nyöszörög. Fülemre tapasztom kezem. Csak vége legyen… Behunyom szemem.


Suttogást hallok. A víz halkan csobog, révészem lámpájának fénykörében nem látszik más, csak mi magunk, fák omlanak fölénk, bűzös mocsárban járunk már.
- Itt vagyunk. A mérgezett vidék.
- Csak vigyél tovább. – suttogom, s szemem meresztem, hiába, nem tárja fel titkait a sötét. – Mennyi idő virradatig még?
Nevet, kegyetlen hahotázásra fakad.
- Itt soha sem kel fel a nap. Hallja a lantot? A vak bolond az. Magának való társaság. Otthagyom nála magát.
Énekszó hallik, egyre közelebb ér, lanton kíséri magát egy kortalan, örököreg ember. Révészem kilök a ladikból.
- Legyen szerencsénk…
-A lámpást! – kiáltom, hozzám vágja, s elnyeli őt a sötét.
Közelebb megyek a zenészhez, hogy szemügyre vegyem: szemén fehér hályog, valóban vak, mint egy denevér. Szomorú történetet dúdol.
- Élt, egyszer rég, egy asszony, övé volt e vidék, virult a táj, kék volt az ég, fáj az emlék annak, ki akkor élt, halott már mind, ki hallotta e mesét, figyelj hát jól, a lantos utolsó dala tiéd.
Fájdalommal telt e szív, mélyébe mart a rothadás, még van remény, míg csírájába fojtva, de az élet él. Szabadítsd meg a holtakat, oldj fel minden láncot, engedd ki börtönéből a napvilágot. Ne feszüljön többé kötél a nyakra, ne marjon penge bőrt, csókold a rothadt arcokat élő csókkal, adj létet a léttelennek, reményt a reménytelennek, de a zsarnokot meg ne öld, szeresd, oldozd fel bűnei alól, hisz e világ ura ő.
Az asszony szívébe kétség mart, gyász vont rá szemfedőt, élve temetkezett a pokolba, a sötétség lénye így uralomra tört. Nincs már nappal, nincs, csak éj, midőn a kakas riaszt, nyakát szegi a hóhér, a napot újra a föld alá húzzák, így virradat után nyugovóra tér, új éjszaka jő, megint csak szenvedés. Merj, és tégy, mert tiéd a döntés, más nem hozhat megnyugvást, az egyensúly kezedben, billents mindent helyre, nem késő sosem, míg a szív dobog,míg meg nem mételyezi egészen a rothadás. Lásd, élhetsz élve, vagy mint egy halott, kiben még mozog valami kis féreg, nem lát, csupán a rothadás bábja, ki nem lát, nem hall... - a lantos szava köhögésbe fúlt, disszonáns hangokat csapott még utolszor a lantra, majd elterült, zihált, mígnem elhallgatott. A földre tettem a lámpást, fölé hajoltam, szívére tettem a kezem. Nem éreztem semmit, csak valami tompa mocorgást. Ajkain férgek bukdácsoltak elő, s bűzlött, akár egy többhetes hulla.
Elhátráltam… Csak egy gép… Zenélő gép… Egy halott, csupán a rothadás bábja… Kiben nincs többé erő, mert szívét elmarta egészen a halál… Nincs sok időm…
- Révész! – kiáltottam. Csónakján megjelent nem is oly soká.
- Tudtam, hogy annyi neki. Rég húzta már. – nevetett szárazon. Bedobta csónakjába a testet. Még zsebében motozott, némi apró után, meglelte, amit keresett, s otthagyott. – Legyen szerencsénk...
Egyedül maradtam a mocsárban. Lámpásom reszketeg fényét körbejártattam a kis tisztáson, hol a lantos ült. Egy vékony ösvény vezetett a mélybe. Elindultam a folyondárral benőtt, riasztó fákkal szegélyezett úton. A láp annyira volt csak élő, mint egy test, mely átadta magát az enyészetnek. Látszatra holt, pedig dehogyis az, gombák, miazmák emésztik, apró kártevők, dögevők végzik be a pusztítást. Kéngázos buborékok szálltak fel olykor, a zsombékkal szegett ösvényen felrémlett néhány csont sziluettje, nem törődtem velük. Megriasztottak az árnyak, szívem szaporán vert, sűrűn pillantottam hátra, de sehol nem láttam senkit. Tudtam, hogy félelmem megteremti a démonait, ha hagyom, hogy eluraljon. Dúdolni kezdtem, csak hogy nyugodt legyek, hangom bántóan verte vissza a sötét, máskor belefúlt elhalón. Énekeltem a fájdalomról, a lehanyatló létről, hívtam az élet utolsó morzsáit, mik megbújnak itt. Gyanakvón kémleltem minden mozdulni látszó tárgyat, vártam. Megszaporáztam lépteim, lestem a lényt, mi közelít. Éreztem, hogy jönnie kell. Régóta bolyongtam már, egyformának tetszett minden nádszál és ág, minden kőhalom. Léptek zajára lettem figyelmes a távolból, valaki jár itt rajtam kívül, hallom, hogy jön, és engem keres. Én őt keresem? Megálltam.
- Ki vagy? – a kérdés messze szállt. Szavam suttogta az idegen.
- Ki vagy? – hangja árnyaltabb, ám enyémhez hasonlatos.
- Felelj! – próbálkoztam újra.
- Felelj! – jött a válasz.
- Mutasd magad!
- Mutasd magad! – mintha visszhangommal játszanék.
- Te vagy, ki rejtőzöl! Gyere hát!
- Te vagy, ki rejtőzöl! Gyere hát! – még hangom ijedt lejtését is utánozta.
- Mitől félsz?
- Mitől félsz? – mintha nevetést éreztem volna e szavakban.
- Szembenézek veled. – vettem erőt magamon.
- Szembenézek veled…
És szemközt állt velem végre. Egy lány, alakra akár én, termetre, kinézetre egyforma.
- Meg kell veled küzdenem? – kérdeztem kissé félve.
- Bolond vagy? Azért jöttem, hogy vezesselek. – rivallt rám, majd megragadta a kezem, futni kezdett, húzott maga után. - Siess, az időnk egyre fogy.
- Hogy lehet, hogy itt ketten vagyunk? – néztem rá értetlenül. Oly ismerős mozdulattal torpant meg, és rázta hátra arcából haját.
- Nem csak ketten vagyunk, ezért kell sietnünk.
- De akkor hol vannak a… - arcorma tapasztotta kezét.
- Ki ne mondd! Már csak gondolni rá is rosszat jelent. Siess...
Rohanni kezdett megint, a mellettünk elsuhanó táj egyre gyorsult.
- Ne nézz vissza. – szólt, s mintha elmém nem fogná fel a tagadás értelmét, a mögöttünk tovatűnő sötétségre meredtem. Lépteket hallottam, nevetést, roncs testek recsegését, a lassú, biztosan közelítő végzetet. Futottam most már én is, teljes erőmből, nem hagytam húzni magam.
- Hogy lehet, hogy te találtál meg először? Miért bízzak benned? – lihegtem.
- Ha magadban sem bízol már, itt hagyhatlak nekik. Meglátod, mi sors jut akkor neked. – felelt epésen.
- Kezedbe adom az életem.
Kristályok csilingelése vegyült az éjszakába. Szélcsengőn játszott a szelíd éjszakai szellő, megszakadt a fák folyondárral benőtt, nappalt nem ismerő világa, feltárult előttünk a csillagos ég.
- Lökd a lámpást a susnyásba, hagyj égjenek!
Teljes erőmből egy fatörzshöz csaptam a lámpát, a bura ezer darabra tört, a száraz fű, mely az utat szegélyezte, lángra kapott, a mocsár égett, mintha nem is víz lett volna magja, hanem petróleum, vagy valami más… A sötétség arctalan lényei visítva égtek.
Csillagok fényében tündöklött az elénk táruló mező, vadvirágok tárták szirmaik. Éjjel nyíló virágok, ha a nappal virágaival szépségben nem is kelhetnek versenyre, illatuk százszor is felülmúlja az övéket.
- Itt hajtsd álomra a fejed. Pihenned kell, hisz kívülről való vagy, még élsz. Őrzöm álmod, de ha felkelsz, nem találsz majd itt. Tudod, hol keress… Mélyen bent.
A hold fényében fürdött a táj, leheveredtünk a fűbe. Ölébe hajtottam fejem, néztem a kék szemeket, és megértettem annyi mindent, mit más nem mondhat el nekem. A válaszok bennem vannak és nem másban.
- Aludj…
Lehunytam szemem.
Az álom elkerült, ám nyugodtan feküdtem, elringatott az éjszaka lassan. Kényelmesebb nyoszolyát az anyaföldnél keresve sem találhattam volna. A vadvirágok fenséges illatába vérszag és rothadás bűze vegyült. Felriadtam, s ellöktem magam magamtól. Kísérőm igazi arcát mutatta, tűhegyes fogain vércsillogott, szemében nem látszott más, csak öncsalás, és gonoszság. Vérző sebek testemen, maró érzés, mintha mérge folyt volna bőrömre.
- Hiú leány, hittél nekem, megcsalt a látszat, a tükör, mely szép arcot mutatott. Most, hogy elillant a varázs, mondd, miért sírsz, miért menekülsz? Végezzük be, amit elkezdtem, megöllek, örök álomba merülsz, nem szenvedsz soká, ígérem. Szebb halál ez, mint ami ott várt volna benn. Légy hálás érte, add a véred, nem fog fájni, egy cseppet sem.
- Te én vagyok?
- Ki más lennék?
- Miért kívánod halálom? Velem pusztulsz te is?
- Csak a vért kívánom, mely édesebb mindennél. Meghalunk egyszer úgyis. A pusztulás elkerülhetetlen. Miért ne tenném hát ezt a magam kezével most, mikor így élvezhetem legalább. – iszonytató volt e szavakat hallani számból.
- Nincs más, mi csillapítaná a szomjad? Nem innád tiszta forrás hűs vizét? Nem éltetne a nap melege és fénye? Nézz a holdra! A nap fényét veri vissza. Ahogy te az enyémet. Légy engedelmes, s mutasd az igazat. Nem lehetek én a tükör, nem lehetsz te az, ki utat mutat.
Arcára tanácstalanság ült ki. Megmozdult bennem valami: –Hazudik. Nem hiszek neki. Emlékezz rám, és vedd vérét…
Hideg fém érintését éreztem karomon. Az áldozótőr hozzásimult, markomban volt a penge.
- Badarság az egész. Nem vagyok tükör, és te nem vagy nap. Csupán egy halandó. vessünk véget a szenvedésnek egyszer és mindenkorra. – mondta, kígyószerű nyelvével nedvesítve ajkát.
- Legyen hát… - sóhajtottam elhalón, s hagytam, hogy karjaiba vegyen. Hajamba markolt, hátrahúzta a fejem, hogy nyakam kifeszítve legyen előtte. A nyelv hidegen simogatta a bőrt, mielőtt a fogak belemartak volna. Megmártottam a pengét szívében.
- Áruló – szisszent fel.
- Vérem vetted, most én veszem véred. Becsaptál, most én csaptalak be téged. Add erőd, add a lelked. Nem okozol több bajt.
A földre kényszerítettem, ajkam a sebre helyeztem. Mérgező, ocsmány volt a vér. Kiköptem, s darabjaira szeltem a szörnyet. Sikolyába belereszketett a holdfény, a mező. Szél támadt, s messzire repítette a darabokat.
- Legyen szerencsénk… - súgta egy árnyalak.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTéma: Re: Chagrin-novellák   

Vissza az elejére Go down
 
Chagrin-novellák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: • Literatúra •-
Ugrás: